×

„A tárgyak középpontjából kiesve”
Interjú Grandpierre Atillával
Soós Tamás
2015 // 08. 14

A Vágtázó Halottkémek negyven­éves jubi­leuma kap­csán beszél­gettünk a zene­kar front­embe­rével, Grand­pierre Atil­lával, aki a zene határ­talan­sága mellett arról is mesélt, hogy a nyolc­vanas évek­ben milyen trükkel jutott útle­vélhez egy betil­tott zene­kar éneke­seként, és hogyan spric­celte tele a Pszi­chi­átriai Inté­zet pince­klub­jának mennye­zetét.

A Vágtázó Halottkémek negyvenéves jubileuma kapcsán beszélgettünk a zenekar frontemberével, Grandpierre Atillával, aki a zene határtalansága mellett arról is mesélt, hogy a nyolcvanas években milyen trükkel jutott útlevélhez egy betiltott zenekar énekeseként, hogyan spriccelte tele a Pszichiátriai Intézet pinceklubjának mennyezetét, és milyen elektródás kísérletre készültek Bódy Gáborral.

 

Mikor fedezted fel, hogy a zenében nincsenek határok?

 

Ötéves koromban derült ki, hogy a zene rendkívüli hatással van rám. A rádióban a zenék mellett mindig is figyeltem a különböző zörejeket, meteorológiai zajokat, és lélekben igyekeztem rájuk hangolódni mint más civilizációk üzeneteire, amiket akkor lehet megfejteni, ha átadjuk magunkat a hangulatnak, és hagyjuk, hogy magukkal ragadjanak. Egyszer annyira elmerültem zenehallgatás közben, hogy szinte földbe gyökerezett lábbal álltam a rádió előtt, nem hallottam, amikor édesanyám hazajött, sem amikor többször a nevemen szólított, egyre hangosabban, úgyhogy végül rá kellett tegye a kezét a vállamra, mire összerezzentem és felocsúdtam, csak akkor tértem vissza a szokásos világba. Mindig tudtam, hogy léteznie kell olyan zenének, amelyik rendkívüli hatású, amitől az egész világ megváltozik számunkra, amitől egy csodálatos, minden eddiginél szebb és varázslatosabb világ épül fel bennünk, ha máshol nem, akkor Kínában, ahol sokan jól ismerik az ilyen zenéket – gondoltam mindezt tizenegy évesen.

 

 

Tizenévesen a barátaimmal együtt zenélve egyszer teljesen váratlanul egy olyan müezzinének tört ki belőlem, amit később évekig nem tudtam hová tenni, semmi addig ismert zenére nem hasonlított, nem is értettem, mit kezdjek vele. Huszonegy évesen egy szilveszteri házibulin egy gitár került a kezembe. A gitárjáték technikáját nem ismertem, de nagyra értékeltem a lehetőséget, és megpróbáltam önkifejezésre bírni: elszabadultak az indulatok, és a gitár legmélyebb, E-húrján, valamint a dobozgitár hátoldalát egyre sebesebben ütve egy extatikus, elhatalmasodó zene bújt elő a hangszerből, ami mindenkit lenyűgözött. Mindig tudtam, hogy az őserő az, ami igazán él, és ami igazán számít. De csak később értettem meg, sok hasonló élmény hatására, hogy ha a zene igazi, mélyből fakadó élő egész, akkor az észnek nem az a feladata, hogy határokat szabjon, mint ahogy az az összhangzattanban szokásos, hanem az, hogy elősegítse a zene kifejlődését. 1982-ben írtam az első tanulmányomat a zene teljesebb értelmezéséről A punk-zene mint a sámánisztikus népzene újraéledése címmel. Nagy hatást gyakorolt az olvasókra, volt, aki azt írta, hogy tizenhétszer olvasta újra. Ma is érdekes olvasmány számomra.

 

Dudich Ákos írja VHK-könyvében a szocialista rendszerhez valóviszonyotokról, hogy „ez még csak nem is tagadás volt, hanem semmibevétel. Mint amikor egy fontos gondolatot forgatva a fejedben észre se veszed, hogy elmész egy öntudatos BKV-ellenőr mellett.”Tényleg meg tudtátok csinálni, hogy ne vegyetek tudomást arról a rezsimről, amelyik ahol csak tudta, betiltotta a zenekart?

 

Nem a rendszerrel foglalkoztunk, hanem az Élettel: a világforradalommal, amely bentről indul és terjed majd el futótűzként, amiből nem érdemes kimaradni. Mi nem úgy éltünk és gondolkodtunk, mint sok kortárs alternatív zenekar világszerte, akik a rendőrségben és az államban látták a célpontot. Számunkra maga az Élet volt a cél, teljes, felvillanyozó fényében, teljes díszében, örömeiben, vakító fényében – természetes nagyságában, megnyomorítatlanul. Ébredezett bennünk az Élet, és a zene csak olaj volt a tűzre. Kerestük az élet sűrűjét, és a zene felé vezetett, a tánc, a tombolás csak ráadás volt. Gyakran összejött a csapat, és ilyenkor rendszerint zenét hallgattunk. Óriási zenegyűjteményem volt, a legkülönlegesebb zenékkel, amelyek hatalmas energiákat szabadítottak fel bennünk. Nem győztünk ezzel betelni, gyakran ötvenszer, százszor meghallgattunk egy-egy Blue Cheer-, MC5-, Ash Ra Tempel-, Brainticket-, Amon Düül-számot, nem szólva az Eric Burdon and the Animals számairól. Addig hallgattuk, és olyan rendkívüli lelkesedéssel, amíg egyre jobban elhatalmasodott bennünk, és lassan lángra gyújtotta képzeletünket: képeket, látomásokat láttunk, amelyekről lázas örömmel számoltunk be egymásnak. Próbáltuk kihozni a legnagyobb élményt a zenéből, és ha nem volt benne, akkor beleláttuk, belevittük. Gyakran úgy fordítottam le a számok címeit, szövegeit, hogy eltértem az eredetitől, ha még gyújtóbb eszmét tudtam belevinni. Így például a Blue Cheer együttes legendás első lemezéről, a Vincebus Eruptumról az Out of Focus, szó szerint „Életlen” vagy „Homályos” (mint defókuszált) számcímet így fordítottam le: A tárgyak középpontjából kiesve. És lázasan mesélni kezdtem a tárgyak belsejében zajló örök táncról, arról, hogy a tárgyaknak azért belső, rezzenetlen az arcuk, azért nem változtatják az alakjukat percenként, mint az emberek arckifejezéseiet, mert amit éreznek, az örök és végtelen gyújtó erő, és belül ott lobog bennük a végtelen érzések időtlen, égig érő lángja, amiből táplálkozhatunk bármikor, végtelen erőket merítve belőlük.

 

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=IcdK3IVP6d8[/embed]

 

Ha itthon betiltották a zenekart, hogyan jutottatok ki külföldre Németországba, Hollandiába, Angliába (Henry Rollins előzenekaraként), New Yorkba?

 

Legelső meghívásunkat 1984 januárjában kaptuk Németországba. A zenekar minden tagja megkapta az útlevelet, csak én nem. De előre számítottam erre, ezért két hónappal a tervezett koncert előtt adtuk be az útlevélkérelmet. Így volt időm az elutasítás után más megoldásokat keresni. Egyszer észrevettem, hogy létezik a Rudas László utcában (a mai Podmaniczky utca) egy Külföldiek Útlevél Osztálya. Ide is bementem. Bejelentettem a főtisztnek, hogy ki kell engedjenek soron kívül, mégpedig húsz percen belül, mert kétszáz nyugatnémet újságíró várja a hívásomat, és ha most nekem nemet mond, azonnal riasztom a láncot, és olyan nemzetközi botrány kerekedik belőle, hogy arról koldulnak. Udvariasan megkért a főtiszt, hogy várjak öt percet, amíg engedélyt kér a feletteseitől, majd behívott, és közölte, sajnos húsz percen belül nem tudják teljesíteni a kérésemet, mert az útlevél megadásához harminc percre van szükségük. Nagyvonalúen elfogadtam így is, és aznap este már a repülőn ültem. Ettől kezdve nem ütköztem minden egyes alkalommal ilyen akadályokba.

 

 

A VHK korai időszakában magas hőfokon éltetekönpusztítóéletet. A korai halál sem ritka a VHK zenészei között. Te hogyan „élted túl”a VHK-t?

 

Nem is annyira az elhullás fenyegetett bennünket, inkább az őrület környékezett meg jobban. És ezt szerettük és igényeltük is. Bolinak papírja volt a borderline szindrómáról, azaz határesetnek számított az ön- és közveszélyes viselkedés terén. Gyakran belátogatott a Lipótmezőre, jó kapcsolatokat ápolt a betegekkel, és pompás hangulatban, felüdülve tért vissza közénk. Czakó is megjárta a katonaságnál az elmegyógyintézetet, és egyébként is kifejezetten élveztünk minden elmebeli kiruccanást. A Pszichiátriai Intézet pinceklubjában is felléptünk, onnan a mentő vitt el, mert az elharapódzóan őrületes hangulatban úgy csapkodtam, hogy egy eltört borosüveg véletlenül felvágta az ütőereimet. Emlékezetes élmény volt, a vér erős sugárban spriccelt a kezemből, és ha kicsit befogtam a nyílást, mint a slaggon szoktam locsoláskor, akkor a mennyezetet is le tudtam spriccelni, hiszen nem volt túl magasan. Gyakran olvastam fel a skizofréniás-fantáziás írásokból, gyűjtöttem az őrültek verseit, ezek nyomán született az Őrültekháza –a VágtázóHalottkémek éjszakája című estünk az Almássy téren, messzeható következményekkel. A rendezők csak azt kérték tőlem, hogy ne haljon meg senki, ezt teljesítettem, a többi viszont igencsak megviselte az élet őrületes fordulataiban járatlanabb rendezők idegeit.

 

 

Bódy Gáborral dolgoztál együtt A kutya éji dalában. Bódyval hasonlóak vagytok abban a tekintetben, hogy őszintén elméletileg is megalapozta saját művészetét, ahogy neked is erős elképzeléseid vannak a zene céljáról és természetéről. Milyen volt a viszonyotok alkotóként és magánemberként?

 

Jó barátok voltunk. Bódy Gábort kimondottan nagy kérdések foglalkoztatták, sokat beszélgettünk a filozófiáról és Bauer Ervin elméleti biológiájáról is. Halála előtt három héttel is voltam nála. A falak teletapétázva tervekkel, feladatokkal. Közös terveink is voltak. Szeretett volna velem készíteni egy olyan filmet, amely a végtelenről szól, és amelyben a közönség is bevonódik, például úgy, hogy az agyra tett elektródák bizonyos jeleit bevisszük megfelelő módon a képalkotásba, a színek kiválasztásába, és ha a nézők közül valaki rájön, hogy a film alkotásába így be lehet kapcsolódni, akkor a tudatosság magasabb szintre jutásával még több lehetőséget kap.

 

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=S0gkMrpvQi0[/embed]

 

 

 

Mire kiadtátok az elsőVHK-lemezt, A Halál móresre tanítását, sok koncerten voltatok túl. Ezekre a beszámolók szerint az improvizáció, az őserő, a kiszámíthatatlanság volt jellemző. Hogyan sikerült keretek közészorítani ezt a spontán zeneiséget az elsőlemezeteken?

 

Az igazi spontaneitás lényege, hogy nem szorítható keretek közé, kiszámíthatatlan, soha nem lehet tudni, mi történik a következő pillanatban. Legelső koncertjeinken gyakran előfordult, hogy a műsornak csak egy részére vonatkozóan voltak vázlatos elképzeléseink, egy-egy gyújtópontot ragadtunk meg, ami képes volt feldobni bennünket, és a többi ott született a színpadon. Ugyanakkor kezdetektől jelen voltak bizonyos kötöttségek is, amiktől csak legjobb pillanatainkban tudtunk teljesen elszakadni. Én úgy látom, hogy 1981-1982-re sikerült a zenekar tagjaival eljutni odáig, hogy beszéljék azt a szabad zeneteremtést is magába foglaló zenei anyanyelvet, ami számomra alapvető. Első lemezünkben éppen az volt a nagy dobás, hogy a lehetetlenre vállalkoztunk, sikerrel. Stúdiókörülmények között felvettünk egy olyan szabad zeneteremtést, mint az ÉVilágegyetem című nagy lélekzetű rögtönzés, aminek a vázlata volt csak meg, és egy-egy részének fő dallama vagy alapelképzelése. Amikor először lejátszottuk a stúdióban, és kitűnően sikerült, a stúdiós egyszer csak azt mondta, újra kell venni, mert a mikrofon membránja beszakadt a szokatlanul nagy hangerőtől. Mindenki azt mondta, ez lehetetlen. Én pedig azt, hogy éppen ez a lényege a zenekarnak, hogy a lehetetlent váltsuk valóra, és még egyszer nekifutottunk: a lehetetlen pedig valóra vált. Ez a minden keretet ledöntő, kiszámíthatatlan rögtönzés azóta is lényeges eleme a zenénknek.

 

 

A semmi kapuin dörömbölve címűalbumotokat egy hangárban vettétek fel, Stonehenge-szerűrt formálva. A többi lemezfelvételetek is hasonlóan különleges körülmények között zajlott?

 

A Veled haraptat csillagot! felvételénél megpróbáltuk az éneket a zenekarral párhuzamosan, de egy külön hangszigetelt szobából felvenni. Pár nap után be kellett látnom, hogy ez nem járható út, még ha a felvételnél sok előnnyel is járt volna, és ismét egymást látva, hallva és érezve vettük fel a stúdió legnagyobb termében a lemezt. A többi lemez pedig jórészt koncertfelvétel.

 

2001-ben feloszlott a VHK. Mi vezetett idáig és az ezt követőújraegyesülésig?

 

Huszonhat éven át jó barátságban zenélt együtt hat, egyenként is nehezen elviselhető őrült őrületes gondolatok, érzések és zenék világában. A zene, a gyújtó érzések és eszmék azonban minden nehézséget legyőztek. De amikor a zene és a barátság vonzereje észrevétlenül csökkenni kezdett, és amikor a próbák lendülete is alábbhagyott, ahogy a kilencvenes évek végén történt, akkor ez a mégoly erős barátság is csődöt mondott, a hatfős zenekarból négyen jelentették be, hogy kilépnek, és Lujó kilépése után pár hónappal én is kiléptem. Jó néhány évre szükség volt, hogy felmérjük, mit vesztettünk ezzel, kölcsönösen, és elkezdtünk újra összejárni. Közben megalakítottam a Vágtázó Csodaszarvas zenekart, akikkel két CD-nk is platinalemezzé vált. 2008-tól pedig újra elkezdtünk próbálni a VHK-val. Megtisztulva és megerősödve, egymást és a zenét sokkal jobban értékelve kerültünk ki az emberpróbáló évekből, és kiéhezve még nagyobb lendülettel vetettük bele magunkat a zenekar által megnyílt lehetőségekbe.

 

 

A tagságon felül szerinted mi a különbség a nyolcvanas és a kilencvenes évekbeli, illetve a mai VHK között?

 

A nyolcvanas években forradalmi energiákkal éltük a zenét, és a világ a lábaink előtt hevert. A kilencvenes években a tudattágító, pszichedelikus zene vonzott jobban. A mai VHK ismét a nyolcvanas évek forradalmi energiáihoz áll közelebb.

 

Nagy Ferónyilatkozta nemrég, hogy a szórakoztatózenésznek két lehetősége van ma Magyarországon: vagy beáll egy politikai párt mögé, vagy elmegy a bulvár irányába. Neked erről mi a véleményed?

 

A mi zenénk nem szórakoztató zene. Inkább egy őserejű, mágikus népzene. Mi a zenénkkel felfedezünk valami fontosat az életről, a világról, az emberről, a varázslatról. A mi zenénk él, és maga teremti saját törvényeit. A fogyasztói termékek mesterséges világában takaréklángon pislákol a lélek. Az emberek tetszhalottan, szinte hipnotizáltan, gépiesen robotolva élik napjaikat, mélyrehatóan embertelen tényezők irányítják szemléletük kereteit. Csak valami még mélyebb, még emberibb segíthet… Sok a halott, kevesen vagyunk, hát vágtázunk, az idő kevés. Mind többeknek kell életre kelniük.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben