Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista

Érzelmi drónfelvétel

Interjú Fekete Vincével

2018.12.11 — Szerző: Vajna Ádám

Szárnyvonal címmel jelent meg nemrég Fekete Vince legújabb verseskötete a Magvető Kiadónál. A szerzővel többek között az alapötletet adó szerelmesekről, a könyv felépítéséről, a hagyományról és arról beszélgettünk, mit vár egy erdélyi költő a magyarországi megjelenéstől.

Érzelmi drónfelvétel

A kötet egy mottóval indul, amelyhez cím is tartozik: Sz. L. és K. E., azaz Szabó Lőrinc és Korzáti Erzsébet. Kettejük kapcsolata erős alapanyag, de miért épp őket választottad? Inkább csak kezdőlöketet adott a történetük, vagy az írásfolyamat során is vissza-vissza tértél például a levelezésükhöz?

Kezdőlöketet adott, persze. Aztán az egész nőtt, terebélyesedett, kiegészült, összefüggő történetté alakult. És hozzárendelődtek egyebek is – ilyen, úgyszintén nem fő-, hanem szárnyvonalas dolgok: betegség, végtelen és végesség, táj, provincia stb. De legelőbb ezek a versek voltak meg, az a négy-nyolc, közvetlenül kettőjükhöz, kettejük viszonyához kapcsolódó darab, mint maga a mottó. Az írás folyamán, ez alatt a hat esztendő alatt vissza-visszatértem az ő fájdalmas-szépséges-igaz történetükhöz. Szívszaggattató, megrendítő, döbbenetes sztori, azt gondolom most is. Sokáig Radnótiék, Kosztolányiék is „játszottak”, de őket találtam izgalmasabbnak, „szárnyvonalasabbnak”, leginkább olyannak, ami engem érdekelt. A bűn, a lelkiismeret, az elleplezés és feltárulkozás dinamikája, az emberi kapcsolatok logikája, a terhelt és súlyos gyöngédség, egymásrautaltság foglalkoztatott. Ez az egymásban otthont teremteni igyekvő és kudarcot valló kapcsolat. Azonban, azt gondolom, hogy a „szárnyvonal” nagyobb dimenziókban itt is inkább maga a provincialét, a mellékágság, földrajzilag, érzelmekben stb. önazonosság részeként.

A legtöbb párkapcsolati versben egy külső beszélő szólal meg. Tudatosan igyekezted eltávolítani magad a versek alakjaitól?

Felülről, kívülről akartam látni és láttatni, és láttam is őket. Ebből a felső/külső nézőpontból. A kamera pásztázása ez, drónfelvétel, ha úgy tetszik. Érzelmi drónfelvétel.

A Szárnyvonal nem ciklusokra tagolódik. Keretes szerkezete van, két dőlttel szedett vers közé ékelődik a többi szöveg, és ha az elejétől a végéig olvassuk, akkor, legalábbis a szerelmi tematika miatt, narratívát is felfedezhetünk. Hogyan alakult ki a szerkezet? Milyen arányban vannak benne régi és új versek?

A kézirat nagyjából tavaly novembertől van a kiadónál – hála istennek, azt mondhatom, mert az utolsó pillanatban, a nyáron született még öt-hat vers, aminek mindenképp ott volt a helye, és mindeniknek fontos szerepe is lett a kötetkompozícióban. A könyvnek, igen, egy narratív íve van, és amikor elolvassa az olvasó, valahol a végén, a Céténél jön rá, hogy egy tulajdonképpeni időutazásban vett részt. Igazából a Cété „kemence” előtti látomásos „lázbeszéde” teremti meg ennek a keretét. Ezt az egyébként a CT-vizsgálatokra jellemző aprólékos, „szeletes” átvilágítást pedig a versbeli sokszólamúság képezi le. A szeletes/töredezett szerkezetben tulajdonképpen újra lejátszódnak a kötetben levő addigi versek, csak másképp. Olyanszerűen, mint egy felgyorsított filmben: újrapörögnek az események, szegmensekben mintegy rekapitulálják mindazt, ami addig lefutott, de egy másabb, magasabb szinten, kicsivel másabb pozícióból.

Ciklusok hiányában különböző pillérek szolgálják az eligazodást. A legelső vers, a magashegyi búváros az extrém körülmények közötti, hatezer méteren felüli alámerülésé akár a költőség allegóriája is lehetne (mint egyébként a kötet végén a Szálinger Balázsnak ajánlott Dinamika is), és nemcsak azé, hanem egy ilyen Sz. L.- és K. E.-viszonyé is. De a keretes szerkezeten belül van még három közbülső darab is, három „tartópillér”, egy az elején, egy a közepén, egy a hosszúversben, a Cétében, ami – mindhárom – valahogyan ahhoz a cétés, beszippantó kemencéhez kapcsolódik: az első az Ingóláp pokolkapuja, a második a kötet centrumában a hangyaleső krátere(Myrmeleon formicarius), a harmadik, amint említettem, a Cété kemencéje. A szerkezet legutolsó, keretet bezáró, dőlt betűs darabja, A világ újra pedig a körforgásé. Minden kezdődik, körforgásszerűen, megint, újra, elölről. A világ nem áll meg, nem dől össze, megy minden tovább. A kötet legrégebbi versét olyan hat évvel ezelőtt írtam, a többi mind ez alatt a pár év alatt készült. Én hosszútávfutó vagyok ebben is. A jövő októberre megjelenő, körülbelül háromszor ekkora terjedelmű Vargaváros darabjait (vagy nyolcvan vers) több mint tíz éve írom.

Kötetben vagy inkább egy-egy versben gondolkozol, amikor írsz?

Nyilván egyéni versben előbb. Aztán amikor összegyűlik egy bő kötetnyi anyag, akkor jön a tevés-vevés, hogy megtalálják a helyüket a különböző darabok. De előfordult már olyan is, hogy menet közben kezdte mutatni magát a kompozíció. Nekem csak mennem kellett utána, „fognom kellett a kezét”.

Szabó Lőrincen kívül felbukkan többek között a kötetben Dsida Jenő, Székely János, William Shakespeare neve, de olvashatunk verseket Anna Karenina, Philemonés Baucis, valamint Bovaryné címmel is. Inkább a hagyománnyal való játékként tekintesz ezekre a szövegekre, vagy ennél sokkal nagyobb a tét?

Pár vers ebből nyilván előkép, őskép a Sz. L.–K. E.-témához, ugyanazt viszi végig, azt erősíti-gyengíti. De tekinthetjük a hagyománnyal való játéknak is, mivel abszolút beleilleszkednek ebbe a vonalba. Megkísérelni átörökíteni a nyugatos hagyományt, és nem csak a nyugatosat: a kortárs költészetben, a hagyomány legnemesebb képviselőivel találni közös hangot, és ezáltal megrajzolni egy költészeti vonalat, mondjuk, Berzsenyitől, Csokonaitól Babitson, Kosztolányin, Radnótin, Juhász Gyulán, Szabó Lőrincen, Dsidán át Szilágyi Domokosig, Székely Jánosig, Kányádi Sádorig. Ezt akartam. A tét – nyilván – mindig a legnagyobb. E „legnagyobbság” nélkül mit sem érne az egész. Szárnyvonal. A fővonalaktól távol. Kizökkent idő. Valami más. Ezek mind címek a kötetben. Beszélő címek.

A Szárnyvonal ban több formavers is található. Ez a fajta megszólalásmód egyre ritkább a fiataloknál, de néha még olyan költőknél is, akik korábban sokkal formaérzékenyebbek voltak. Elképzelhetőnek tartod, hogy a forma, a rím kikopik a magyar költészetből?

A Szárnyvonalban levő formaversek igazából arra szolgálnak, hogy lassítsák, megakasszák a szabadversekben levő narratív szerkezet leíró, mesélő vonalát. Illetve abba az ívbe egy-egy pihenőt, egy-egy kizökkentő momentumot iktassanak. Néhol meg újabb jelentésrétegekkel ráerősítenek az előzményekre, vagy megelőlegezik az utánuk következőket. A kötetvégi Cétében már keveredik az erősen ritmizált szabadvers az abszolút kötött szerkezetekkel (szapphói strófa, hangsúlyos magyaros stb.), és ez a keveredés az előzmények újrafelmutatása, újrapörgetése, amint említettem. Egyébként nagy-nagy veszteségnek gondolnám, ha kiveszne a magyar lírából a rím, a forma – szegényebbek lennénk, azt hiszem.

Egy korábbi interjúban úgy fogalmaztál, „erdélyiként, kívül levőként” nem kell zavarjon a kánonok működése. Mégis az, hogy egy nagy magyarországi kiadónál jelent meg a köteted, fontos lépésnek tűnik a kanonizáció irányába. Másképp értékeled-e azt, hogy magvetős könyved lett, mintha egy erdélyi kiadónál jelentél volna meg?

Az Erdélyben megjelent köteteim, hiába voltak sikeresek, hiába jelent meg többtucatnyi kritika róluk, alig jutottak el Magyarországra. Hogy úgy mondjam: nem kerültek be az ottani irodalmi közbeszédbe. És ha kis példányban eljutottak is néhány emberhez, főleg azokhoz, akiknek én adtam – az olvasók, a szélesebb olvasóközönség nem figyelt fel rájuk. Nagy fájdalmam, hogy a Piros autó lábnyomai a hóban, aVédett vidék, a Vak visszhang, az Ahonnan a nagy-nagy kékség… csak elvétve kerülhetett az ottani olvasók kezébe. És nyilván nagyon jó érzés a magvetősök közé kerülni, oda tartozni: nagy kiadó, nagyon nagy presztízzsel, kitűnő szerkesztőkkel. És én dolgozni akarok, írni a következő köteteimet. Ehhez ők nyugalmat, támogatást, presztízst, reklámot és nagy-nagy szakértelmet biztosítanak.

Említetted a jövőre megjelenő új kötetedet, a Vargavárost, amelynek, ha jól tudom, az otthon versbeírása lesz az egyik fontos tétje. Van olyan tematika, amit mindenképpen fel szeretnél még dolgozni, olyan kötet, amit feltétlenül meg akarsz írni a jövőben?

Igen, a Vargaváros, úgy is mondhatjuk, hogy az otthon versbeírása. Ez már a kiadónál, a Magvetőnél van. Apróbb korrekciók jöhetnek még, pár újabb vers is lehet majd, amit beteszek, de amúgy készen van. Van egy bő fél évem, nyolc hónapom a szerkesztés megkezdéséig, amíg ezt is még csinálgathatom. Konkrét tervem nincsen, de nyitottam egy újabb mappát már Idővonal címmel. Lehet, hogy egy újabb kötet lesz majd belőle.

Leadfotó: Dimény-Haszmann Árpád


Következő cikk

További cikkek