Az a jó, ha nincs végleges lezárás

Olvasói a Szindbád könyveken keresztül ismerhették meg Csabai László nevét. Az író azonban félretette a nyárligeti detektív történetét, s napvilágot látott a Száraz évszak című kötete.





Tudatosan kerestél valami mást?

A Szindbád-könyvek megírása közben foglalkoztam mással is. Született például egy félig fiktív mikronovella-füzér, mely a Nyárligeti napló címet kapta. És még sok egyéb novella is. Ezen utóbbiakat is érdemesnek tartottam (akárcsak a Magvető Kiadó) arra, hogy kötetben jelenjenek meg. A Szindbád-történtetektől való elszakadásban bizonyosan van tudatosság is, mert akartam, hogy az olvasók más oldalamról is megismerjenek. Szeretek bűnügyi történeteket írni, de nem lehet mindig csak bűnügy a feszültség forrása vagy a csattanó.

Pályád a novella felől indult, hiszen Szindbád, a detektív című köteted egyetlen novella tervéből terebélyesedett novellafüzérré. A Szindbád Szibériában esetében még erősebb kapcsolódásokra figyelhettünk fel, s a mű inkább a regényhez áll közelebb. Mostani, Száraz évszak című könyvedben az írások páros elrendezésére vállalkoztál, s kétszer nyolc novellát helyeztél el a kötetben, ezeket duovelláknak nevezted el. Hogyan merült fel ez a szerkezet?

Nyolc elbeszélésem volt készen 2013 nyarán, s mivel mindegyiknek megírtam a folytatását, lett nyolc pár, összesen tehát tizenhat. A kérdés az lehet, miért folytattam mindegyiket, vagyis miért zártam le úgy az első részt, hogy folytatni lehessen. Erre két magyarázat is kínálkozik. Az egyik inkább filozófiai, miszerint egy életet, egy sorsot és egy ezekre épülő történetet igazándiból csak a halál, leginkább a főhős halála zárhat le véglegesen. De úgy gondoltam, túl sok már a főhős halálával végződő novella. Egyébként az élet maga a kihívást és veszélyt jelentő helyzetek végtelennek tűnő sorozata. Mindig várjuk, hogy „na, csak ezen legyek túl!”, de aztán újra és újra szembekerülünk a környezet és a saját magunk válságaival. Szerencsés esetben az öröm is vissza-visszatér. A realista írónak (mint nekem) törekednie kell arra, hogy az adott novellában bemutatott válsághelyzetet az adott emberélet válságseregének egy részeként tüntesse fel. Ehhez meg kell hagyni a folytathatóság (időben előre és vissza) lehetőségét. Van azonban egy praktikus magyarázat is. Egy novellába gyakran nem tudom az összes vele kapcsolatban felmerült ötletemet belesűríteni. Egy történet véges számú helyzetet és fordulatot bír el. Ráadásul az írás megjelenése után is támadhatnak új ötleteim. Mindkét eshetőséget szem előtt tartva, az a jó megoldás, ha nincs végleges lezárás.

Elképzelésed szerint miképpen kapcsolódnak egymáshoz ezek a novellák?

A legegyszerűbb, amikor a második történetben ugyanazok a szereplők bukkannak fel, mint az elsőben, és a cselekedeteik, érzelmeik is az első történetben bemutatott helyzetekből táplálkoznak. Ez akár nagyobb időbeli ugrással is elképzelhető. Lehet összekötő kapocs a közös helyszín is. Lehet egy történetrészlet is, melyet két különböző szemszögből láthatunk. És persze előfordulhat mindezek kombinációja.

Az Ölelő karok című novella, mely a kötet legterjedelmesebb darabja, megpróbál elvarrni bizonyos szálakat, legalábbis összefoglalja az addigiakat. Miért tartottad ezt fontosnak?

Bevált írói fogásnak tartom az olvasó meglepését, meghökkentését. És egy korábbi szereplő váratlan újra-megjelenése is ilyen. Figyelni kell, és a történet megsúgja, mikor lehet összekapcsolni egy másik, korábbi történettel.

A kötet elsődleges színtere ismerős lehet az olvasóknak, hiszen Nyárligetről és környékéről van szó. Mennyire helyeztél hangsúlyt az említett vidék sajátosságaira, vagy ezek a szövegek más környezetben is hasonlóképpen működnének?

Nyárliget és környezete, vagyis a Nyírség meg a vele szomszédos Bereg a színtér. Nagyon fontos a szerepük, ezek a történetek csak itt működhetnek jól. A helyszín ugyanolyan fontos, mint az emberi szereplők. Vagy még fontosabb.



Milyennek látod és láttatod azt a vidéket?

Barátságosnak és gyilkosnak, reménytelinek és reménytelennek, bűnösnek és áldozatnak, de legfőképp érdekesnek. Ami a világnak Szibéria, az Magyarországnak a Bereg és a Nyírség. Igazán egzotikus tájak.

És a novellák szereplőit hogyan teremtetted meg? Hogyan élnek, mi határozza meg tetteiket, egymáshoz való viszonyukat?

Karakterek teremtéséhez a legjobb módszer a környezetünkben élők megfigyelése. Shakespeare után szabadon: „regény az egész világ, és potenciális főhős benne minden ember”. Írásaim szereplőinek, mint ahogy minden embernek a viselkedését is három dolog határozza meg: az értelem, az érzelmek és a megszokás. Az utóbbi kettő leginkább. Az ember semmiképp sem csupán racionális lény. Így a közösségek működése sem pusztán logikus törvényeknek van alávetve. Sajnos és szerencsére.

Szindbád-könyveidben egy nyomozófigurát léptettél elő, ám mégsem a krimiszerűségre, a bűntények felderítésére helyezted a hangsúlyt. Ezúttal is gyakran előfordulnak bűnesetek, erőszakos cselekmények, de nemhogy megoldást, többnyire magyarázatot sem kapunk ezekre, mert valami más válik fontossá.

Egyrészt a valóságban elkövetett bűnesetek igen jelentős része sem tudódik ki soha, vagy ha tudomást szerez is róla a rendőrség, nem sikerül elkapni a tetteseket. Másrészt én nem krimiíró vagyok, hanem egy író, aki krimit – is – ír. Nemcsak a bűnügy logikai megfejtése fontos a számomra, hanem a sok történetlehetőség, a karakterek stb. Egyébként a meg nem oldottság is lehet egy írói fogás. És az is lehet, hogy megvan a megoldás, csak valahol rejtve, ahol nem is sejtené, keresné az olvasó.

Mit tervezel most? Várhatóan visszatérsz Szindbád történeteihez?

Igen. A detektív újra nyomozni fog, s annyit már most elárulhatok, hogy egy egzotikus helyszínen tűnik fel.