Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista
  • Nagy, vágatlan ábránd – kritika az 1917 című filmről

    2020.01.25 — Szerző: Berényi Csaba

    Sam Mendes behódolt annak a trendnek, amelynek rendezői az elmúlt időszakban más-más megközelítéssel, de – az ‘50-es, ‘60-as évek modernista filmjei óta ismét – hosszú beállításokban gondolkodtak. Az 1917 virtuóz, látványos, lendületes, ám narratív szempontból lusta és érdektelenül üres.

  • A cselekmény a legegyszerűbb belső nézetes akciójátékok kalanddramaturgiáját követi. Két fiatal katona másfél mondatos parancsot kap, miszerint célba kell juttatniuk azt az üzenetet, amivel megakadályozhatnak egy stratégiailag elhibázott támadást. Mellesleg egyikőjük bátyja is az érintett zászlóaljban szolgál, és ezzel ki is merítettük a történet minden drámai aspektusát. Mendes persze nem pusztán a Ryan közlegény megmentésének alapkonfliktusát majmolja. Lényegében az összes olyan film stilisztikai megoldását reprodukálja a közelmúltból, amelyek rejtett vágásokkal vagy pedig gyakorlatilag egy levegővel rögzített, teljes játékidőre elhúzott snittekkel operáltak. Ez nem is lenne baj, ha Mendes az őt ért hatásokat megfontoltan szintetizálná, és valami újat tudna mondani ebben a már igencsak elkoptatott filmes nyelvjárásban. De a forma nála nem funkció vagy eszköz, hanem cél.

    Pedig a hosszú beállítás – magyar földön kamerabalett – nagyon különböző elbeszéléseket képes szülni. A folyton mozgó kamera korlátozott perspektíváján keresztül reprezentált történelmi trauma (Saul fia), az absztrakt filmes és színházi tér összefüggése a valósnak hitt énképünkkel (Birdman), félelem és terror (Utoya, július 22.), esetleg a világűr (Gravitáció) szomatikus tapasztalata vagy a valós időérzékelésből fakadó narratív feszültség (Az ember gyermeke, Victoria) mind jó példa erre. És ezek csupán azok a filmek, amelyek az 1917 közvetlen stilisztikai előzményeinek tekinthetők. Mendes munkája ellenben semmitmondó technikai hivalkodás marad, amelyben akadálytól akadályig küzdi keresztül magát a főhős, mígnem megérkezik útja végére. A tempó maga után vonszolja a nézőt, mégsem igazán lebilincselő, amit látunk.

    A kicentizett határidő-logika ellenére a rendező képtelen igazán feszült pillanatokat teremteni, a küldetés minden állomása pedig kiszámíthatóan pont egy fokkal nehezebb hőseink számára, mint az előző.

    Az akciójelenetek koreográfiája legjobb esetben is csak középszer, és hiába Roger Deakins fáradhatatlan kamerája vagy a precízen felépített és bevilágított díszlet, ha nincs a film mögött jól átgondolt vizuális koncepció.

    Mendes beéri a puszta külsőségekkel. A nézőt képileg a főszereplő nyakába varrja, de a lövészárok, a foszladozó hullákkal és lótetemekkel körülölelt csatatér vagy a szögesdróttal határolt senkiföldje mégsem lesz átélhetőbb, nem születik meg a jelenlét, a karakterekkel való együttlétezés élménye. A film egyszerűen semmit nem kezd a fikciós tér és idő adta lehetőségekkel. Teljes beleélés helyett inkább csak a néző bevonódását célzó alkotói törekvést, az izzadtságszagot érezni. Karakterekről egyébként is erős túlzás beszélni, mivel a szereplők brutálisan alulírtak. Komoly erőfeszítés a főhős nevét fejben tartani, akiről mellesleg semmit nem tudunk meg.

    Ebben a filmben nem hús-vér embereket látunk, hanem közlegényeket és tiszteket, ami azért problémás, mert Mendes jól láthatóan igyekszik valami humanista alapállást elfoglalni a háború poklával szemben, amiből végül semmi sem lesz.

    Nem azért, mert amit mondani akar, az triviális, hanem mert egyszerűen nem jut el odáig, hogy szóljon valamiről. A film tulajdonképpen bármelyik háborúban játszódhatna.

    Pedig ebben (is) lehetett volna alkotói kihívást találni. Az első világháború kulturális, történelmi beágyazottsága, megítélése merőben más, mint a második világégésé. Kevésbé volt ideológiai megalapozottságú, ezért a harcoló felek sem igazán démonizálhatóak. Peter Jackson dokumentumfilmje (Akik már nem öregszenek meg) kerülve az átfogó történelmi perspektívát, a lövészárokba bemászva mutatta meg többek közt a katonák közti barátságot, a harcoló felek kölcsönös tiszteletét, illetve azt az univerzális szégyent, amit mindegyik oldal érzett a háború befejeztével. A dicsőség ösvényei vagy A nagy ábránd cinizmussal kevert humanizmusa kiválóan lefestette azt a kettősséget, ami a nagy háborút jellemezte – aminek a kitörését szinte ujjongva (de legalábbis könnyelműen) fogadták az emberek, a végén viszont még a győztesek sem tudtak mit ünnepelni.

    Ezzel szemben az 1917 saját identitás, jól artikulált beszédpozíció nélkül pontosan annyit mond el a konfliktusról, amennyit a címe.

    Mendes műve szív-, lélek-, izgalom- és mindenmentes. Drámának súlytalan, háborús lábjegyzetnek édeskevés, technikai bravúrhoz képest kínosan híján van a kreativitásnak. Pláne olyan korban, amikor egy érdekesebb egysnittest second unit rendezők is bármikor összedobnak egy Atomszőkében vagy Daredevilben. Az 1917 olyan, mint egy saját virtuozitása előtt hasra eső, nagyon kiszámított, de ötlettelenségbe fulladó gitárszóló. Csoda lenne, ha az Oscar-gála után – díjaktól függetlenül – bárki emlékezne rá.

     

    Pontszám 4/10

    1917 angol-amerikai háborús filmdráma, 119 perc

    Rendező: Sam Mendes

    Operatőr: Roger Deakins

    Szereplők: Dean-Charles Chapman, George MacKay, Colin Firth, Benedict Cumberbatch

    Bemutató dátuma: 2020. január 23. (Forgalmazó: Freeman Film)

    Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott

    Pontszám 4/10
    1917

  • További cikkek