Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista
  • Dicsőséges nemzeti zavarodottság a szívünk közepén – kritika a Ricsárdgír új albumáról

    2020.01.27 — Szerző: Stermeczky Zsolt Gábor

    A Ricsárdgír eddigi pályáját látva – és különösen most, az internetet megközelítőleg felrobbantó SzintisLaci-pillanatában – zanzásítva világlik fel azoknak a hazai szellemi elődöknek az összessége, akik voltak annyira szerencsések, hogy valódi átjárást teremtsenek mainstream és underground között. Egyúttal az eddigieknél erősebben vetődik fel a kérdés, hogy innen vajon merre vezet az út. És főleg, hogy baj-e, ha a közönség kénytelen választani a rajongás és a méricskélő fanyalgás között. Spoiler: nem, sőt!

  • Dicsőséges nemzeti zavarodottság a szívünk közepén – kritika a Ricsárdgír új albumáról
    A Ricsárdgír „Rise of the Koala” albumának borítója, alkotó: Deák Edina

    A Ricsárdgír eddigi elmebeteg undergroundját hallgatva a legtöbb erre figyelmes embernek a Bizottság, esetleg a Belga jutott az eszébe. Mivel a hasonlítás egyáltalán nem volt alaptalan – faék egyszerűségű, ám azt a lehető legkreatívabban felhasználó szubterrán, nagy adag iróniával leöntve –, senki nem sejtette, hogy Márton Daniék egyszer csak benne találják magukat a nagybetűs Mainstreamben. De most mégis megtörtént, és az benne a szép, hogy ugyanúgy nincsen rá semmiféle racionális magyarázat, ahogyan nem volt az elődpillanatokra sem. Ezek a megelőző momentumok pedig nem az URH-hoz és a Belgához, hanem a KFT-hez és a Kistehénhez köthetők. Az 1981-es keltezésű Táncdalfesztiválon a nép arcába tolt Bábu vagy és a Kistehén Tánczenekart életre keltő kétezres évek eleji Sziget-himnusz egy olyan közös befogadói attitűdöt mutat, amelyhez most méltán csatlakozhat harmadikként a Budapest TV-s klippel megtámogatott SzintisLaci.

    Első körben az a jellege közös itt a recepciónak, hogy a nép egyszerű gyermeke a teljes műsort látva többnyire valamiféle zavart kezd érezni a rendszerben. Mert ahogyan a fejkendős nagymamák elcipelték unokáikat a Bábu-zenekar koncertjére a nyolcvanas években, hogy aztán a Szép szolidan vagy a Nem sikerül kikúrálni magam hallatán fejvesztve távozzanak, pont úgy mondják vissza zavartan a telefonhoz kapó hakniszervezők a SzintisLaci hallatán a Ricsárdgírnek szóló felkérésüket. (És bár Kollár-Klemencz Laci egy ideig önként és dalolva ment együtt az őt létrehozó hullámmal, hét-nyolc év után azért már az ő száján is kikönyökölt az underground ősállat, aminek következménye egy teljes zenekari tagcsere lett a Kistehénben).

    Lényegében mindhárom esetben az történt, hogy egy, a maga korában nemcsak társadalmilag, de főleg szövegesztétikailag alulról jövő szemlélet bekerült egy olyan csatornába, ahonnan ha akarta, ha nem, akkora tömeghez jutott el, hogy azt sehonnan sem lehetett tétlenül nézni. Ráadásul ez a húzóerő az elődöknél talán még erősebben működött, hiszen a KFT-t a pályája legelején kapta el, a Kistehenet pedig gyakorlatilag ez hozta létre. És akkor most járunk annál a kérdésnél, hogy mindez hogyan hat a történteket két lemez után megélő Ricsárdgírre.

    Túllépve a SzintisLaci vitathatatlan sikerein, az őt tartalmazó Rise of the Koala album már máshogy szól, mint az előzőek – nemcsak egy majdnem ősgíres szemszögéből, de a szó szoros értelmében is. Holott tulajdonképpen épp az a piszok tűnt el, amivel a SzintisLaci sem ütne akkorát, amekkorát, egy teljes lemezen keresztül azért ezt szokni kell annak, aki a Nincsen sárkány és a The Dark Side of The Moon albumaik idején is ismerte a zenekart. Ez a Ricsárdgír hangzásában egy vitathatatlanul mainstream változás. És bár ők eddig sem rettentek vissza a baráti vendégművészek meghívásától – hiszen „a Ricsárdgír már nem zene", hanem, mondjuk, egy baráti csoportosulás és alkotóműhely –

    a Rise of the Koala minden mainstreamségével együtt annyira eklektikus, hogy az ember már szinte skizofrén állapotba kerül, ha méricskélni próbálja az egyes zenei megoldások kreativitásszintjét.

    A lemezkezdő fesztiválhimnusz Minden nyárban például van egy olyan tilinkószólam, amit egy népi virtuózkodó Kerekes Band soha életében nem fog így odarittyenteni, míg a Let's Dance trombitaszólója egy közepes pogót eredményező Quimby-számban is elmenne. Arról már igazán nem is beszélve, hogy a SzintisLaci szintitémáját akár Berkes Gábor is írhatta volna, mondjuk, egy annyira korai Első Emelet-korszakban, amelyet szégyell felvállalni. És ez nem azt jelenti, hogy egyik vagy másik innen vagy onnan nézve rossz lenne, hanem arról, hogy a Ricsárdgír a Rise of the Koalával mindent, de mindent felrúg, amit eddig mainstream és underground viszonyáról gondoltunk itthon. Aki ebben az összevissza szétguruló történetben rendet próbál tenni, az nagyjából úgy jár, mint a Pap című zárószám akármelyik beszélője, kollektíve mondva: „azért fáj, mert jó, szívbemarkoló, yolo”. A hallgató vagy feszeng és tiltakozik az egyéni értelmezést minden pillanatában és minden apró részletében kíméletlenül kikövetelő impulzivitás ellen, vagy egy üres lakásban is képes végigpogózni az egész albumot, amely egyébként nyilvánvalóan inkább az utóbbira lett kitalálva. Esetleg mindkettőt csinálja, mert ebben a furcsa, ellentmondásos, de nagyon-nagyon impulzív világban ezt is lehet. És még az sem kizárt, hogy előbb-utóbb mégis sikerül rendet tennie is a szétpogózott káoszban, de ennek a folyamatnak még mindannyian nagyon az elején vagyunk.

    Az pedig különösen szép, hogy mindez mennyire profánul következik a zenekar tagjaival itt-ott olvasható interjúkból. Mert Márton Dani például megmondta előre, hogy most egy kicsit vidámabban bulizós anyaggal készül a zenekar, ahogyan az is kiderült, hogy a zenei ötletek nagy része ezúttal attól a Paál Lászlótól származik, akinek a fejlődésében egyszerre volt jelen Eminem és az ABBA. Vagyis amennyire a véletlenek hozták így, éppen annyira volt benne tudatosság is.

    Az ilyen találkozások teszik igazán széppé és izgalmassá az egész zeneipart, ahol a hallgató nem másodlagos szempont, hanem valaki, akit közös táncba és közös gondolkodásba is lehet, sőt kell is invitálni.

    Ha ez az attitűd megmarad a Ricsárdgírben, akkor a továbbiakban sem lesz félnivalójuk.


  • További cikkek