Traumából gyermekirodalmat – interjú Szabó Palócz Attilával

Első versesköteted, az 1993-ban megjelent Résnyire nyitva lapjain az antik, időmértékes versformákra fogékony, a görög–római mondavilág iránt érdeklődő szerzőként mutatkoztál be. Hogyan váltottál ebből az attitűdből alig néhány évvel később a gyermekirodalomra, amely azóta is fontos eleme a pályaképednek?

Egyáltalán nem volt tervezett, hogy én egyszer gyerekeknek kezdek el írni verseket, meséket. Korábban tulajdonképpen csak egy mesejátékot írtam az Újvidéki Rádió hangjátékműsorainak, s azt is az intézmény akkori dramaturgjának személyes, baráti kérésére. Így visszagondolva és a gyermekek szempontjából nézve, az a szöveg hemzsegett a horrorisztikus elemektől. Kutyákról szólt a mese, akiket elfognak a sintérek, majd reggel az iskolába tartó gyerekek szabadítják ki őket a sintértelepről. Ezt még az egyetemi éveim legelején írtam. Színművészetire jártam, s nekem akkor hatalmas élmény volt, hogy ismert színházi személyiségek dolgoztak a darabomon, népszerű vajdasági magyar színészek játszották a szerepeket. Bennük pedig volt annyi kollegialitás, hogy ötleteket, tippeket, tanácsokat adtak. Bakota Árpád színművész például arról beszélt, hogy nem érti annak a szerepnek a funkcióját a darabban, amit ő játszott, s ebből én nagyon sokat tanultam azzal kapcsolatban, hogyan kell mozgatni az alakokat egy hangjátékban. Kovács Frigyes azt dicsérte, hogy milyen jól tudok párbeszédben gondolkodni, s nem írok döcögős, szögletes, erőltetett dialógusokat. Azon a szövegen akkor persze már nem változtathattam, hiszen felvették, a rádió bemutatta, de a későbbiekben az újabb műveimben nagy hasznát vettem ezeknek a hozzászólásoknak.

De ezzel még nem érkeztél el a gyermekversekig…

Néhány évvel később, 1994-ben megszületett a lányom, de én akkor még mindig nem gondoltam arra, hogy gyermekverseket írjak. Csak később, a közösen eltöltött időből, a lányommal való játszadozásból születtek az első ilyen művek. Játszottunk, ökörködtünk, marhultunk, s közben szinte spontán módon, véletlenszerűen keletkeztek olyan szövegek, amelyeket utóbb érdekesnek, méltónak találtam arra, hogy lejegyezzem. Ezek lettek az első gyermekverseim, amik rögtön meg is jelentek. S ahogy folytattuk a játszadozást, egy idő után azt vettem észre, hogy csak úgy dőlnek a kezem alól a gyermekversek. Ezekből 1996-ban állt össze egy kötet, Fityisz címmel jelent meg a Forum Könyvkiadónál. Nekem pedig külön öröm volt, hogy a gyerekek, a szülők, az óvónők nagyon megszerették ezt a kiadványt. Manapság is előfordul, hogy megismerkedek emberekkel, akik fejből mondják a Fityisz verseit, s amikor rájuk kérdezek, hogy honnan ismerik ezeket a szövegeket, nevetve válaszolják: „Nekem három gyerekem van… Tudod te, hányszor kellett felolvasnom nekik?”

Tegyük hozzá, hogy ez a Fityisz nem azt jelenti, amit Magyarországon. Én zentai vagyok, Újvidéken jártam egyetemre, s amikor a lányom megszületett, mi még mindig Újvidéken éltünk.

A „fityisz” kifejezést – az ujjal való, nemzetközileg is értelmezhető jelbeszéd megnevezéseként, „bemutatás” értelmében –, bevallom, én soha nem hallottam korábban.

Mi ezt sem Zentán, sem Újvidéken nem használtuk. A lányomnak viszont egészen kicsi korában dús, erős haja volt, amit sehogyan nem tudtunk lefésülni, mindig felállt egy nagy kupacban a feje közepén, pont úgy, mint egy punktaraj. Úgy is hívtuk őt abban az időszakban, hogy „a legkisebb punk a világon”. A taraj amolyan fickós külsőt kölcsönzött neki. Ezért kezdtünk hát úgy hívni, fickó, fitykó, fityisz és így tovább. E szót tehát én a lányom megnevezéseként írtam fel címként a kéziratra, amikor leadtam a kiadóban. Nem is gondoltam a szónak erre a másik értelmére.

Hogyan váltottál a prózai szövegekre, vagyis a mesékre?

Meséink is voltak már a kezdet kezdetén, ugyanis a lányom sokkal jobban szerette, ha olyan meséket mondtunk neki elalvás előtt, amiket mi találtunk ki. Csak az volt néha kicsit kínos, amikor azt kérte, mondjuk el ugyanazt, mint tegnap, mert annyira tetszett neki. Hát igen, csak addigra már nem emlékeztünk az előző napi rögtönzésünkre… Így keletkezett például A juhász című mese, amelynek időközben számtalan változata, variánsa lett, mire végül egyszer leírtam. A mesék azonban néhány évvel később kerültek igazán „funkcióba”, ugyanis valódi stresszként éltük meg, hogy az addigra már több háborút viselt országban engem 1997 őszén elvittek kötelező katonai szolgálatra. Megjegyzem, az akkori, miloševići törvények szerint is teljesen jogtalanul. Ugyanis minden törvényes előírás szerint meg kellett volna kapnom a további halasztást harminckét éves koromig. De ez a legkevésbé sem érdekelte a zentai katonai ügyosztály akkori munkatársát: ő akkor a fejébe vette, hogy engem bezzeg elküld katonának, és hiába hordtam be neki a legkülönfélébb papírokat, igazolásokat, mindent kapásból, olvasás nélkül lesöpört az asztalról.

Lányom három és fél éves volt, amikor erőszakkal szétszakították a családunkat, én pedig ott találtam magam Koszovóban, mert persze nem is küldhettek volna máshova, mint az akkor még megmaradt ország, a Kis-Jugoszlávia legtávolabbi csücskére, az albán határra – határőrnek. Oda, ahol békeidőben is teljesen megszokottak voltak a lövöldözések.

Ekkor kerültek előtérbe a mesék, a katonaságnál ugyanis gyerekeknek, vagyis a lányomnak szóló prózai szövegeket kezdtem írni – levélként –, amelyekben azt magyaráztam el neki ezeken a történeteken keresztül, hogy miért nem lehetünk együtt. Ő is lelki traumaként élte meg ezt a szituációt, az apja eltűnését. Nem képletesen mondom, hanem szó szerint belebetegedett. Mindenféle betegségek jöttek ki rajta egyik napról a másikra, a feleségem rohangált vele az orvosokhoz, akik nem találták az okát. Az egyik doktor aztán a sokadik látogatás alkalmával már nem bírta tovább, és rákérdezett a feleségemre: „Nem érte ezt a gyereket mostanában valami megrázkódtatás?” Ja, hogy ez a baja… De igen, nagyon is érte!

Hogyan lehet mesében megfogalmazni ilyen traumatikus dolgokat?

Igazából magam sem tudom, és nem tudtam akkor sem a módját. Csak mesélni akartam a lányomnak az érzéseimről. Azt akartam elérni, hogy a maga gyermeteg értelmével felfogja, mi történik. Az apja nem azért hagyta el, mert már nem szereti… Az apja nem jószántából nincs vele… És mi egyszer csak azt vettük észre, hogy a dolog működik: a lányom értette és élvezte ezeket a meséket, én pedig a távolból, több száz kilométerről csak így tudtam, csak ezen az egyetlenegy módon voltam képes törődni, foglalkozni vele. És nem is csak ő élvezte ezeket a meséket: feleségem ugyanis legépelt néhányat a történetek közül, ezek bekerültek a Mézeskalács című gyermeklapba, sőt az egyiket még egy olvasókönyvbe is beszerkesztették az újvidéki Tankönyvkiadónál. Remek visszajelzéseket kaptam később ezekre is szülőktől, óvónőktől. A katonaságból, később már a frontról hazaküldözgetett mesékből pedig hamarosan egyfajta családi biznisz alakult ki: lányom elmondta feleségemnek, hogy miről szeretne mesét hallani, kik legyenek a szereplői, majd feleségem ezt afféle rendelésként megírta nekem levélben, és a megkapott paraméterek alapján írtam az újabb meséket. Rendelésre. Ez nem volt egy lírai korszak, ebben az időben szinte alig írtam verseket, így gyermekverseket sem.

Mennyire ideális élethelyzet a frontszolgálat a meseírásra?

Távolról sem az. Amikor 1997-ben elvittek katonának, akkor épp nyugalom volt az országban, a horvátországi és a boszniai háborúk már véget értek, a koszovói pedig még nem kezdődött el. Csak hát egy év volt a katonai szolgálat, és 1998 tavaszán feltűnt az albán Koszovói Felszabadítási Hadsereg, s ott is elkezdődött – engem tehát helyben ért – a háború. Helyben és egyenruhában. De én a civilségemet egy pillanatra sem adtam fel, máig állítom, hogy engem csak egyenruhába bújtattak, elvittek, elszakítottak a családomtól, de én soha senkinek a katonája nem voltam.

Az esküt is úgy tettem le – mert az kötelező volt –, hogy amikor a nevemet kellett volna mondanom a szövegben, akkor magyarul szidalmaztam a tisztjeim felmenőit, válogatott trágár szavakkal.

Abban a tömegben magyarul úgysem értette senki sem, hogy mit mondok, de legalább megvolt az az elégtételem, hogy én ugyan nem tettem le az esküt az elvárt módon. Abban a kaszárnyában én egy civil rab voltam, akit egyenruhába öltöztettek. Egyetemet végzett ember, huszonhét éves, a sok-sok tizennyolc-húsz éves srác között, és ennek is megvoltak a maga előnyei. Az egység legképzettebb tagjaként természetesen én lettem az írnok, így a feladataim közé tartozott az ügyeleti beosztás elkészítése is. Természetesen mindig éjszakai ügyeletre osztottam be magam. Ezt mások egyébként sem szerették, mert ha alváson kapták őket, komoly büntetésre számíthattak. Én viszont nem is akartam aludni az éjszakai ügyeletben: bár én sem figyeltem oda arra, hogy épp jön-e fegyvercsörtetve az ellenség – az albánok, ha akartak volna, úgyis megölhettek volna bennünket, tehát semmi jelentősége nem volt annak, hogy mi mennyire vagyunk résen –, de olyankor mindig írtam.

Egy ilyen éjszakai ügyeletben írtam meg például a Zöldleveli Kótyonfitty, a kalandor béka legnagyobb szerelme című mesejátékomat az Újvidéki Színház diákszínpada számára Ábrahám Irén színművésznő felkérésére valahol a koszovói hegyekben, egy erdő szélén, a frontvonalban. Ezt a szöveget aztán még egy pontban elkísérte a háború: leszerelésem után, amikor már ismét Újvidéken voltam, ugyancsak Ábrahám Irén javasolta azt is, hogy rendezzem meg én a darabot a diákszínpad tagjaival. El is kezdtük a próbákat: kislányként, az azóta már ismert színésznő, Béres Márta játszotta az egyik főszerepet. A próbafolyamat akkor szakadt meg, amikor 1999-ben elkezdődtek a NATO Kis-Jugoszlávia elleni légicsapásai. Újvidéket naponta lőtték, nem folytathattuk a munkát.

Civil, azaz nem író pályád sem áll távol a meseírástól: újságíróként keresed a kenyered. Én látok ebben azért egy kis fordítottságot: általában az emberek a deszkákra vágynak, te meg kiléptél a rivaldafényből. Miért történt? Van-e köze az íróvá válásodhoz?

Újságíróként – a manapság a szakmára jellemző tendenciák ellenére – nem szeretnék meséket, fikciós történeteket írni. Ha megfigyeljük a nagy általánosságban ható tendenciákat, amelyek immár Vajdaságot is elérték, azt kell látnunk, hogy egyre kevesebb újságíró dolgozik a sajtóban. A lapokat sokszor úgy töltik meg tartalmakkal, hogy abban az újságírói hivatás egyáltalán nincs jelen. Színházi szempontból azonban mindenképp egyfajta pályaelhagyó vagyok, ezt felesleges is volna tagadnom, én mégsem így élem meg. Az én fejemben a kettő, az irodalom és a színház tulajdonképpen a kezdetektől összetartozott. Még középiskolás srácokként, amikor az első drámai műveinket megírtuk, azokat mi játszottuk el, és mi rendeztük meg az előadásokat. Mi hordtuk össze a kellékeket, a díszletelemeket, a kosztümöket, sőt egyszer még hangjegyeket is rajzolgattam a kottafüzetbe – tehát még a zenét is én írtam meg hozzá, amit aztán egy harmonikás lány játszott el. De persze soha nem képzeltem magam zeneszerzőnek, ahogy képzőművésznek sem, pedig foglalkoztam mail arttal is, és az elmúlt három évtizedben összegyűlt egy kötetre való képversem, vizuális költeményem. Akkor sem hagytam fel az írással és publikálással, amikor színészként dolgoztam, akkor is jelentek meg könyveim, sőt egy időszakban még rovatvezető is voltam az egyik lapnál a színházi főállásom mellett. És megfordítva: akkor is készítettünk előadásokat, akkor is felléptem színházakban, amikor újságíróként dolgoztam. Soha nem tudtam, nem is akartam szétválasztani a kettőt. A mi nemzedékünk pályakezdésekor Vajdaságban ennek már szép hagyományai voltak, gondoljunk csak Ladik Katalinra. Tanárom volt az egyetemen Pataki László, az ismert színművész és rendező, aki ugyancsak rendszeresen publikált verseket, és neki is könyvei jelentek meg. Ő határozta meg az egyik óránkon ennek az élethelyzetnek a kettősségét: „A színészek szerint jó író, az írók szerint jó színész.”

Annak, hogy én egyszerre több pályán is mozogtam, a hétköznapi életemben azt a hasznát vettem, hogy sokkal könnyebben tudtam meghozni fontos döntéseket, mint a kollégáim, pályatársaim.

Amikor például politikai okok miatt elhagytam a szabadkai Népszínházat, aznap délután már újságíróként kezdtem dolgozni az Újvidéki Rádióban, ahol akkor Gion Nándor volt a főszerkesztő. Amikor pedig a Magyar Szó, a vajdasági magyarság egyetlen napilapjának munkatársaiként a feleségemmel olyan nyomorultul kevés volt a fizetésünk a NATO-bombázások idején, hogy a kettőnk bére együtt sem volt elég a havi lakbérünkre, akkor is egyből tudtam váltani, és hamarosan már a Szabadkai Gyermekszínház társulatának tagja voltam.