Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista
  • Az otthon ülő harmincasok himnusza – interjú Szabó Benedekkel

    2020.01.12 — Szerző: Soós Tamás

    Egy időben ő volt a budapesti huszonévesek plakátarca, de mára sikerült maga mögött hagynia a generációzást. Legsikeresebb lemezéről meggyőződéssel vallja, hogy demagóg és primitív, de most végre írt egy albumot, aminek minden szövegével elégedett. Előző, zongorás lemezével a végletekig megosztotta rajongóit: az efölött érzett dühből született a napokban megjelenő Cím nélküli ötödik lemez, amin ironikusan int be a fanyalgóknak. Vagy ahogy ő mondja: cukormázzal önti le azt, hogy „kapjátok be”. Interjúnkban elárulja azt is, miért érzi úgy, hogy az M. Richárdoknak áll a világ, és miért lett szkeptikusabb a nosztalgiával, ami pedig kezdettől fogva áthatja a zenéjét.

  • Az otthon ülő harmincasok himnusza – interjú Szabó Benedekkel
    Szabó Benedek épp azon lamentál, hogy a ’90-es évek popkultúrája milyen szerepet foglal el az életében
    Fotó: Czirják Pál

    Tényleg depresszióba estél attól, hogy hűvösebben fogadták a Lehet, hogy rólad álmodtamot?

    Attól csak dühös lettem. Azt éreztem, hogy a negyedik lemezzel sikerült meghaladnom a hiányosságokat, amiket mindig is éreztem a Galaxisokban.

    Mire gondolsz?

    Hogy kétdimenziós és felszínes. Felszínesség alatt azt értem, hogy a szöveg az volt, ami: nem voltak felfejtendő rétegei. Valószínűleg ettől is működött jól, de úgy éreztem, több van bennem dalszerzőként. Ebből a szempontból elképesztő teljesítmény a Lehet, hogy rólad álmodtam. Jó dalszerzőnek tartom magam, de tudom, hogy elég hasonló számokat írok, és ez a lemez segített magamnak is bebizonyítani, hogy tudok mást is. Nem biztos, hogy akár most tudnék írni egy ilyen lemezt.

    Az otthon ülő harmincasok himnusza – interjú Szabó Benedekkel
    Szabó Benedek idejekorán siratja a fiatalságát, most épp a Madách téren
    Fotó: Czirják Pál

    Miért nem?

    Mert egy olyan ihletett periódusban született, ami nemcsak a Galaxisok életművéből, de az én életemből is kilóg. Alapvetően nyugtalan ember vagyok, folyamatosan pörgök, de a 2017-es évben végtelen nyugalom, elégedettség és boldogság volt jellemző rám. Csodálatos időszak volt, ami során órákat ültem a zongoránál, és rengeteg izgalmas dolgot felfedeztem a zenében. Ez hallatszik a számokon is, amelyek érettebb zenei és szövegvilággal bírnak. A Cím nélküli ötödik lemez is ihletett periódusban született, de most megint visszatért az egzisztencialista, kesergő időszakom.

    Ha boldog vagy, zongorás lírákat írsz, ha keserű, akkor húzós gitárzenét?

    Úgy éreztem, hogy ami most bennem van, az egy gyorsabb tempójú, gitáros lemezben tud igazán kijönni.

    Egyébként a negyedik lemez se volt boldog, csak rettentő személyes.

    Sokat foglalkoztam rajta az álmaimmal és a gyerekkorommal. Visszaástam a személyiségem gyökeréig, és a tudattalan emlékeimet írtam meg, amiket nem lehet elintézni két tőmondatban. A Láthatatlan lovakban például azt, hogy gyerekként sokszor álmodtam a házunk felett repülő tárgyakról, amik furcsán forogtak az égen: „Az égen ezernyi repülő mozgott különös rendben.” Ez sokkal ösztönösebb volt, mint ha azon nyavalyognék, hogy rosszul lettem a 32-es buszon, mégis azt kaptam meg kritikaként, hogy ez kevésbé személyes lemez. A személyességnek van egy olyan foka, ami kívülről nehezen dekódolható. Megértem, hogy hallgatóként nehéz mit kezdeni Dominikkel, a szúnyogok királyával.

    Ő kicsoda?

    Én se tudom. Álmodtam róla, és megtetszett a neve.

    Dacból született az új lemez?

    Nem titkolom, az volt a cél, hogy cukormázzal öntsem le azt, hogy basszátok meg. Hogy tessék, itt vannak olyan számok, amilyeneket hallani szeretnétek, csak mind arról szól, hogy kapjátok be. Aztán ez a düh feloldódott. A megjelenés utáni fél évben valóban értetlenkedés fogadta a negyedik lemezt, de mostanra kezd beérni, és néha már kifejezetten kérik koncerten a számait. Másrészt az új dalok megszületése segített, hogy ne érezzem teljesen szarnak, amit csinálok. Ezt tükrözi az új lemez második fele, ami kevésbé keserű és cinikus. A Vakáció! már inkább ironikus, a Bergkamp és az M6 pedig melankolikus félmosollyal tekint a világra.

    Ennyire pocsékul érezted magad a negatív fogadtatástól?

    Ennek nem a negyedik lemezhez, hanem ahhoz volt inkább köze, hogy az elmúlt másfél évben több, elsősorban fizikai problémám lett. Meghíztam, elkoptak a porcaim, fájni kezdett a hátam. Tegnapelőtt is a gerincklinikán voltam, ami nem tesz jót egy harminckét éves ember önértékelésének. Mindig is úgy gondoltam, hogy a Galaxisokban én viszem a zászlót, és amikor tavaly januárban körbenéztem, azt láttam, hogy Soma a Platon Karataevvel koncertezik Dél-Koreában, Ákos Antoni Vai-jal szintén ott játszik, majd Laci is beszállt a Platonba. Én meg ültem otthon, és arra gondoltam, hogy az emberek nem is szeretik a zenekaromnak azt a lemezét, amit én a legjobban szeretek, és kicsit úgy éreztem, hogy elment mellettem az idő, túlnőttek rajtam mások – emiatt elkezdtem kétségbe vonni a saját képességeimet. Ezek a kétségek ihlették az új lemez első számait.

    Korábban volt egy szép bölcsészes tételmondatod az új lemezről, miszerint az zeneileg és szövegileg visszanyúl a ’90-es évek kollázsesztétikájához. Kifejted?

    Egy időben sokat vitatkoztunk arról, hogy a ’90-es évek popkultúrája milyen helyet foglal el az életünkben.

    Ilyesmiről szoktatok vitatkozni?

    A Galaxisok turnébuszában az átlagnál több szó esik erről vagy a rendszerváltás utáni magyar közéletről, máskülönben nem lenne olyan jó együtt utazni. És arra jutottam, hogy a ’90-es évekből igazán a videoklip-esztétikát szeretem, amiben minden megfér egymás mellett. Beck Odelay lemeze hibátlan lenyomata ennek a kornak. Nagyon színes, sok különböző részből áll, és nem szégyelli magát. Ha volt egy hülye ötlete, abból csinált egy még hülyébbet. Ez a hozzáállás kicsit átszivárgott a mi lemezünkre is.

    Az otthon ülő harmincasok himnusza – interjú Szabó Benedekkel
    Szabó Benedek és a Turiszt Büfé
    Fotó: Czirják Pál

    Nektek mi volt a leghülyébb ötletetek?

    Valószínűleg az, hogy felvettünk egy 13 perces instrumentális számot, és ez lett az egyik legjobb dolog, amit a Galaxisok valaha csinált. A lemezen pedig alighanem Az út vége hangszerelése. Zongorával kezdődik, szépen felépül egy dobgrúvra, majd a második verzében bejön a zongora helyett egy orgonaszerű Mellotron-hangzás, ami jól tükrözi, hogy sodróbbá válik, és az éjszakai vándorlásokról, az elidegenedésről szól a szöveg, majd egy klasszikus zongorás résszel zárul, amire bejön a slide gitár és az orgona, mintha egy ’90-es évekbeli Alanis Morissette-szám lezárása lenne.

    Ehhez kellett a zeneelméleti továbbképzés?

    Abszolút. Az első két Galaxisok-lemezről nem az jut az ember eszébe, hogy milyen érdekes a zene, hanem az, hogy egy ember csapkod a gitárral. A harmadik lemezen, amit már együtt vettünk fel a zenekarral, jobban meghangszereltük a számokat, de úgy éreztem, hogy a hangszeres tudásom nem elegendő ahhoz, hogy azt játsszam, amit szeretnék. A negyedik lemez környékén kezdtem el zeneelmélettel foglalkozni, és újra gyakorolni a zongorán, ami nemcsak abban segített, hogy 6 perces zongorás balladákat írjak, hanem abban is, hogy a zenénk kicsit jobban reflektáljon arra, amiről a szövegek szólnak. Ha nem tanulok meg zongorázni, eszembe se jutott volna olyan részt írni a Ragrímekbe, ahol a dúr hirtelen párhuzamos mollra vált.

    A zongoratudásoddal párhuzamosan a hangodat is fejleszted?

    Sajnos a hangom soha nem lesz igazán jó. Párszor voltam Mózes Tamaránál, és kicsit fejlődött. Tíz éve még hamis is volt, most már csak egy fahang.

    Ki vagy vele békülve?

    Néha zavar, hogy nem tudom hangszerként használni a hangomat, mint a nálam szerencsésebbek, de alapvetően bírom. A Zombie Girlfriendben jobban, mert ott lehet fátyolosan énekelni. A Galaxisokban sokszor kiabálni kell.

    Tényleg gyönyörű dallamok vannak a fejedben, amiket nem tudsz elénekelni?

    Igen. Ezért igyekszem körülvenni a hangom csilingeléssel, hogy legalább a zene szép legyen.

    Több szövegedből is gyakran idézett szlogen lett. Érzed a nyomást, hogy az új számokban is idézhető mottókat várnak tőled a rajongók? Hat ez a szövegeidre?

    Nem igazán.

    Tudatosan csak arra törekszem, hogy használjak olyan szavakat, amik kizökkentik a hallgatót.

    Mint a trafóház.

    Vagy a tritónusz. Ez honnan jött?

    A jazzben bevett módszer a tritónuszos behelyettesítés, ha át kell harmonizálni valamit. Jazz-zongorát tanulok Horváth Gábortól, és ez megragadt bennem.

    Jazz-zongoristának képzed magad?

    Rendes jazz-zongorista már nem lesz belőlem, de tanulom, mert rendkívül inspiráló műfaj.

    Egy időben nyomasztott, hogy generációs hősként könyveltek el, és mindenki a huszonévesek életéről faggatott. Mostanra sikerült magad mögött hagyni a generációzást, de alighanem rácsesztél, mert a Vakáció!-val megírtad az otthon ülő harmincasok himnuszát.

    Ezt vállalom. Az otthon ülő harmincasok himnuszára még képesnek érzem magam, mert arról empirikus tapasztalataim vannak, de a huszonévesek vezére nem szeretnék lenni.

    Az otthon ülő harmincasok himnusza – interjú Szabó Benedekkel
    Szabó Benedek és a Turiszt Büfé, második felvonás
    Fotó: Czirják Pál

    Szerintem magasan ez a legjobb szám a lemezről, de lehet, azért érzem így, mert én is otthon ülő harmincas lettem.

    Mindig is szerettem volna egy nagyon lendületes, erőteljes számot írni. Kétségtelen az is, hogy rengeteget olvasok a kádban, meg szoktam etetni a macskákat, és a hátfájás miatt elegem van az akupunktúrából. A kopasz geci pedig az M. Richárd-ügyre utal, ami a festegetős riporttal szerintem a 2010-es évek popkultúrájának egy különösen nyomasztó fejezete.

    Én egy izzadtan lihegő országban élek, ahol mocsárban tocsogva telnek az évek, és hiába tanulsz, hiába olvasol, egy kopasz geci bekólázva eltüntet bármikor.” Tényleg ilyen a közérzeted?

    Igen. Szörnyűnek tartom a közhangulatot, ugyanakkor én nagyon szeretek itt élni. Nehezen tudna elüldözni az, hogy most sok minden szembemegy az általam fontosnak tartott dolgokkal. Sőt, azt érzem, hogy tök jó itthon maradni, és idegesíteni ezeket az embereket.

    Ez a legpolitikusabb szöveg, ami még belefér nálad?

    Nem arról van szó, hogy félek közérzeti számokat írni, hanem arról, hogy a többségüket nagyon rossznak tartom. Ha dühből írsz politikus számot, abból gyakran Hasta la vista, Mr. Prime Minister kaliberű rettenet lesz. A Felkelek, elmegyek a boltba a Galaxisok egyik legfélreértettebb száma, amit az emberek azért szeretnek, mert lehet üvölteni, hogy „bazd meg a kurva anyádat”, pedig pont arról szól, hogy egyre több olyan ember van az országban, aki agresszívan utánad kiabál az utcán. 2014-ben azért írtam meg ezt a dalt, mert azt hittem, ennél rosszabb már nem lehet. Tévedtem.

    És ennek a politikához van köze?

    Az, hogy sokkal agresszívebbek az emberek, szerintem a felfokozott közhangulatnak és az állandó háborús retorikának is köszönhető. Most mintha kicsit a kopasz geciknek állna a világ. Mintha az lenne kommunikálva kimondatlanul, hogy persze, rossz dolog kopasz gecinek lenni, de még mindig jobb, mint kígyóvállú liberálisnak. Erős férfiakra van szükség, és engem világéletemben ezek az erős férfiak aláztak meg, ők keltettek bennem félelmet.

    A zenédet áthatja a nosztalgia. Már az első lemezen, alig huszonöt évesen is a kamaszkorodat sirattad el. Most viszont mintha a nosztalgiázással számolnál le a Nyári sláger ’14-ben, amiben azt énekled, te is tudod, hogy csak játék az egész.

    Ez is egy érdekes értelmezés, de azért került a címbe a ’14, mert 2014-ben írtam a témát, csak soha nem készült el a szám. Azokról szól, akikkel akkor jóban voltam, de már nem. Az eredeti második lemezen lett volna rajta, ami soha nem jelent meg. Nosztalgikusnak most is nosztalgikus vagyok, főleg a hátfájások után, de az elmúlt években sokat tanultam a nosztalgia természetéről.

    Tudom, hogy a nosztalgia nem mások hiánya, hanem önmagad egy korábbi verziójáé, amiről úgy érzed, jobb volt, mint a mostani.

    Azért érzed úgy, mert a tested folyamatosan leépül, és ebből a természetes entrópiából kívánkozol vissza egy olyan időszakba, amit jónak hiszel, pedig nem volt az. Sőt, minél nagyobb nosztalgiát táplálsz a múltból előtornyosuló emlékek iránt, annál valószínűbb, hogy az azt körülvevő időszak rossz volt, mert nem véletlenül csúcsosodik ki az emlék épp onnan.

    Az otthon ülő harmincasok himnusza – interjú Szabó Benedekkel
    A magát nagyon jó dalszerzőnek tartó Szabó Benedek és a Madách téri tél
    Fotó: Czirják Pál

    Miért maradt fiókban az eredeti második lemez?

    Magánéleti válságaim voltak, aztán lemezírás közben változott a helyzet, és el is ment a kedvem a félig felépített koncepciótól.

    Mi volt a koncepció?

    Azt fedje a múlt homálya. Akkor született a Boldoggá akarlak tenni és az Innen el is, de idővel elhagytam ezt az irányvonalat. Cenzúráztam magam.

    Azt mondják, dalszerzéskor jó őszintének lenni, de nem szabad túl mélyre menni, mert az neked is rossz lesz. Úgy döntöttem, nem írom meg, miben vagyok, mert nem tartozik másra.

    Ehelyett született A legszebb éveink jelentős része, emiatt van egy helyettesítő szerepe az én szememben. Az más kérdés, hogy ezek a számok tették igazán híressé a Galaxisokat, úgyhogy végül is jól alakult minden.

    A második lemezt nem, de az elsőt azért szereted?

    A legszebb éveink szövegileg demagóg, zeneileg primitív. Tábortüzes, csapkodós zene, amit jól lehet énekelni részegen házibulikban, de hozzám nem áll közel. A Kapuzárási piknik sokkal szebb és törékenyebb lemez, a mai napig szeretem.

    Többször említetted, hogy életműben gondolkodsz. Milyen életművet szeretnél magadnak?

    Olyat, amibe minden belefér. A legbüszkébb arra vagyok, hogy a Galaxisokban egy pillanatig sem befolyásolt, milyen lemezt kéne csinálnunk. A Focipályákon sétálsz át éjszaka után sokan mondták, hogy elcsesztük, mert egy slágerlemez után kihoztunk egy befogadhatatlan zongorás albumot, de szerintem pont ez a kiszámíthatatlanság a zenélés lényege. Magyarországon hamar bezárulnak körülötted a falak: limitált, mit tudsz elérni, hány városban tudsz fellépni. Az egyetlen, amit tehetsz, hogy a lehető legnagyobb szabadságot engedélyezed magadnak, és azt csinálod, amit szeretnél, mert itt elsősorban magad számára kell izgalmassá tenned a zenélést.

    Közben mégis szíven üt, ha nem találkozik a közönség ízlésével, amit csinálsz.

    Az rossz érzés, de ettől még nem fogok visszaállni más vágányra.

    Most sem?

    A Cím nélküli ötödik lemez nem bocsánatkérés, hogy elrontottuk az előzőt. A címe is ironikus utalás arra, hogy a hanyatlóban lévő zenekarok a cím nélküli negyedik-ötödik lemezüknél ígérik, hogy visszatérnek a gyökerekhez, de persze rossz lesz az album, és unalmas. Nálunk a Lehet, hogy rólad álmodtam fogadtatása miatti düh hozta újra elő a lendületes dalokat. Biztos vagyok benne, hogy a következő lemez megint egészen más lesz. A gitárpopról elmondtam, amit akartam. Azt szeretném, hogy soha ne tudja a közönségünk, milyen anyaggal állunk elő legközelebb.


  • További cikkek