Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista
  • Kardamomzöld emlékek tárháza – interjú Ahmed Amran íróval

    2020.02.20 — Szerző: Argejó Éva

    A magyarul alkotó jemeni írónak két kötete jelent meg: 2017-ben Az utolsó ebéd, 2019-ben pedig A lélek gőze című novellafolyam. Írásaiban az eltérő kultúrák sajátosságait és kapcsolódásit kutatja, valamint azokat a jellegzetességeket, amelyek kultúránktól függetlenül meghatároznak minket.

  • Ahmed Amran
    Fotó: Mészáros János/Szoljon

    Új novelláskötetében is sokat foglalkozik szülőhazájával és egy hegyek között megbújó kis jemeni falu életével. Szegénységben élő, sejkek basáskodásának kiszolgáltatott paraszti világ képe rajzolódik ki, néhány hősének azonban sikerül kitörnie e szűkre szabott életből. Írásai személyességéből ítélve jól sejtem, hogy ön is ebből a kis faluból indult?

    Jól látja. Ez a hátterem, gyermekkorom színtere, lelkem bölcsője. Mégis azt kell mondanom, hogy nemcsak azok a negatív élmények szabják lelkemet, amelyek ellen egyes novellákban küzdenek a szereplők, hanem a sok felemelő élmény is – ezekből van több. Mindemellett azt gondolom, hogy talán csak a részleteiben különböznek az egyes társadalmak ilyen jellegű történetei: ez a rétegződés majdnem mindenhol megtalálható, még napjainkban is. Hol sejknek, hol lordnak, hol földesúrnak nevezik az elnyomókat.

    Hogy került Magyarországra?

    Állami ösztöndíjasként kerültem Magyarországra, itt végeztem az egyetemi tanulmányaimat. Érdeklődésemnek megfelelően a Miskolci Egyetem lett a „tudomány”-nevelő intézetem.

    Mivel foglalkozik az íráson túl?

    Én valójában az írással nem foglalkozom, pontosabban az írás számomra nem foglalkozás, inkább amolyan lélekgőz-kibocsájtó fúvóka. A civil életben geofizikus mérnökként dolgozom, szakterületem az olaj és a gáz föld alatti lelőhelyeinek kutatása. Nagyon szeretem a munkámat, ami egyben a hobbim is. Én nem tanultam irodalmat, nem jártam kreatívírás-tanfolyamokra, egyszerű pásztorsíp vagyok.

    Milyen érzés hazalátogatni ennyi év után?

    Édes és fárasztó. A jemeni falum kétezer méter magasan van. Érkezésem után néhány napig oxigén után kapkodok. Ott minden intenzív: az emberi kapcsolatok, a hangok, az érzelmi megnyilvánulások, az illatok, a beszélgetések és a szeretet is. A mesélés kényszere szokott zavarni az első néhány napban, sokáig érkezem, sokára csomagolom ki önmagam. Kell egy kis idő, mire pihenten szemlélem a fejem felett a tisztán kék eget, este a megszámolhatatlan csillagot vagy az igazán sötét éjjelt. Idő kell, hogy az arcomon érezzem az üde hegyi levegőt, szívjam a ritka növények illatát, kortyolgassak a sziklákból fakadó vízből.

    Otthoni létem alatt van egy pont, egy alkalom, amiben összesűrűsödik minden – a múlt és a jövő –, amikor meglátogatom a szüleimet, és forrásvizet öntök a sírokon vájt madáritatókba. Ilyenkor elfutja a szememet a könny, le is hunyom, hisz a szem lezárásával nyílik a lélek kapuja.

    Annak ellenére, hogy nem anyanyelve, nagyon szép stílusban, gazdag szókinccsel ír magyarul. Mikor kezdett magában késztetést érezni az írásra?

    Sokáig lappangott bennem a késztetés, majdnem húsz évig. Jemenben az iskolai éveim alatt arab nyelven sok verset és novellát írtam, és itt-ott meg is jelentek a szövegeim. Magyarországon kezdetekben néha írtam még arabul, ezeket haza is küldtem megjelentetésre, de aztán már csak magamban őriztem őket. Talán tudat alatt a bennem búvó csermely kiutat keresett. Emellett olvasásuk alkalmával azok az arab művek is írásra sarkalltak, amelyeket egy harmadik nyelvről fordítottak magyarra. Nem éreztem bennük azt a zamatot, amit az eredeti szövegből megismertem, mert sterilek voltak. Akkor azt mondtam magamban: majd én. És ez a „majd én” húsz évig élt bennem.

    A maga mögött hagyott emlékek vagy inkább az új életében beállt fordulatok hatására ragadott tollat? Esetleg e két világ kavargása késztette önt írásra?

    Viccesen hangzik, de komolyan úgy gondolom, hogy elég későn indult el az „írói” órám. Talán beérett a lappangási időszak, vagy lehet, hogy egy lelki zárlat, belső nyomás nyitotta meg a szelepet, túlnyomásos lettem, és ki kellett engednem a lélek gőzét. Számomra is meglepő volt, hogy ez a szelep úgy nyílt ki, hogy képtelen voltam visszafojtani az áradást, csak írtam és írtam, és közben jöttem csak rá, hogy magyarul írok, magyarul lélegzem, magyarul fújom a lelkem gőzét.

    Ahmed Amran
    Fotó: Fotó: Pintér Zsuzsanna/Aba-Novák Agóra

    Írásai személyességéből kiérezni, milyen nehéz a gyökerektől elszakadnia. Nem csoda hát, ha foglalkoztatja ez a téma, és novelláiban felbukkannak a hazájából elszármazottak különböző típusai. Olvashatunk külhonban elmagányosodott és lelki vigaszért hazalátogatóról, Amerikát megjárt visszatérőről, aki megreked két világ határán, és a nyugat-európai kultúrába beilleszkedni képtelen, szélsőséges vallási csoportok felé sodródó figuráról. Milyen ismeretei, tapasztalatai révén képes ilyen plasztikusan ábrázolni a hazájukból elszármazott emberek belső világát?

    Úgy gondolom, hogy a belső távolságok a legkeményebbek és a legkegyetlenebbek. Írom valahol, hogy „Vajon a léleknek milyen irányai vannak, és ott miben mérik a távolságot?”. Az otthontól való elszakadás csak a jelzőjében különbözik egyéb más elszakadástól. Személyi torzulások pedig egy homogén társadalmon belül is vannak, így családon belül is. A torzulásokat nem nehéz lemodellezni, hisz ezekből van elég.

    Ám az elszakadás – mint sok minden más – nemcsak eltorzítani tud, hanem fel is tud szabadítani remek alkotásokat, nemes képességeket. Amire a novelláimban rá akartam világítani az az, hogy szerintem mindenkiben megbújik a jóság, csak néha el van temetve. A támadó, aki maga is néha sértett vagy sérült, van úgy, hogy nem támad, hanem a sebétől menekül.

    Mindkét kötetéről elmondható, hogy középpontjában az emberi kapcsolatok állnak, és ezen belül is kitüntetett szereppel bírnak a családi viszonyok: novelláiból egy kompakt kis családi univerzum bontakozik ki. Miként teremtette meg képzeletében e család hőseit?

    Olyan családban nevelkedtem, ahol a „közös” szót nem kellett kimondani, hisz’ minden közös, ez maga az evidencia: közös az öröm, a bánat, a büszkeség, a szégyen – egy tökéletes héj, szélvédő veszi körül az embert. Az individuum olyan lehet, ami a fatörzset, azaz a családot nem károsíthatja. Ez a modell már Jemenben is bomlásnak indult. Az egyéni örömök keresése, a másiktól független önmegvalósulás lett a térhódító. Az „én” többet szerepel a ragozásban, mint a „mi”. Novelláimban beszéltem a szinglikről, sokan támadtak érte. Nekem nem az a szingli, akinek úgy alakult az élete, mert szinglik élhetnek családban is. Szingli, aki reggel felébred, és nem azt a kérdést teszi fel magának, hogy aznap mi lesz „velük”, hanem mi lesz „vele”.

    Ahmed Amran: A lélek gőze

    Szóval azt akartam megírni, hogyan hat az emberre az, ha elveszíti a héját akár az eredeti családjában, akár az általa alkotottban, a szerelem révén létrejöttben. Beszéltünk az elszakadásról: szerintem ez legalább olyan fájdalmas, mint a szülőföldtől való elszakadás. Hadd jegyezzem meg, hogy nem az elszakadás az, ami fáj, hanem az elszakítás. Az én életemben is volt ilyen, de hasonló történetből rengeteg van körülöttünk. Mivel én ezekre vagyok érzékeny, ezeket figyelem, ezek hatnak meg, belém ivódnak, így a történeteimhez szükséges hősökkel tele van az írói raktáram.

    A sok közül a hiányzó elemeket úgy választom ki, hogy szövetileg megegyezzenek a meglévőkkel, egy vércsoportból valók legyenek. Ennek eredménye, hogy az olvasó egységes történetet él át, mintha minden családi történet ugyanazzal a családdal történne meg, és ha ez a szövetvarrás nagyon jól sikerül, akár önéletrajznak is gondolhatják.

    A családi novelláiban férj, feleség, szülő, gyerek és újdonsült szerető váltakozó nézőpontjából ábrázolja a kapcsolatok alakulását, szerelmük kivirulását vagy az egymás iránti érzelmeik lassú erodálódását. Női fejekbe bújva nagyon másként látni a világot, mint férfi nézőpontból?

    Ez érdekes kérdés. Sok visszajelzést kaptam női olvasóktól és íróktól is, hogy meglepte őket, milyen hihetően sikerült belebújnom női lelkekbe. Az egyikőjük állítása szerint egy ilyen novella olvasása után kezdett utánanézni, hogy férfi vagyok-e, vagy nő. De kérdezem én, melyik férfi nem nő méhéből jött a világra, melyik nem női szív alatt lakozott elsőként? Melyik férfi nem nő ölében nevelkedett és belőle táplálkozott? Valójában a nők állnak hozzánk a legközelebb. Épp ezért nem tartom nagy kihívásnak női szerepbe bújni, noha a finom árnyalatok kifejezésében nagy különbség adódik az írók között is.

    A kötetében olvasható egy izgalmas novella az „atestuális nő”-ről. Ön miként viszonyul ehhez a képzelete által teremtett nőtípushoz?

    Nagyon sajnálom, hogy ez a novella nem kapott elég reflektorfényt, emiatt örülök a kérdésnek. Szerintem az Atestuális nő a túlzott külsőségek és a belső értékek közötti harcról szól abban a világban, ahol az esküvő néha fontosabb, mint maga a házaspár, a torta fontosabb, mint akinek a születésnapját ünneplik vele, és a feldíszített karácsonyfa fontosabb, mint a karácsonyi ünnep meghittsége. És arról, amikor egy kapcsolatban a férfi és a nő nem a lelkét tárja fel a másiknak, hanem csak a testét.

    Világunkban rosszul értelmeződik a külsőség, és a nő emberként néha még a nők által is rosszul van értelmezve.

    Az „atestuális nő” áldozat, miként a novellámban szereplő pszichiáter orvos is, de még a külsőségével kompenzáló asszisztensnő is. Lehet, hogy ez a novella a gusztustalanság határát sorolja, de csupán azért, hogy ezzel is jobban érzékeltessem a mondanivalóját.

    A bonyolult emberi kapcsolatok mérnöki precizitással történő élveboncolásán túl „életkeretezés” címén írásaiban foglalkozik olyan létkérdésekkel is, mint a szenvedés szerepe az életünkben vagy a halál. Hajlamos ilyen mély gondolatokra valló töprengésekre?

    Ha már arról írtam, akkor bizonyosan igen. Nem tartom ezeket a gondolatokat elvont dolgoknak, de sokszor írnak róluk elvontan – ezekben a valóságot keverik a misztikummal. Azt írom valahol, hogy „a szenvedés nemesít”, és ebben hiszek is. Én senkit nem szólítok fel szenvedésre, de ha szenvedünk, akkor azzal nemesítsük önmagunkat, lépjünk ki a nárcizmusból, emberi skálán mérjük a fájdalmunkat. Geológusi tanulmányaimból tudom, hogy a márvány sima mészkő csupán, csak nagy nyomásnak és magas hőmérsékletnek volt kitéve.

    Az írás felszabadítja önt?

    Az írás nemcsak felszabadít, hanem gyógyít is, de mivel az írás nekem szabadítás és gyógyítás, így nem mindig írok. Akkor írok, ha valami zárlat van, lelki túlnyomás. Remélem, az írásaim kedvelői nem kívánnak nekem sok zárlatot, sem gyakori túlnyomást.

    Milyennek találja a magyar nyelvet mint kifejezőeszközt?

    Mondhatnám, hogy kincsre leltem: kiváltságnak érzem, hogy magyar szépirodalmat írok úgy, hogy tizenkilenc évesen még egy magyar betűt sem ismertem. Nagyon játékos és muzikális a magyar nyelv, és írásaimban szívesen használok szójátékokat az érzelmi finomságok és szóárnyalatok kifejezésére. A Híd című novellámban azt írom, hogy „az idők során leesett egy ékezet, minden báj baj lett”.

    Ezek a szójátékok nagyon élvezetesek ugyan, de egyben komoly gátjai az esetleges fordításoknak, így arab nyelvre is. De nekem elég, hogy a magyar olvasóknak olyat írok, amiben szándékaim szerint benne érződik a keleti fűszer, a kardamom illata, az arab zamat, ami nyelveken át vándorolva nem ér ide.

    Teszem mindezt úgy, hogy a magyar nyelv szabályait és méltóságát a legkisebb mértékben sem sértem.

    Eddig megjelent két kötetében írt a jemeni emlékeiről, családi történetekről. A jövőt tekintve milyen írói terveket melenget?

    Hajlok arra, hogy kicsit megpihenjek – most olyan érzésem van, mintha szüret után lennénk. Azt gondolom, hogy az eddigi két novelláskötetem mind szélesebb körben való megismertetésére fogok koncentrálni. De eközben az jár a fejemben, amit Ferdinandy György, ismert magyar író mondott nekem: írjak, ne álljak meg, ne torpanjak meg. Jenei Gyula költő, az Eső irodalmi lap főszerkesztője is arra sarkall, hogy folytassam, hiszen most jön el az az idő, amikor engem keresnek majd a szerkesztők. Valószínű, hogy mindkettő lesz: kicsit pihenek, utána írni fogok. Majd meglátjuk, hogy novellafolyam, novelláskötet vagy valami más lesz a következő. Az biztos, hogy nagyon vágyom a visszajelzésekre.


  • További cikkek