A szimmetria reménye – interjú Molnár Krisztina Ritával

A Remélem, örülsz szövegei korábban már napvilágot láttak más felületeken is. Melyiket publikáltad először?

Nem emlékszem pontosan. Mindegyik novella megjelent folyóiratban vagy antológiában, illetve Az én kemencém című gasztroblogon. Az első talán a kötet utolsó írása, a Gyakorlat lehetett az Élet és Irodalomban, de lehet, hogy egy Rétságon kiadott antológiában a Borka zsákja című hosszabb elbeszélés volt olvasható először, amelyik 2011-ben Spangár András-díjat kapott.

Egy korábbi interjúdban említetted, hogy műveidnek vannak előolvasói. A Remélem, örülsz című kötet darabjait is előolvasták első megjelenéseik előtt? Milyen visszajelzéseket kaptál róluk?

Az írás különösen magányos tevékenység. Mielőtt egy szöveg a világ szeme elé kerül, a legtöbb szerző megmutatja egy-két hozzá közel álló, megbízhatóan őszinte személynek. Ha fiatalabb az ember, általában még bizonytalan, és akkor ez szinte törvényszerű. De a kételkedés valamilyen mértékben talán mindig megmarad. Ez nem azt jelenti, hogy minden egyes szöveget megmutat az ember valakinek, és azt sem, hogy a laikus vagy szakértő előolvasók megerősítő véleménye az egyetlen, ami alapján eldől, hogy mi lesz az írás további sorsa. A külső tekintet minden alkotónak fontos segítség, de a szöveg további csiszolása, a döntés felelőssége, hogy mikor van kész egy mű, természetesen egyedül az övé.

Huszonhárom novella főszereplőjének neve csupán egy-egy betű. Miért?

Egy hóember kivételével minden novella főszereplőjének van neve, csak nem biztos, hogy megjelenik a szövegben. Például Kékszakáll feleségének monológjában narrációtechnikai okokból nincs feltüntetve a beszélő neve, de tudjuk, hogy Juditnak hívják. Így például az ábécé betűiből a J-t már nem kapta más szereplő a kötetben. A legelső novella főszereplőjének nem tudjuk a nevét, csak „Barnakabátos”-ként esik róla szó, tehát közül B. megelőzi A.-t a sorrendben, ami nem egészen pontosan követi a betűrendet. Egy-két helyen máshol helyezkednek el a kezdőbetűk vagy nevek, mint az ábécében. Ahogy a valóságban sem mindig a maguk rendelt idejében vagy helyén esnek a dolgok, mindenféle rendek felborulnak időnként.

Mi a jelentősége annak, hogy a „betűnevet” kapó szereplők hozzávetőlegesen betűrendben tűnnek fel?

Az ábécében, a beszédhangok rendszerében egyformán fontos mindegyik hang, illetve a hangot jelölő betű. Ahogy az is, hogy beszéd közben vagy a leírt szövegben összekapcsolódnak. Nincs értelmes szöveg, teljesség valamelyik nélkül.

A szereplők többségének betűvel való jelölése felcserélhetőséget, többféle behelyettesíthetőséget is jelez annak ellenére, hogy egy-egy szereplő felismerhetően azonos egy-egy másik novella szereplőjével. Időben azonban senki nem azonos egészen korábbi vagy későbbi önmagával, különböző stációink nem kihagyhatók, és idővel kapcsolatba kerülnek egymással.

A kötet szereplői sokfélék. Van köztük fiatalabb és idősebb férfi, nő, gyerek, dolgozó vagy munkanélküli értelmiségi, hajléktalan, árva, özvegy, elvált, magányos és polgári jólétben élő nagycsaládos, illetve egy hóember és egy patkánykirály is. Kezdőbetűs jelölésük azt is jelzi, hogy velük együtt vagyunk itt, ahol vagyunk, hangsúlyozva, hogy nem tőlük függetlenül. Ennek a megoldásnak egyébként régi hagyománya van – Kafka műveiben például –, a Remélem, örülsz betűnevei bizonyos mértékben kapcsolódnak ehhez a tradícióhoz, de fontosnak tartottam, hogy a betűk rendszerbe kerüljenek. Hiszen a szereplők – akár tudtukon kívül, megélt valóságuktól függetlenül – saját állomásaik összefüggéseinek és egymáshoz tartozásuk rendjének részei az időben és a térben. Akkor is, ha a jó részük atomizálódva, magában bolyong.

A novellák 7-9-9-7-es ciklusba szervezése mögött milyen megfontolások állnak?

A négy ciklus és a bennük szereplő elbeszélések számának arányai az építészettel és a zenei szerkesztéssel állnak kapcsolatban. Igaz, a novellák száma ciklusonként végül számmisztikai szempontból sem jelentéktelen, de ez csak örömteli következmény, nem szándék eredménye. A szimmetrikus sem előre kimódolt építkezés volt, egyszerűen kiderült, hogy a szövegek együtt, ebben a sorrendben és arányokban válnak egésszé. A kötet első összeállításakor ugyanis három ciklusba soroltam a novellákat. Néhány hónappal később, amikor újra a szöveget javítgattam, rájöttem, hogy négy ciklusba rendezve sokkal erősebb a kötet kohéziója.

Hermann Weyl matematikus definíciója szerint a szimmetria az az összhang, amely egyes részeket egésszé egyesít. Azért izgalmas kérdés ez, mert a hármas ciklusfelosztás is szimmetrikus, de úgy tűnik, ez a négyes párhuzamos szimmetria ebben a kötetben stabilabb egyensúlyt hozott létre. A periodikus zenei szerkezetekben is megfigyelhető a párosság, a kérdés-felelet tételei. A ciklusok páratlan számú novellái pedig hídszerkezetben állnak. Nem állítom, hogy a kötet I. és IV., valamint II. és III. ciklusának minden darabja kettős tükörként viselkedik, de ha van valakinek kedve hozzá, érdemes eljátszani ezekkel a párokkal. Például a kötet struktúrájában ilyen tükörhelyzetben áll egymással aNyúl a vonaton (II. ciklus 3. novellája) és a Menta és holdvilág (III. ciklus 3. novellája). Mindkettő egy vonaton játszódik, amelyik Lengyelországba tart. Az egyik főhőse egy lány, a másiké egy fiú. Hasonló tükörhelyzetben áll a Borka zsákja (II. ciklus 5. novellája) és a Félárboc (III. ciklus 5. novellája). Mindkét novella főszereplője egy idős, magányos asszony, de egészen máshol és más súlyú élethelyzetben találjuk őket. Mivel a kötet szereplőivel legtöbbször a kibillenés helyzetében találkozunk, bízom benne, hogy indirekt módon a hídszerkezet, vagyis a stabil struktúra is érzékelteti, hogy lehet újabb és újabb egyensúlyokat találni.

A kispatkányok már erősek című kötetnyitó novella más tagolású, mint a többi elbeszélés . Minek köszönhető, hogy helyet kapott ebben a válogatásban ?

Ahogy haladunk az egymást követő négy novellaciklusban, a kézzelfogható, realista térben fokozatosan megjelenik a láthatatlan tartomány is. Ez a negyedik ciklusban a legkifejezettebb. Úgy éreztem, hogy az említett történet brutalitását – a saját apja által rendszeresen megerőszakolt kislány történetét – gyengítené, kiüresítené az emberi perspektívából való ábrázolás. Nem akartam szociográfiai jellegű szövegeket írni, bár a novellákban megjelenik a hajléktalanság, a szegénység, a bántalmazás, a munkanélküliség problémája is. A kispatkányok már erősek talán az egyik legnehezebb kérdéssel szembesíti az olvasót (és az írót), ezért választottam narrációs megoldásnak a „feljegyzések” formát, ami valóban elüt a többi szöveg elbeszéléstechnikájától. A feljegyzéseket ráadásul egy öreg patkánykirály írja.

A legnehezebb kérdés az lenne, hogy hogyan tudja elviselni az ember, hogy nem tud segíteni?

Igen. Ez a tény nem íróként, hanem emberként érint – ahogy gondolom mindannyiunkat, akik ezzel a tehetetlenséggel naponta szembesülünk, mert vannak azok a mélységek, ahová a segítség nem ér el. Ha egy kislányt rendszeresen szexuális abúzus ér a családjában, azért a törvények értelmében mindenki felelősséggel tartozik, aki sejti az igazságot, de nem tesz feljelentést. Ha feljelentést tesz, bizonyítania kell a vádat, miközben azonnal középpontba és gyakran még kiszolgáltatottabb helyzetbe kerül az a gyerek, akit meg kellene menteni.

A gyerekotthonokban lévő állapotokat ismerve azt sem gondolhatja senki, hogy ha kikerül egy ilyen bántalmazó családból egy kiskorú, akkor valóban megmenekül.

Az írói döntés, hogy a novella elbeszélője egy patkánykirály lett, azt a tényt és rettenetet fejezi ki, hogy ezek a gyerekek nem vagy nagyon ritkán kapnak segítséget az őket körülvevő felnőttektől. A tanárok, a háziorvosok gyakran tehetetlenek, erős gyanú esetén is ritkán mernek határozottan lépni ezekben a helyzetekben, hogy ne okozzanak nagyobb kárt. A patkánykirálynak nincs mitől félnie, ő maga és a népe is harcos, többgenerációs túlélő.

Mi az oka annak, hogy a Gyakorlat című novella Máté evangéliumának egy igehelyét kapta mottóul?

Az idézett ige („Mivel pedig megsokasodik a gonoszság, a szeretet sokakban meghidegül. De aki mindvégig kitart, az üdvözül.” Mt 24,12-23) a Gyakorlat című novella esszenciája lehetne. Ezért választottam mottóul. Mindig kérdés, hogy a különböző hittételeket, alapvetésnek tekintett, axiómaszerű igazságokat hogyan tudjuk, tudjuk-e a valóság egyszerűbb vagy emberpróbáló helyzeteiben, illetve egészen összetört állapotban gyakorolni. Ez a Gyakorlat válasz nélkül hagyott alapkérdése is.

Várható-e, hogy további olyan novellásköteteid fognak megjelenni, amelyekben – ahogyan Kiss Judit Ágnes fogalmazott a költészeteddel kapcsolatban – a hétköznapi pillanatokból fogsz hidat építeni Isten felé?

Azt hiszem, ez a mondat a második verseskötetem, a Különlét megjelenésekor hangzott el. Érdekes most egész más kontextusban elgondolkodni rajta. Versek és novellák folyamatosan születnek. A versek a Lenkönyv című ciklusba szerveződnek, a novellákból pedig még nincs annyi, amennyi elég egy újabb kötethez. Lassan dolgozom, a Remélem, örülsz novellái közel tíz év szövegeiből kerültek ki. Szeptemberben – a Visegrad Literary Residency program ösztöndíjának köszönhetően – végre belekezdtem a Gombosdoboz című regény írásába, amit már lassan három éve elterveztem, és ami valószínűleg több évig tart majd. Ez a könyv azokat a múltbeli történeteket vizsgálja, amelyek minden családban élnek, és amikkel úgy kapaszkodunk a létezésbe, mint földbe a fák a gyökereikkel. Miközben ezek a történetek, a szereplőik csupán a fejünkben léteznek, ellenőrizhetetlenek, fikciók – mégsem tudnánk nélkülük, kik vagyunk, honnan jöttünk, és ha akarjuk, ha nem, meghatározzák azt is, hova tartunk. Tekinthetjük ezt is hídépítésnek. Csak éppen az idősíkok között.