Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista
  • Cinkos idegenek – Moesko Péter: Megyünk haza

    2019.07.16 — Szerző: Sós Dóra

    Moesko Péter novelláskötete szépen ívelő, igényes és diszkrét – mégsem kendőzi el a család disszonanciáit. Mindannyian úton vagyunk, megyünk haza, de hová is szeretnénk megérkezni?

  • Fotó: Moesko Péter

    Nem illik kiteregetni a családi szennyest. De miért? Talán mert sokan attól szorongunk, hogy mások megszólnak. És jó eséllyel így is történik. Sőt, a gyengeségeinket, félelmeinket se merjük felfedni, még szeretteink előtt sem, mert akkor sérül az a kép, amilyennek szeretnék, hogy mások lássanak minket. Gyakran magunknak se merjük beismerni elhibázott döntéseinket, hisz’ akkor meginogna az a történet, amelybe menthetetlenül beleszövődtünk mint főszereplők. Így hát elrejtjük magunkat egymás és önmagunk elől, hogy egyszerűbb legyen megtartani a szerepeinket. Moesko Péter novellái bőven hírt adnak ezekről a játszmákról, de nyoma sincs bennük az ítélkezésnek (Megyünk haza): „Anya váratlanul lassít és félreáll. A kocsi elhalkul, és teljes csönd vesz körül minket, itt még tompa városi zaj sincs. Anyám ismét az ölébe mered, pont úgy, ahogy az orvosi szobában. A kézfejét és a csuklóját nézegeti. Az ujjbegyeivel finoman végigsimítja a saját bőrét. Aztán fogja magát, és kiszáll a kocsiból. Erélyesen bevágja maga mögött az ajtót. Aztán elindul menetiránynak megfelelően, és közben idegesen rázza a karjait. Úgy csinál, mintha egy edzés után próbálná ellazítani az izmait. Ez a sírás jele nála. Mindig így próbálja megfékezni a könnyeit. Így tud összpontosítani arra, hogy megnyugodjon. Közben kitartóan halad előre. Már egészen távolodott a kocsitól, és mivel leereszkedett egy kis délutáni köd, kezdem nehezen kivenni a körvonalait. Kiszállhatnék és utána mehetnék, de ilyenkor egyedül kell hagyni.”

    Szépírói berkekben gyakorta alábecsülik a hétköznapi őszinteséget.

    Azt a becsületes célkitűzést, hogy elmondom a dolgokat úgy, ahogy vannak, ahogy történtek, mindenféle manír és köntörfalazás nélkül. Pedig talán egészségesebb lenne többeknek is egy ilyen alkotói megfontoláson alapuló első kötettel bemutatkozni. Ez sem nehezebb, mint a formai vagy a technikai bravúrok, sőt, épp elég nehéz, évek munkája van ebben. E hosszú, elmélyült munka során Moesko hű maradt önmagához: fotósként, zeneszerzőként és íróként is ugyanazt az elmélkedő, meditatív, ambient atmoszférát közvetíti.

    Moesko Péter
    Fotó: Kovács Tamás

    Ez a kötet nem igényel professzionális olvasási technikákat: egy irodalmi ínyenc éppúgy érti majd, mint egy hobbiolvasó, korosztálytól függetlenül. A szövegek mögött nincs újító szándék, extrém formai kísérletezést, sem enigmatikus, absztrakt nyelvi műveleteket nem tudunk felfedezni a novellák sorai között. Ez nem egy írástechnikai erőfitogtatás, így aki komolyabb szövegértési edzésprogramot igényel, az bizonyára némi hiányérzettel fogja zárni a könyvet, nem pedig intellektuális izomlázzal.

    Ám egy tehetséges íróemberben jó esetben ott buzog a megosztás vágya. E kötetben a társas valóság édeskeserűsége érezhető. Szándékos itt az érzés kifejezés, mert ehhez a könyvhöz mindenekelőtt némi őszinteségre és empátiára van szükség. Arra a fajta türelemre és együttérzésre, amivel beláthatjuk: mindenki esendő, mindenkiben éppúgy van jó, mint rossz. Az író harca az anyaggal tehát nem kifejezetten a kötet technikai megoldásaiban érhető tetten (túl persze azon a belátáson, hogy az írás valamilyen formában mindig technikai kérdés), hanem azoknak a bonyolult lelki problémáknak az elemzésében, amelyek nehézkessé teszik a könyv karakterei között szövődő személyközi viszonyokat, és amelyek szétszálazása lehetővé tette az író számára azt, hogy műveivel górcső alá vethesse mindezt.

    Mindegyik novella narrátora az adott elbeszélés szereplője is, aki a családban hol a gyerek, hol a szülő pozíciójából beszél, és általában monológba foglalja történetét. Tehát ő a „tanú”, aki feltárja a történéseket, de egyúttal a főszereplő is, akinek gondolataiba, érzéseibe, emlékeibe, tapasztalataiba belátást nyerhetünk. Ez nagy intimitást ad, ám így csakis az ő perspektívájából értelmeződnek az események. A párbeszédek felidézése is inkább független beszéd formájában történik, így az elbeszélő szubjektív szűrője szinte mindig dominál (Leginkább szükséged): „Megköszörülöm a torkom, és próbálok nem nagyon szentimentálisan szólni hozzá. Mire emlékszel? Megvonja a vállát. Nem tudom, kevés dologra. Anyára emlékszel? Nem igazán. Előveszek egy kis porcelánt a hátizsákomból. Alaposan be van csomagolva. Tudod, miért jöttünk fel ide? Nem. Ez volt anyád egyik utolsó kívánsága. Elhoztam a hamvait. Azt akarta, hogy itt szórjuk szét, mi ketten. A fiam némán mered a távolba. Nem akarom siettetni, hagyok neki időt. Aztán mégis megkérdem, nem mondasz semmit? De. Ennyit mond csak, úgyhogy kinyitom a kis urnát, és a felét kiszórom én, a másik felét meg ő.”

    Moesko Péter: Megyünk haza
    Forrás

    A szülő megpróbálja megérteni a gyerekét, a gyerek a szülőjét, testvér a testvérét, és bár mindegyik novellában más főszereplővel találkozunk, eltérő korban, nemben és élethelyzetben, e belső hang általában hasonló: karakteresebbé formálásuk üdvözlendő lenne esetleg a jövőbeli írásokban, mégis, a kötetnek ez az egységes megszólalásmódja rámutat arra, hogy nincs felnőtt gyerekes vonások, nincs gyerek érett vonások nélkül – mindenkiben alapvetően az ember van jelen.

    Érdekesek továbbá a motívumátfedések: szinte minden történetben alkohollal itatják a kiskamaszt a felnőttek amolyan cinkos beavatásként, és a gyerek gyakorta gondoskodik a családtagjairól azok tudtával vagy tudta nélkül, amolyan korai (kényszerű vagy önkéntes) felelősségvállalásként. A „kisöreg” gyerekek mellett visszatérnek egyéb aktuális témák is, amelyek napjaink családjaiban generációs és értékbeli szakadékokat képeznek: külföldre költöző fiatalok, titkolt és vállalt homoszexualitás, boldogtalan házasság versus válás, elhidegült testvérek stb. Továbbá számos nosztalgiát ébresztő közös, nemzedéki emléket is előhív a kötet, mint például a falut, ahol megállt az idő, és a régi társas etikett egy fabatkát sem változott (Bontás): „Háromnegyed óra múlva ki is érek a faluba. Lehet hallani olyasmit, hogy aki hosszú idő után tér vissza a szülőfalujába, mindent kisebbnek lát. Nekem nincs ilyen érzésem, az utcák, a házak árnyalatnyit sem változtak, még az egykori pártház is ugyanúgy, üresen áll. […] Megáll mellettem egy biciklis öreg úr, megemeli a sityakját. Adjisten. Keres valakit? […] Jónapot, Rezső bácsi, Robi vagyok, a Mécsesnek a fia. Az öreg úr – akiről csak remélni tudom, hogy Rezső bácsi az, apám volt munkatársa volt a téeszben – közelebb jön az autóhoz, és összehúzza a szemöldökét, úgy méreget. A Mécsesnek? Melyik vagy te? Én vagyok a középső, mondom erre. Úgy, szóval a középső. A külföldi, teszi hozzá tájékozottan. Bólintok, ő pedig hümmög egy kicsit a megsárgult bajusza alatt, majd végül kiböki. Hát, a Mécses az meghalt.”

    Moesko Péter fotója

    Általános tapasztalat a szövegekből, hogy a gyerek többet megért a felnőttekből, mint hinnék, és a felnőtt többet lát a gyerekéből, mint az hinné. Látják egymást, mégis nehezen találnak utakat a másikhoz, miként saját életük tudatos irányítása is problémát okoz a számukra. Épülnek ugyan időszakos hidak a család tagjai között, de gyakori a társas magány élménye, a mellékvágány, a zsákutca, amelyet a másik tehetetlenül szemlél, hiszen ott vannak ezek a láthatatlan falak, amelyek nem dönthetők be egyetlen kalapácsütéssel: „Ez a kutya veled egyidős volt. Egy hónappal utánad született, és hathetes korától velünk volt. Veled együtt nőtt fel, és nagyon szeretett téged. Amikor anyáddal új helyre költöztetek, s a kutyát idehoztátok, hetekig meg volt zavarodva. Majdnem minden nap elszökött. Sokáig bent aludt esténként, és órákon keresztül ült az ajtóban. Arra várt, hogy érte jöjj. […] Jelentőségteljesen mély lélegzetet veszek. Erre rám néz. Azt gondolom, úgy tisztességes, ha te temeted el a kutyát. Hosszú csend áll be közöttünk. […] Egy pillanatra elbizonytalanodok, de aztán megemberelem magam. A fészerben van ásó. Az udvar végében eláshatod” ( A kutya, részlet).

    Idegenekké válunk, amint rájövünk a szeretteink esendőségére, és cinkosokká avat minket az idő, a sok közös élmény, közös harc.

    A család nem a vérségi kapcsolatokról szól, hanem az egymással élésről, egymás mellett élésről és a különböző korosztályok összeférhetőségének lehetséges módjairól. Az otthon a valóságban nagyon is tökéletlenül teremtődik meg. Kötődni szeretnénk, csak sokszor mi sem tudjuk, hogyan. Összességében még sincs pesszimista felhangja a kötetnek, sőt a szeretetről szól, ami beleolvad a részletekbe és a mély rétegekbe egyaránt, így csak azoknak ajánlott, akik nem csupán a szemükkel tudnak látni.

    Moesko Péter: Megyünk haza

    Szépmesterségek Alapítvány, 2019
    Moesko Péter: Megyünk haza

  • További cikkek