Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista

Régebben az emberek meghaltak

Glória a Radnóti Színházban

2019.04.19 — Szerző: Tóth Tünde

A Glória írója, Branden Jacobs-Jenkins a New Yorker Magazine-nál kezdte pályáját, ezért valószínűleg nem véletlen, hogy a szatíra helyszínéül egy New York-i magazin irodáját választotta.

Régebben az emberek meghaltak

A darab elismeréseként a szerzőt 2016-ban Pulitzer-díjra jelöltek, miután kétszer már elnyerte a legjobb új amerikai színdarab kategóriában az Off-Broadway legjobbjait elismerő Obie Awardot. Magyar nyelven először a Radnóti Színház mutatta be Totth Benedek fordításában és Hajdu Szabolcs rendezésében, de a radnótis előadótér helyett a Tesla Loft termének sajátosságait kihasználva.

Bár nem érződik közelebbinek a színtér a fizikai távolságok csökkentése miatt, kifejezetten szerencsés megoldásnak tűnik a határelmosódás ebben az esetben. Mivel az eseményekre javarészt csak utalás történik – vagyis a darab döntőrésze párbeszédekre épül –, ennek az eseménytelenségnek kifejezetten jót tett a jobbról balról nyíló ajtók és a közönség mögötti kis folyosó bevonása a színjátékba, illetve az erős hanghatások szintén a voltaképpeni színtéren túlról.

A szereplők korcsoportok szerint kategorizálhatók: a húszas éveik végét, harmincas éveik elejét járó fiatalok képtelenek előrelépni, ezért jellemzően a baby boom generációt teszik felelőssé: „Régebben az emberek meghaltak, de ezek képtelenek megdögleni.” (pontatlan idézet az előadásból) Az öregekről annyit tudunk, hogy bebetonozódtak a megszerzett pozícióikba, nem akarják az utánpótlásnak átadni a lehetőséget, illetve nosztalgikusan tekintenek a múltba, amikor minden izgalmasabb, élménydúsabb volt. Azaz amikor internet híján az emberek kénytelenek voltak dolgozni a munkahelyeiken, szabadidejükben pedig a környezetükre figyelni, ne adj’ isten megkedvelni egymást.

A Z generáció tagjai viszont már nem is akarnak ebbe a hierarchiába beilleszkedni. Vagy hátat fordítanak csalódottságukban az elavult mintázatoknak (ahogy a gyakornok teszi), vagy a régi rendszer élére állnak egy új rendszert teremtve, miután felismerték az információs társadalom adta új lehetőségeket – ennek megtestesítője a filmadaptációkban gondolkozó, tizenkilenc évesen kinevezett főnök.

A darab ilyen tekintetben elég sok közhelyre épít: a kétezres évek változásairól, problémáiról, a szociokulturális és közösségi viszonyokról, a generációk együttműködésének lehetetlenségéről és úgy általában az emberi kapcsolatok romlásáról nem sok újat mond. Amit hangsúlyoz, azt viszont nagyon is hatásosan. Ennek a hatásosságnak a kulcsa leginkább a tömörítésben rejlik: az író nem ellenpontoz, nem kompenzál, nem vegyít a színtiszta nihilbe mást, csak csalódást, elidegenedést, reménytelenséget, igazságtalanságot.

A történet szerin Glória, aki a szolgálatkész jólelkűség, ugyanakkor a mellőzöttség, kirekesztettség archetipikus megtestesítője, egy nap szabályosan lemészárolja a szerkesztőséget, majd magával is végez. Ki volt Glória? Elfojtásokkal élő pszichopata vagy a körülmények áldozata? Ő volt a főszereplő, akihez képest mindenki más a saját történetében is csak egy biodíszlet – az összekötő kapocs minden folyamat és minden ember közt. Az ő történetének megírásától várják egykori kollégái a hírnevet, a gazdagságot, az elismerést. Glória neve szalagcím lesz, majd regény- végül filmcím – míg a túlélők nem tesznek mást, mint a hozzá fűződő viszonyuk szerint pozícionálják magukat, illetve mindenki más is ennek megfelelően ítéli meg őket, akik saját jogon nem lettek volna alkalmasak arra, hogy kitűnjenek a tömegből.

A rendezés kiemelkedő érdeme, hogy nagyon kevés szereplővel dolgozik: van, aki három karaktert alakít egy személyben, ezzel is érzékeltetve a szerepek változékonyságát, esetlegességét – a színészek pedig rutinosan váltanak egyikről a másikra. Nem jelent nekik gondot a szófukar, visszahúzódó habitust agilis, arrogáns személyiségre váltani, ahogy a szűkös játéktér is átalakul pusztán egy-egy bútordarab cseréjével szerkesztőségből kávéházzá, majd fordítva.

Ugyanis az ámokfutás egy új kezdethez vezet: a vélt vagy valós érintettségüket kiaknázó túlélők egymás sarkára taposva igyekeznek bestsellert írni a történtekből, ezzel beteljesítve azt a sorsot, amelyről lemondtak a lélekölő, lehetőségeiktől megfosztó szerkesztőségben. Ugyanakkor lassan az is kiderül, hogy a középszerűség akadálya munkahelyváltással nem leküzdhető. Ezen a ponton lehetne egy kitérő a bármi áron történő önérvényesítés útján: a traumafeldolgozás szintén divatos témájából az előadás nem bont ki olyan szálat, ami nem áll szoros összefüggésben valamilyen jellegű haszonleséssel. Persze az is megmutatkozik, hogy egy ilyen tragédiának nem lehet, talán nem is szükséges nyomtalanul eltűnnie, hiszen mind a közéletben, mind a tanúk mentális egészségében súlyos károkat okoz, de hiányzik a helyzetből fakadó megoldásra, kiútra törekvés. Az újságírók, akik egyaránt méltatlannak élték meg a szerkesztőségben vegetáló semmittevésüket, és minden motivációjukat nullpontra redukálták a feljebb jutás reménytelenségére hivatkozva, a gyilkosság után kapva kapnak az alkalmon, hogy próbáljanak olyan művet írni, ami fordít a sorsuk kerekén – mindezt Glória vagy az áldozatok szemszögéből, mintha bármelyiket is ismerték volna igazán.

Ami az emberi magatartásformákat illeti, nincs más, mint képmutatás, öntömjénezés, karrierizmus, érdekhajhászás, közöny – a paletta sokszínű és lehangoló. Egyetlen kivétel akad: Lorin szerepe testesíti meg azt az embertípust, aki mindezektől függetlenül csak egyszerűen tenné a dolgát, nem követeli a még ki nem érdemelt pozíciókat, nem irigyli a feletteseit, megértően viseltet mások, többek közt Glória iránt is. Ő az, aki végül a tizenkilenc éves főnök ideiglenes beosztottja lesz, míg korábbi munkatársa a filmiparig ívelteti a Glória-sztorin alapuló rögtönzött írói karrierjét. Emellett Lorin az egyetlen, aki nem alkoholista, nem vásárlásmániás, és semmilyen más káros pótcselekvéssel sem kompenzál (ellentétben két rivális asszisztenssel), mindemellett pedig hajlandóságot mutat a telefonok-tabletek-lapotok mögül fölnézni, és valódi emberi kapcsolatok létesítését kezdeményezni. Nyilván sikertelenül.

A darab legsokatmondóbb jelenetében Lorin zavartan áll új munkatársával szemben, mindketten vonakodva szólalnak meg hosszú, kínos csönd után. Lorin ugyanis a történtekből azt a következtetést vonja le, hogy nyitnia kell az emberek felé, törekedni a valós jelenlétre – ezért hívja el sörözni új kollégáját, aki e mögött azonnal valamilyen hátsó szándékot feltételez. A két dadogó ember teremtette feszültségben érezhető igazán, hogy még ha van is olyan tragédia, amely képes felrázni valakit az állandósult érdektelenségből, közönyből, minden új törekvése visszhangtalan marad.

Branden Jacobs-Jenkins: Glória
A Radnóti Színház előadása a Tesla Loft termében
Rendező: Hajdu Szabolcs
Fordította: Totth Benedek
Szereplők: Porogi Ádám, Sodró Eliza, Lovas Rozi, Martinovics Dorina, Vilmányi Benett, Rusznák András
Dramaturg: Kelemen Kristóf
Jelmeztervező: Nagy Fruzsina
Díszlettervező: Pater Sparrow
Bemutató: 2019. március 9.
Következő előadások: 2019. május 9., 10.

Leadfotó: Dömölky Dániel


Következő cikk

További cikkek