„Nem egynyári albumot akartam írni” – interjú Krúbival

Téged mennyire tett taccsra a járvány? Épp egy új lemezt kellene turnéztatnod…

Most azoknak a zeneipari dolgozóknak igazán nehéz a helyzetük, akik egyik hónapról a másikra élnek. Én szerencsés vagyok, mert az elmúlt években telt házas koncertjeim voltak, belefér egy kis kiesés. Az persze nem jó, hogy nem tudjuk most megturnéztatni a lemezt, de nem is katasztrófa, mert egyébként is vártunk volna pár hónapot. Hagytam időt magunknak, hogy felkészüljünk a számokból, és felturbózzuk a live show-t, és hagytam a hallgatóknak is, hogy befogadják a lemezt, mert nem mindegyik szám instant sláger. Nem egynyári albumot akartam írni, hanem olyat, amit remélhetőleg több év múlva is szeretni fognak, ezért ez a pár hónap talán nem számít olyan sokat.

Sokakat megleptél ezzel a lemezzel.

Én rajongóként is azokat az előadókat szeretem, akik meg tudnak újulni, és a zenéjük tükrözi, hogyan változik az életük. A legjobb példa Kanye West, akinek minden albuma egy különálló korszak, amely saját tematikával és vizuállal rendelkezik. Én is szeretnék minden lemezen új dolgokat kipróbálni, és közben azt csinálni, amit önazonosnak érzek. A Nehézlábérzés úgy született, hogy egy reklámügynökségnél dolgoztam, és szabadidőmben írogattam zenéket. Ha véletlenül összedobtam egy jó beatet, vagy a haverom küldött egyet, akkor írtam rá egy vicces rapszöveget. Érezni rajta, hogy a nagy része funból készült, talán emiatt is szerethető. Az első lemez megjelenésével viszont főállású rapper lettem, és rájöttem, hogy most már összehozhatok valami koncepciózusat, mert rá tudok szánni két évet az életemből. Másodikra egy nagyobb léptékű lemezt akartam készíteni, amin zenészként is kiteljesedhetek.

Hogyan született meg az Ösztönlény koncepciója? Egy átpiált éjszaka történetét meséli el a lemez.

Gimis korom óta sokat járok a Faházba. Ez egy tök inspiráló kocsma, amiben húsz–harminc éve megállt az idő, és olyan kemény bulik szoktak ott lenni, amiken mindenkinek előjön az igazi énje. Írtam már rapszámot és „forgatókönyvet” is a Faházról, mert úgy éreztem, egy kocsmai szituációban sok mindenről lehet beszélni. Amikor elhatároztam, hogy konceptlemezt készítek, adta magát, hogy elővegyem ezt a témát. Úgy éreztem, az elmúlt két évemet is jól tudnám szemléltetni vele: egy olyan estén, amin az ember kirúg a hámból, meg lehet ragadni a szélsőséges hangulatokat, amiket ki akarsz adni magadból, hiszen egy kocsmai szituációban euforikus és lelkizős pillanatok is előfordulnak.

A Nehézlábérzés olyan, mint amikor spiccesen kioszt mindenkit az ember, az Ösztönlény meg olyan, mint amikor bánatában csapja szét magát, és bulizik, pedig belül végtelenül szomorú.

Az első album valóban könnyed, tét nélküli szórakozásnak érződik, úgy is született. Az Ösztönlényen is sok a buli, de a krúbis tematikák itt más érzelmi töltetet kapnak.

A Nehézlábérzésről azt mondtad, hogy messze az Egy sírásó viccei a legjobb trekk az albumon. Az Ösztönlény en melyik az?

Ez az album még nagyon friss, és mindegyik dalnak fontos helye van rajta, de volt időszak, amikor a Felejtőt hallgattam vissza a legszívesebben. Ilyen modern R&B-t, amilyet Frank Ocean vagy SZA szokott, én még nem énekeltem, és tetszett, hogy ezt kombináltuk az agresszív, kiabálós zenékkel. Kulcsszámnak érzem az albumon, mert szerintem sikerült jól megzenésíteni az önpusztító bebaszást, amikor szédülsz, támolyogsz összevissza, de csak azért is mész előre.

A te generációdról azt mondják, hogy sokkal tudatosabban építi a karrierjét, és nem csúszik bele abba az önpusztító hedonizmusba, ami a régi rocksztárokat tönkre vágta. Téged soha nem billentett meg a siker?

Nem. Az, hogy néha elvetem a sulykot italfogyasztásban, olyan probléma, amivel a sikertől függetlenül kell megküzdenem. Az első fesztiválszezonomon én is többet ittam, és előfordult, hogy egy-egy másnap miatt kevésbé voltam összeszedett, de nem ugrottam fejest az éjszakai életbe. Nem az az ember vagyok, aki elé ha odaraknak egy csík fehér port, akkor felszippantja. Ahhoz túl sokat hallgattam gyerekkoromban, hogy a drog az rossz.

Meg a South Parkban.

Pontosan. Az viszont igaz, hogy a zenélés már itthon is inkább egy iparág, és ez szerintem jó dolog. Régen valóban szétkólázták magukat a zenészek, és elhitték, hogy azért rock & roll az egész, mert szét vannak ütve. Pedig ez nem igaz, és nem is fenntartható hosszútávon.

Aki érdekes személyiség, annak pia nélkül is lesz mondanivalója, aki viszont benne ragad a rocksztárlétben, az egy idő után önmaga karikatúrájává válik.

Egyszerű példával: Marilyn Manson és Trent Reznor a ’90-es években mindketten herkáztak és kóláztak, és közben sikeres és elismert albumokat adtak ki. Manson beleragadt ebbe az életmódba, Reznor viszont még ma is innovatív, filmzenéket ír, és kiemelkedően jó producer lett. Annak, hogy Manson kiadja-e a tizenegyedik albumát vagy sem, már nincs kulturális súlya, mert csak egy újabb – jobb vagy rosszabb – Manson-album lesz. Szerintem sokkal realebb, ha azért vagy rocksztár, hogy megvalósíthasd a művészi ambícióidat, mintha azért, hogy legyen pénzed kólára, és leszopasd a csajokat a backstage-ben.

Az Ösztönlény en minden művészi ambíciódat megvalósíthattad, az énekstílusod viszont alaposan megosztotta az embereket. Olyan túlzó néha, mintha ironikus lenne az egész, de közben olyan profin ki van dolgozva, hogy mégsem az.

Pont ezen gondolkodtam a megjelenés előtt, hogy nem túl giccses-e, de arra jutottam, hogy nem. A nagy, részeg érzelmi megnyilvánulásokat jól lehet túltolt zenei húzásokkal kiemelni. Sokszor túldramatizáltuk az énekstílust vagy az instrumentális váltásokat, mert ez is azt az érzelmi hullámvasutat szemlélteti, amin az ember végigmegy egy lerészegedős estén.

Viccet is csinálsz a sokszínűségből: a Petőfi közepén valaki betesz egy mulatós diszkót a házibuliban, aztán valami lájtos-jazzes stílusban folytatódik a szám, ami egyébként veretős EDM-nek indult.

Szerintem ez izgalmas. Szabadságérzetet ad. Itthon nem sok rapper profiljába fér bele, hogy egy számon belül ilyen is meg olyan is legyen.

Nálad miért fér bele?

Jó kérdés. Sok zenész egy adott szubkultúrából jön, és abban a stílusban tud jól alkotni. Én nem vagyok specialistája egy stílusnak sem: nem én tudok a leggyorsabban rappelni, a legjobban énekelni vagy a legfaszábban gitárszólózni, de talán érdekesen keverednek a műfajok a zenémben. A produkció pedig inkább a „Krúbi-jelenségre” van felhúzva.

A karakterem teszi egységessé a zenét, nem egy zenei szubkultúrához való tartozás.

Azt szoktad mondani, hogy a Krúbi-figura az eltúlzott alteregód, mint Eminemnek a Slim Shady.

Azért nem úgy gondolok rá, mint egy tőlem különálló figurára, hanem úgy, hogy én vagyok a Krúbi, és kész. Más kérdés, hogy ez a karakter a zenémben néha eltúlzott formában jelenik meg, mert bizonyos esetekben az tud igazán kifejező lenni.

Az egyik ilyen túlzás a humorod. A Nehézlábérzésnél az volt a benyomásom, hogy te vagy a magyar rap Eric Cartmanje, aki kimondja azokat a profán dolgokat, ami másnak is eszébe jut, de hallgat róla – meg persze azokat a trágárságokat is, amire más sose gondolna. A trágárság részedről trollkodás?

Nem vagyok se rasszista, se nőgyűlölő, de szeretem az offenzív, fekete humort. Pont azért, mert durva és alaptalan. A South Parkban is bírom, hogy mernek provokatívak lenni csak azért, hogy provokatívak legyenek, máskor viszont becsempésznek valami mondanivalót a sorozatba. Másrészt kezdettől fogva viccesnek éreztem, hogy rapper lettem, mert nem arról szólt az életem, hogy bő melegítőben rappeltem az utcasarkon. Csak csináltam egy rapalbumot, mert szeretem a rapet, és bumm, sikeres lett. Ezért az elejétől fogva parodizáltam a rapet, és visszaéltem a lehetőséggel, hogy rapperként szabadszájú lehetek. Olyan szintre emeltem a beszólogatást, amin megrökönyödik az ember, hogy ez mégis mi a fasz volt...

Nem tartasz tőle, hogy ez a szabadszájúság félreviszi a figyelmet? Ott van például az Orbán, verd ki a Ferinek című slágered. Az egy szép klotyómetaforája a fullasztóan kétpólusú magyar politikának, de aki a refrént énekelgeti, nem biztos, hogy kihallja belőle ezt.

Nem hiszem, hogy a provokatív refrén nélkül énekelgetné a számot az, aki nem gondol bele a verzékbe. Úgy csak azok hallgatnák, akik fogékonyak a tartalmára, így meg azok is, akik csak a provokációt flesselik. Ha ez eltereli a figyelmet a tartalomról, akkor terelje, mert én nem akarok népnevelni, és nem gondolom, hogy mindenkinek meg kéne hallgatnia a gondolataimat. Csak írtam egy számot, amit viccesnek tartottam.

Az Ösztönlény en mégis egy jóval allegorikusabb szerelmes számban dolgoztad fel Magyarországnak a miniszterelnökeihez, különösen az Orbán Viktorhoz fűződő hosszú távú párkapcsolatát.

Ez az album kevésbé indokolta a provokatív szövegírást, de így is bőven van olyan sor az rajta, ami garantálja, hogy nem fog menni a Petőfi Rádión. ADinamit valóban egy allegorikusabb szám. Ariana Grande thank you, next című dala adta az ötletet, aminek az elején felsorolja a pasijait, és arra gondoltam, milyen jó lenne megcsinálni ezt politikusokkal.

A Recordernek adott interjúdban azt mondtad, hogy ahogy valaki viccel, az sokat elárul arról is, hogy milyen, amikor komoly. Rólad mit árul el, hogy szereted az offenzív vicceket?

Aki sértőnek találja az offenzív humort, az valószínűleg mereven hisz a saját morális értékrendjében. Én nem vagyok vallásos, nem gondolom azt, hogy az univerzum igazságos, vagy hogy létezik egy objektíven helyes értékrend. A civilizációnk mostani formája a történelem viszonylatában egy szemvillanás. Az értékrendünk kétszáz év múlva nevetséges lesz, ahogy mi is nevetségesnek találjuk a kétszáz évvel ezelőtti értékrendeket. Nem azt mondom, hogy legyen anarchia, mert vannak bizonyos szociális normák, amiket be kell tartani, de túlságosan komolyan venni őket nem érdemes, mert valójában csak ősemberek vagyunk, akiknek az agya azt mondja, hogy egyél és szaporodj.

Erről szól a Sapiens.

Igen.

Más dalaid meg arról, hogy „tudod, nekem mindenem a humor, mert mellkasomban nincsen szív, csak egy gyászoló tumor”. A hős Krúbiból, az Egy sírásó vicceiből és a Jéghidegből úgy tűnik, hogy van egy nagyon erős traumád – feltételezem, hogy rákban elhunyt a nővéred –, és a szövegekben azzal foglalkozol, mihez lehet kezdeni az elmúlással, mert nem tudod úgy megélni a gyászod, ahogy azt a család vagy a társadalom elvárná. A zene segít ebben?

Biztosan.

Az írás egy kicsit mindig önterápia.

Létezik olyan gyászfeldolgozási módszer, hogy levelet kell írnod az elhunyt szerettednek, mert az, hogy kénytelen vagy szavakba önteni a benned kavargó érzéseket, segít abban, hogy megismerd és ezáltal feldolgozd azokat. Ugyanígy egy szövegcentrikus zenében is sok mindent ki lehet mondani és fel lehet dolgozni.

És ezekben a dalokban dűlőre jutottál a gyászoddal?

A két szám két különböző élethelyzetet mutat be. Az Egy sírásó viccei még a tagadás fázisában van, ott még nagy katyvasz volt a fejemben, hogy mit kéne kezdenem ezzel az egésszel. A Jéghideg már az elengedés fázisában tart, úgy is fejezem be, hogy remélem, nem kell többé dalt írnom rólad. Úgy érzem, most kiadtam magamból mindent, és együtt tudok élni azzal, ami történt.

Sok elismerést kaptál rajongóktól és zenészektől egyaránt. A sikerrel és a rajongással való szembesülésről egy EP-t is írtál (Zárolás feloldva), de ahhoz mit szólsz, amikor a Lovasi mondja, hogy tíz–húsz évente jön csak egy olyan tehetség, mint te?

Amikor megláttam azt a posztot, felkaptam a laptopomat, és odaszaladtam a barátnőmhöz, hogy „nézd, mit írt a Lovasi!”. Ez sokat jelent nekem, mert nagyon bírom Lovasit, az elmúlt harminc év legfontosabb magyar zenészének tartom. A Puszi végén van is egy utalás A következő buszon című Kispál-dalra. Lehet, csak azért írta ki, mert ez tetszett neki…

Villámgyorsan, pár hónap leforgása alatt futottál be, pedig amit te csinálsz, annak elvileg rétegzenének kellene lennie Magyarországon. Szerinted miért lett a zenéd kirobbanóan sikeres?

Pontosan nem tudom, de sok szempontból jól álltak a csillagok. Mielőtt az a rapper lettem, akiről azt mondják, hogy „én nem hallgatok rapet, DE a Krúbit szeretem”, az interneten terjedt a zeném, hiphopkörökben. Így talált meg AZA a Killakikittből, és elkezdett promózni. A szövegcentrikus hiphop szcénában el is jutottam az emberek többségéhez. Ebből a körből a Kikeltető révén sikerült kilépni, ahol felvették az egyik koncertemet, és ez jól jött az Indexnek, a HVG-nek meg a 24.hu-nak, mert megírhatták, hogy egy rapper beszólt Orbánnak. Ezek a cikkek adtak egy rövid távú hájpot, és onnantól kezdve, hogy a hájp mögött volt egy produkció, ez fenn tudott maradni, és azóta is folyamatosan növekszik. Utána sorozatban történtek olyan dolgok, amelyek hozzátettek ehhez a történethez: leszerződtem a Universalhoz, megkeresett a Bëlga, hogy legyek az előzenekaruk, aztán jöttek az önálló, telt házas bulik. Egyelőre nem ment ki a lufiból a levegő, mert úgy néz ki, hogy tartalom is van mögötte. Vagy csak kurva nagy szerencsém volt, és jövőre már nem fog érdekelni senkit.

Az Akkezdet Phiainak az volt az elve, hogy az a jó marketing, ha nincs marketing. Ők ezt annyira komolyan vették, hogy sok megjelenéstől, interjútól, de még a klipkészítéstől is elzárkóztak. Ez rád is igaz? Te sem szerepelsz sokat a sajtóban.

Először én is azt gondoltam, hogy ha hívnak, akkor menni kell mindenhova. A Bëlga turnémenedzserétől tanultam meg – aki az én koncertjeimet is szervezi –, hogy tízből kilencszer nemet kell mondani. Ha minden hónapban van egy pesti koncert, akkor te sem tudsz újat mutatni, és a közönség sem biztos, hogy eljön, mert azt mondja, hogy úgyis lesz másik. Mi egy városban évente egyszer lépünk fel, és igyekszünk ránevelni a rajongókat, hogy egy Krúbi-koncert esemény, amire ha nem jön el, kimarad valamiből. Ez a mentalitás másra is igaz: még ha tartalmas is a zenéd, akkor sem lehet annyit beszélni róla, hogy minden hónapban adj egy interjút. Azt nem mondanám, hogy az a legjobb, ha nincs marketing, de az biztos, hogy hosszú távon meghálálja magát, ha a minőséget a mennyiség fölé helyezed. Albumok tekintetében is.

Akkor még nem készülsz a harmadik Krúbira?

Úgy érzem, az Ösztönlénnyel elmondtam mindent, amit most el akartam, és kicsit élnem kell, hogy legyen új mondanivalóm. Részt akarok venni más zenei projektekben, hogy új zenei és produceri tudásra tegyek szert, és öregedni egy kicsit, hogy új perspektívákat találjak. Ha ez a három megvan, akkor jöhet a harmadik Krúbi. Addig is két másik projektre készülök: egy experimentálisra és egy kollaborációra.

Feltámasztod a metálzenekarodat?

Az experimentál projekt tekinthető a Pregnant Whale Pain folytatásának, mert agresszív és bonyolult ritmikájú zene, de a hangzása nagyon más lesz. Nem vonz, hogy 2020-ban metálhangzású zenét írjak, mert bár a metál sok szempontból rendkívül komplex tud lenni, sound designban eszméletlenül unalmas ezen a ponton. Van egy hangzásoptimum, és mindenki arra törekszik. A 2000-es évek elején lehangoltuk a gitárokat olyan mélyre, amennyire az emberi fül még hallja, az énekes sikít, amennyire a torka bírja, és a ritmus olyan komplex, hogy azt nincs hová fokozni. Azért nincs most mainstream sikere a műfajnak, mert nincs áttörő újítás se. Ha ugyanis az undergroundban történik innováció, az mindig átgyűrűzik a mainstreambe. Amikor az évezredfordulón a Dillinger Escape Plan és a Meshuggah rátalált a brutális, technikás, djentes hangzásra, a mainstreamben berobbant a System of a Down és a Slipknot, akik fogyaszthatóbbá tették ezt a hangzást. Manapság a metálban nincsenek olyan hullámok, mint a hiphopban a trap, vagy olyan felfedezések, mint az R&B-ben az, hogy lehet szexi zenére durva szöveget tolni, ahogy például The Weeknd teszi. Azok, akik ’92-ben innovatív metálzenészek voltak, ma nem hiszem, hogy egy drop C-re hangolt elektromos gitárt kapnának fel, hanem egy laptoppal csinálnának egy kurva jó beatet, mert most az az újszerű.

A hiphop a trap miatt lett a 2010-es évek popzenéje?

Mindenképpen. A trap szerencsés módon az érzelmesebb és a zúzósabb zenék felől is be tudott húzni hallgatókat. Az olyan előadók, mint Drake vagy Travis Scott, akik többet énekelnek, mint rappelnek, behozták a popos, R&B-s dallamokat, miközben megtartották a hiphop esztétikáját, hiszen jók a beatek, és ugyanúgy flexelnek a láncokra, nőkre, kocsikra. De a nagyon durva, 808-as basszusok azokat a fiatalokat is bevonzották, akik agresszívebb zenére vágytak, mert egy Travis Scottra vagy Denzel Curryre úgy lehet pogózni, mintha metálkoncerten lennél. A trap azért tudta ekkora műfajjá kinőni magát, mert zeneileg széles spektrumot fed le, miközben azt kommunikálja magáról, hogy ez is csak hiphop. A metál szétaprózódott alstílusokra, és a stílus kedvelői össze tudnak veszni azon, hogy egy zene progresszív deathcore vagy technikás matekmetál.

Milyennek látod a magyar trapet?

Hozzánk óriási késéssel érkezett meg a trap, de most sok érdekes fiatal előadó van, például Kapitány Máté, Lil Frakk vagy Dzsúdló. Az persze majd hosszabb távon válik el, hogy közülük kik a tehetséges zenészek, akik akkor is fennmaradnak, ha változik a zenei környezet, és kik azok, akik ugyanúgy unalmassá fognak válni, ahogy a nu metal vagy a dubstep is kiégett pár év után. Szerencsére a zenei közeg most sokkal támogatóbb, mint régebben, nincs az a felfelé nyalás, lefelé rugdosás, és a szubkultúrák sem válnak el olyan élesen. A nálunk valamivel idősebb BSW oldszkúl hiphoppal kezdte, de trappel folytatta, és emiatt most szét van szakadva a rajongótáboruk, hogy ez már nem az igazi BSW. A mi korosztályunkban simán együtt koncertezik a trapet popos oldalról megfogó Dzsúdló és az experimentál hiphopos Kapitány Máté, és a közönségük is szereti és elfogadja egymást. Nem tudom, hogy ez megváltozik-e, ha a mi rajongóink is frusztráltabb dolgozó emberek lesznek, és nem diákok, vagy tényleg történt valami változás, és a rajongók nem a zenekarokra vagy egy komplett műfajra zúdítják a frusztrációjukat, ha huszonnyolc évesen már nem élik meg azt az eufóriát új zenékkel kapcsolatban, mint kamaszként.

Te tíz–húsz év múlva is a Krúbival szeretnél foglalkozni?

Tíz év múlva lehet, húsz év múlva nem hiszem. Ezt az idézetemet majd jól be lehet kiabálni a Krúbi 50 koncerten, de nem látom magam előtt, ahogy ötvenévesen rappelek a színpadon. Nem sok zenészt tudsz mondani, aki huszonévesen futott be, és negyven fölött adta ki a legfontosabb albumait. A legtöbb zenész karrierjének van egy négy-öt albumos magja, és minden más csak az előtte lévő szárnypróbálgatás, vagy az utána jövő kísérlet arra, hogy ezt megismételje. Én megpróbálnám megalkotni ezt a magot, és mielőtt kínossá válna az egész, azt mondani, hogy szevasztok. Unalmas is lenne harminc éven át ezt csinálni, és szeretném más művészeti ágakban is kipróbálni magam.

Leforgatod a Faház forgatókönyvét?

Lehet, más témát választanék, de szívesen csinálnék filmet, sorozatot.

És még?

Azért nem akarok semmit mondani, mert ha nem úgy lesz, akkor nevetségesen fog hangzani. Vannak elképzeléseim, de nem akarok spoilerezni.

Csak nem politikus leszel?

Na jó, ennyit elárulhatok: az biztos nem leszek.