Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista
  • „Beleszakad a szívem, hogy elmarad a legfontosabb fellépésem” – Makó Dávid-interjú (Devil’s Trade)

    2020.05.06 — Szerző: Soós Tamás

    Makó Dávid szerint mindenkit értek veszteségek, és az övé semmi másokéhoz képest: épp európai turnéra indult volna a The Devil’s Trade-del, amikor betört Európába a járvány. Erről és a külföldi áttöréshez vezető útról beszélgettünk.

  • Makó Dávid  Fotó: Czirják Pál
    Makó Dávid
    Fotó: Czirják Pál

    Makó Dávidra a doom/sludge alapzenekarnak számító Stereochrist énekeseként figyeltünk fel, de igazán a The Devil’s Trade-del zártuk a szívünkbe, amelyben az underground metal örökségét a magyar népzenével és az Appalache-hegység mocsárszagú folkjával hozta közös nevezőre. Különleges, spirituális zenéjére külföldön is felfigyeltek: Dávidot nemrég egy nemzetközi kiadó, a Season of Mist szerződtette, és a metálosok Mekkájának számító Roadburn Festivalon is fellépett volna, ha a koronavírus nem nullázza le az egész koncertpiacot. Hazai és külföldi sikereit, underground hitvallását, és természetesen a járványhelyzetet is kiveséztük vele.

    Négy éve beszélgettünk legutóbb, azóta túl vagy jó pár európai turnén, leszerződtél az egyik legnívósabb metálkiadóhoz, a Season of Misthez, és idén felkerültél a legexportképesebb hazai zenekarok listájára. Mindig is szerettél volna külföld felé nyitni?

    Kezdettől úgy álltam a zenéléshez, hogy nem akartam az országhatáron belül maradni. Ez mára odáig fajult, hogy ha nem játszhatnék külföldön, akkor nem zenélnék. A zenélés élménye számomra úgy teljes, ha minél több színpadon minél több emberhez eljuttathatom a dalaimat. Ehhez adódik még hozzá, hogy turnébuszba szállni és messzire elutazni drogszerű, addiktív élmény.

    Miért az?

    Biztos van ebben egy nagy adag eszképizmus is. A turnékon el tudsz menekülni a hétköznapokból, megszűnik minden, ami otthon körülvesz. Minden jó is. A Stereochristban szembesültem először azzal, hogy létezik turnébetegség. Olyan ez, mint egy elvonási tünet: a turnéról hazatérve mély depresszióba estem, amit az is súlyosbított, hogy akkor még jelen volt az életemben az alkohol. Közel laktam a Kultiplexhez, és könnyű menekülési út volt ott együtt inni a többi zenésszel, akik szintén depressziósak voltak. Utólag jöttem rá, hogy a turnébetegség felerősítette azt a végtelen diszkomfortérzetet, ami akkoriban bennem volt

    Makó Dávid  Fotó: Czirják Pál
    Makó Dávid
    Fotó: Czirják Pál

    Miből fakadt ez a diszkomfortérzet?

    A Stereochristban viselt szerepemből. Uj Péter írta rólam a Wanted nagy sztónercikkében, hogy Fidel Castro és Phil Anselmo törvénytelen szerelemgyereke vagyok. Ezt talán két percig tartottam viccesnek, azóta szenvedek tőle, mert ez nem én vagyok. Nagyon szűk ruha volt nekem a southern metal énekesé, de akkor azt gondoltam, hogy meg kell felelnem ennek a képnek, ha jó énekes akarok lenni a Stereochristban.

    Miért nem tudtál azonosulni a déli metálénekes szerepével?

    Mert kapcsolódik hozzá egy hamis maszkulin póz. Phil Anselmo, a Pantera énekese a tökéletes megtestesítője ennek a képnek: bár iszonyatosan sok töltés, alkohol, kábítószer van benne, férfi istenként osztja az észt. A rockerek pedig zabálják, mert kellenek nekik a hőbörgő, részeg észosztók, és ebbe a szerepbe sok metálzenész belekényszeríti magát a tudtán kívül. Ahogy én is tettem.

    Mióta kiléptél ebből a szerepből, a turnébetegséget is jobban tudod kezelni?

    Jobban, de nem múlt el teljesen.

    Mitől lett jobb a helyzet?

    Attól, hogy sokkal jobb az az élet, amibe hazajövök. Másrészt a saját bőrömben is jobban érzem magam. Már nem úgy jövök haza a turnékról, hogy nem hoztam semmit az emlékeimen kívül.

    Mit hozol haza?

    Sikert, azoknak, akiknek ez számít. Bár a Devil’s Trade egyszemélyes produkció, van körülöttem öt ember, akiknek nagyon sokat köszönhetek, és velük meg tudom osztani az élményeket. Emellett harmincnyolc évesen már abban is mérem a sikert, hogy hozzá tudok-e járulni az életminőségemhez azzal, hogy külföldön turnézok. 2004-ben mentem először külföldre, és 2016-ig nem hoztam haza pénzt a turnékról.

    Külön kell választani a profi zenészt, aki a zenélésből él, és a profi hozzáállású amatőrt.

    A Stereochristtal az utóbbiak közé tartoztunk, mert hiába voltunk amerikai, majd osztrák kiadónál, soha egy fillért nem tudtunk a saját zsebünkbe rakni. Az underground legmélyebb bugyraiban éltünk.

    Mégis eljutottatok a befutás kapujáig: amikor a Testament előzenekaraként turnéztatok, a legnagyobb metálkiadó, a Nuclear Blast akart szerződtetni titeket. Miért nem jött ez végül össze, és miért sikerülhetett most a Devil’s Trade-del nívós nemzetközi kiadóhoz szerződni?

    A Stereochristban bennem növekvő feszültség kifelé is egyre több feszültséget szült, és zeneileg is egyre távolabb kerültem az egyre thrashesedő, szögletes világtól. Mivel elhangzott az is, hogy nem mindenki akar ennél többet melózni a zenekarral, ez sem tartott már vissza, így az akkor már létező másik zenekaromba, a HAW-ba fektettem minden energiám.

    Makó Dávid  Fotó: Czirják Pál
    Makó Dávid
    Fotó: Czirják Pál

    A Testament menedzserétől egyébként tudtuk, hogy nemcsak a Nuclear Blast, hanem a Relapse is megnézett minket a turné két állomásán. Ez az a pillanat, amiből lett volna még harminc–negyven, ha folytatjuk a zenekart. Elég, ha egy bejön, de egynél több nem fog. A Devil’s Trade-del is rengetegszer megnézett valamelyik nagyobb kiadó vagy fesztivál képviselője, mire a Season of Mist főnöke azt mondta, hogy küldjek neki egy háromszámos demót. De ehhez három év intenzív turnézás kellett.

    Az nem kevés.

    Hogy egy metálzenekar sikeres legyen az undergroundban, az döbbenetesen sok munkával jár, csak erről senki nem szokott beszélni. Nem a próbákra és a koncertekre gondolok, mert az alap, hanem arra, hogyan viselkedsz a turnébuszban, hogyan kommunikálsz a promóterekkel, a menedzsmenttel, a többi zenésszel. Ott vagy-e időben a beálláskor, el tudod-e simítani a felmerülő problémákat a helyszínnel. Ehhez jön még hozzá az irgalmatlan mennyiségű szabadidő-veszteség. Ahhoz, hogy a Devil’s Trade működőképes legyen, úgy kellett döntenem, hogy „normális” munkával csak heti három napot töltök, a maradék kettőt pedig a zenének szentelem.

    Alá kell rendelni az anyagi jólétet a zenélésnek.

    Ha nem zenélnék, én is tök jól élnék anyagilag. De én akkor érzem úgy, hogy jól élek, ha turnézhatok, és úgy viszont csak pont kijövök a keresetemből.

    Hosszan soroltad, mi kell a nemzetközi sikerhez, de az egész alapja mégiscsak az, hogy egy különleges zenei produkciót hoztál össze. Gondolom, erre figyeltek fel külföldön is.

    Két ember kellett a sikerhez rajtam kívül: a menedzserem, Jakab Zoli, aki hitt benne, hogy van értelme csinálni a Devil’s Trade-et, és Justin Graves, a Crippled Black Phoenix főnöke, aki elvitt magukkal az első európai turnémra. Zoli szervezte 2016-ban a Crippled budapesti koncertjét, és felkért, hogy játsszak előttük. Előtte olyan fellépéseim voltak, hogy egy Sepultura és egy Pantera tribute között játszottam a Kék Yukban. Justinék végignézték az első sorból a koncertemet, és azt mondták, pakoljak, megyek velük a turné további részére. Ez persze nem így működik, de elhangzott tőlük, hogy majd a következő turnén legyek én az előzenekar. Ez megint csak olyan formalitás, amit szépen megköszönsz, aztán nem lesz belőle semmi. Itt mégis lett.

    Innentől kézről kézre, turnéról turnéra adtak a zenekarok?

    Zoli szervezte a Boysetsfire énekesének, Nathan Graynek a szólókoncertjét az A38-ra, és lehívott, hogy találkozzak Nathannel, mert nagyon szereti a Devil’s Trade első lemezét. A következő pillanatban Nathan már azt mondta az európai turnéját szervező ügynökségnek, az Avocado Bookingsnak, hogy engem szeretne előzenekarnak. Amikor a Crippled mondta ugyanezt, az Avocado még nagyon ágált ellenem, mert a saját zenekaraikat akarták benyomni a turnéra, de a Crippled-turné meggyőzte őket arról, hogy ez egy működőképes felállás, így a Nathan Gray-turné egyből átment a szűrőn. Aztán Zoli átment a konkurenciához, a Doomstar Bookingshoz, és vitt magával engem is. Onnantól húzták egymást a fontos pillanatok, egyre több turné jött.

    Makó Dávid  Fotó: Czirják Pál
    Makó Dávid
    Fotó: Czirják Pál

    A legnagyobb és ebből a szempontból a legsikeresebb a Der Weg Einer Freiheittal volt, amin sok fontos kiadós arc látott. A Tribulation gitárosával, Jonathan Hulténnel közös turnénkra is eljöttek a Season of Misttől, és Zoli ráérzett, hogy most kell ütni a vasat. Michael, a kiadó vezetője kért tőlem egy háromszámos demót, amit meghallgatott, és azt mondta, hogy írjam meg a lemezt. Utána ültem a próbateremben, és sírtam. A Season of Mist-szerződés és a Roadburn-fellépés is karriercsúcs. Ha egyszer elmondhatom, hogy játszottam a Roadburnön, akkor elértem mindent, amit akartam. Ami ennél feljebb van, az már olyan közel van a mainstreamhez, hogy attól nagyon fázom.

    Ezek után hogyan élted meg, hogy a Darkherrel és Fordormmal közös európai turnétokat és az idei Roadburn Festivalt is el kellett halasztani a koronavírus-járvány miatt?

    Nagyon érdekes időszak ez érzelmileg, mentálisan, de még fizikailag is. Beleszakadt a szívem, hogy elmarad életem legfontosabb fellépése és egy csodálatos turné, amibe Zoli emberfeletti munkát rakott, de közben meg ebben a helyzetben az ember csöndben marad, mert mindenkit értek veszteségek. Az enyém semmi másokéhoz képest.

    Engem az élő előadás éltet. Terápiás hatással van rám.

    Az én fejemben minden egyéb tennivaló, stúdiózás, social media, interjúk azért kellenek, hogy felállhassak a színpadra, és zenélhessek. Az egyetlen módja, hogy motivált maradjak, ha nem gondolok a koncertezésre, a jövőre. Ősszel is lett volna turném, ami az új lemezemet támogatta volna, és ugyan minden újra lett vagy lesz szervezve, ki tudja, mi történik valójában. Ha lesz jövőre Roadburn, azon is fellépek.

    Mondtad, hogy fázol a mainstreamtől, de manapság, amikor egyre inkább elmosódik a határ az underground és mainstream között, mit jelent underground zenésznek lenni?

    Szerintem kétféle zenész létezik. Az egyik azért zenél, mert szeretné megkapni azt, ami szerinte a zenészléttel jár: a reflektorfényt, a gázsit, az Instagram-lájkokat, az endorsement szerződéseket, a telt házas Park-koncertet. És van az a zenész, aki azért zenél, mert különben megőrülne. Az underground a korlátok nélküli, megkérdőjelezhetetlen önmegvalósítás mindenféle trendtől és regnáló hatalomtól függetlenül.

    Ilyen értelemben egy popzenész is lehet underground.

    Persze. Nem a műfaj dönti el, mi az underground, hanem a hozzáállás. A Radiohead például underground attitűddel tölt meg stadionokat.

    Az is hozzátartozik az underground értékrendhez, hogy az elmúlt években egyre fontosabbá vált számodra a kritikus megszólalás közéleti-társadalmi kérdésekben?

    Az a világ, amelyben megtaláltam magam, már önmagában egy politikai-társadalmi kinyilatkoztatás. De ez egy hosszú folyamat volt. Hat éve még nem gondoltam, hogy egy zenésznek dolga lenne ezzel foglalkozni. Ma már egyre inkább azt gondolom, hogy mindenkinek dolga. Korábban is sokszor találkoztam olyasmivel, amitől felforrt a vérem, de akkor még úgy reagáltam, hogy befelé fordultam. Ez az elszigetelődés érződik a második Devil’s Trade-lemezen is. Annyira befelé éltem, hogy még a hozzám közel állókkal is kezdett megszakadni a kapcsolatom. Nem volt más választásom, mint jelen lenni a világban. És ha ezt teszed, akkor muszáj képviselni az értékrendedet, különben felőrlődsz. Az új lemez szövegeiben az érzelmi vajúdások mellett már vannak utalások az értékrendemre, persze nem Rage Against The Machine-féle prédikációk.

    Amit én különösen fontosnak tartok, az az, hogy életben tartsunk egy ősi értékrendet. Hogy továbbvigyük a nagyszüleink tapasztalatait, igazságait, bölcseleteit.

    Ez nem könnyű, mert nekem is volt fontosabb dolgom, amikor a nagyszüleim beszéltek hozzám, és utólag ezt rettenetesen sajnálom. A zeném eszköz ahhoz, hogy az ő világuk egyesülni tudjon az enyémmel.

    Ez a hagyomány- és értékőrzés bizonyos értelemben konzervatív hozzáállás.

    Sajnálom, ha a hagyományőrzés, a folklór életben tartása és egy régimódi, természetközeli értékrend melletti kiállás valamilyen oldalhoz rendeli az embert. Egy normális világban ennek nem kéne így lennie. Mint ahogy annak sem kéne felmerülnie, hogy azért, mert szittya mintázatú veretes övet hordok, és pödört bajszom van, valamelyik politikai oldalon állnék. Egyszer egy eladó néni megkérdezte tőlem egy Káli-medencei piacon, hogy bakonyi legény vagyok-e. Ha csak rágondolok, libabőrözik a kezem, mert pontosan erről van szó. És nem arról, hogy nagy magyar vagyok-e. Tegyük hozzá azt is, hogy most is az ellenállás egyik utolsó bástyájában, a Keleti Blokkban és a Dürer Kertben beszélgetünk. Itt is van olyan, aki jobbra húz, mi meg inkább balra, ha egyáltalán valamerre, mégis tudunk barátként beszélgetni. Ez a küszöbön túl sajnos nem így van.

    Mi az oka annak, hogy a magyar zenészek egy-két kivételtől eltekintve nem mernek megszólalni közéleti-társadalmi kérdésekben? Még akkor sem, ha az értékrendjüket kellene képviselni.

    Sokan félnek attól, ami velem is történt: ha vállalod a véleményed, akkor nem tudsz fellépni sok vidéki városban, mert a klubok is állami támogatásból élnek. Az emberek féltik azt a kis részt ebben a zavaros pocsolyában, amit megszereztek. Mondhatom, hogy nem fogadok el állami támogatást, mert kritikus vagyok ezzel a rendszerrel szemben, de az állami támogatásba sok minden beletartozik. Van olyan része, ami a jogdíjakból termelődik, és szerzőként a jogos tulajdonod. Ezzel kapcsolatban sok mindent tisztáznom kellett magamban, hogy el merjek fogadni olyan pénzt, amiről az gondoltam, hogy koszos.

    Arra gondolsz, hogy az első lemezed, a Those Miles We Walked Alone bakelitjét a Cseh Tamás Program támogatásával adtátok ki?

    Igen. Sok barátom véleményét kikértem, de akkor még nem volt bennem ennyire éles az elhatározás, hogy nem szabad állami pénzt elfogadni.

    Ma már inkább lemondanál a bakelitről?

    Amennyiben olyan támogatás révén jönne létre, amivel nem tudok egyetérteni, akkor le. Szerencsére ma már ki tudok adni bakelitet állami támogatás nélkül is.

    Előfordult veled, hogy megmondták, nem léphetsz fel adott helyen?

    Nem, Magyarországon nem szoktak ilyesmit az ember szemébe mondani, de szintén helyi sajátosság, hogy valahogyan mégis eljut hozzád, ki mikor mit mondott rólad. Promóterek, menedzserek szakították meg velem a kapcsolatot, és évek óta nem sikerül vidéken játszanom.

    El tudsz képzelni olyan kultúrafinanszírozási rendszert, amelyben szívesen pályáznál?

    A Hangfoglaló Program például egy jól működő rendszer. Bali Dávid olyan fanatizmussal, éleslátással és elképesztő akadályokat leküzdve képviseli a magyar könnyűzenét, hogy mellé szívesen odaállok. A következő európai turnéra is benyújtottam egy pályázatot, amire kaptunk kétmillió forintot. Enélkül is lett volna turné, de így sokkal jobb körülményeket tudunk teremteni a másik két zenekarnak.

    Sokan nem értik, miért kell támogatni a könnyűzenét. Kell egyáltalán?

    Attól függ, hogy mi a cél. Ha az, hogy Majkának minél több pénze legyen, akkor nem. Vannak előadók, akiknek nincs szüksége támogatásra, de bizonyos helyzetekben életmentő lehet. A Hangfoglaló Program például segíti a zenekarok kiutazását a showcase fesztiválokra, ahol a nemzetközi zeneipar képviselőinek tudják megmutatni magukat, lényegében a magyar kultúrát viszik külföldre. Ezekért a koncertekért nem jár gázsi, valamiből mégis fizetni kell a kiutazást, a buszbérlést, és van, aki ezt saját zsebből nem tudná. Legutóbb sajnos elhangzott az a fejünk fölött, hogy nem lehet cél magyar zenekarokat showcase fesztiválokra eljuttatni, mert ott nincs magyar közönség, és a Hangfoglalónak inkább a magyarlakta területekre kéne összpontosítania, és a megfelelő zenekarokat eljuttatni oda.

    Makó Dávid  Fotó: Czirják Pál
    Makó Dávid
    Fotó: Czirják Pál

    Na, ebben én már nem vennék részt, mert ez a hozzáállás zsákutcába viszi a magyar kultúrát. Ugyanis megszünteti a versenyhelyzetet: a zenészek nem lesznek rákényszerítve, hogy fejlődjenek, mert csak azt a néhány itthoni zenekart fogják alkotóközegnek tekinteni. Nagy hibát követ el az a művész, aki csak Magyarországra korlátozza a működését: a világról marad le. Nagy Ákos junior Európa-bajnok súlyemelő mesélte nekem, hogy egyszer jelezte a Magyar Súlyemelő Szövetségnek, hogy Oroszországban már a tizennégy-tizenöt éves korosztály is úgy edz, hogy minden versenyző mellé jut egy kamera, ami felveszi, és egy szoftver, ami kielemzi a mozgását. A súlyemelés nagyon technikai sportág, milliméterek dönthetnek egy versenyen. Mire azt mondták a magyar súlyemelés prominens személyiségei, hogy a ‘80-as években sem voltak kamerák és szoftverek, mégis lettek eredmények. Hát, nagyjából itt tart az egész ország.


  • További cikkek