Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista
  • Nyitva – interjú Lőrincz Réka kortársékszer-tervezővel

    2020.05.05 — Szerző: Ványa Zsófia

    A MOME-n végzett forma- és fémműves tervező szakon, a keretek helyett azonban a gondolat szabadsága mindig is fontosabb volt Lőrincz Réka számára. A műfajt kötetlenül műveli: ékszerben szokatlan tárgyakat és anyagokat vegyít a legnemesebb matériákkal, erős konceptuális tartalommal ruházva fel őket.

  • Lőrincz Réka  Fotó: Szombat Éva
    Lőrincz Réka
    Fotó: Szombat Éva

    Mesélnél kicsit az indulásodról?

    Elvileg nem hiszek a véletlenekben, de kívülről tényleg úgy néz ki, mintha véletlenül alakult volna így. A szüleim a gimnázium után beírattak egy szakközépbe, ahol ékszerszakon végeztem. Mindig is úgy gondoltam, hogy a Képzőre megyek majd, de a portfólióm sokkal jobban illett az Iparra, úgyhogy amikor felvettek a fémműves-formatervező szakra, örültem neki. Tinédzserként elég lázadó voltam, utáltam az iskolát, és untam, örökké csak a rosszalkodáson törtem a fejemet. Úgyhogy onnan kezdve, hogy egy művészeti iskolában lehettem, ahol az egész nap a kreativitásról szólt, már rettentő boldog voltam – hogy ez melyik iskola és melyik szak, igazából mindegy is volt.

    Azóta sem kizárólag ékszereket tervezel, igaz?

    Az egyetemen meglehetősen szabad kezet kaptunk, és egyébként sem kifejezetten ékszerszak volt ez, sokféle kis szériás tárgyat készítettünk. Anyukám ugyanekkor járt a Képzőre, és én belógtam vele oda is órákra, csak egyszer lebuktunk, és mondták, hogy ezt nem igazán szabad. Szóval a kötöttségek soha nem érdekeltek annyira, és ez a munkámban is megmutatkozik. Attól még, hogy a diplomámon van egyfajta végzettség, nem hiszem, hogy ne foghatnék hozzá egy ötlethez másképp. Olyan ez, mintha cukrász végzettség nélkül nem süthetnék. Már miért ne tehetném?

    Lőrincz Réka: Sunday Tape  Fotó: Talabér Géza
    Lőrincz Réka: Sunday Tape
    Fotó: Talabér Géza

    Az alkotásaidon is egyértelműen látszik, hogy a gondolat, a koncepció az első a számodra. Honnan inspirálódsz?

    Változó. Nagyon szeretek például az utcán sétálni és megfigyelni az embereket, vagy elcsípni egy-egy megjegyzést a villamoson, ami aztán gondolatilag beépül a munkáimba. A mentálhigiéné szakot is ezért végeztem el: úgy éreztem, hogy nagyon szívesen tanulnék még az emberek működéséről. Szóval valamikor így, szinte magától jön az ötlet, de van, hogy nem jön, és akkor is csinálni kell valamit – mert például kiállításmegnyitó közeleg, és nem mondhatom, hogy bocs, most nem jutott az eszembe semmi. Úgyhogy elég sokat kísérleteztem azzal, hogy mi az, ami inspirálóan hat rám, és olyan gondolatot eredményez, amivel általában elégedett is vagyok. Így teszteltem azt, hogy különböző mozgások vagy érzelmi állapotok hogyan hatnak a kreativitásomra, és hogy hogyan tudom ezeket felhasználni. Rájöttem például, hogy a düh energiaszintje, ami nagyon magas, igazán jól becsatornázható a munkáimba – természetesen azután, hogy ezt az aktivitást pozitívvá alakítottam. Hiszen amikor dühösek vagyunk, szinte még a bőrünkön is érezzük ezt a rezgést. Amikor ilyen érzelmi állapotban az ember az anyaghoz nyúl, szó szerint bele tudja forgatni ezt az energiát.

    Jól ki kellett tapasztalnom, hogy a különböző tudatállapotokat hogyan tudom felhasználni. Volt például, hogy dühös voltam valamire, elkezdtem jógázni, de nem tetszett, amilyen tárgyak a jóga után létrejöttek.

    Lőrincz Réka: No bad decision  Fotó: Talabér Géza
    Lőrincz Réka: No bad decision
    Fotó: Talabér Géza

    Vannak konkrétan dühalapú munkáid?

    Igen, például a Hip Hop Opera szériámban már tudatosan a düh energiáit használtam, ezért direkt olyan anyagot választottam, amibe a kézlenyomatomat bele tudtam vinni. Több jelentésréteg van ezekben a darabokban is, de technikailag ez az aktív energia, a düh indította el a háromdimenziós létrejöttüket. Közben pedig ott a másik layer is, a régi és az új anyag ötvözése, ami alapvetően meghatározza a munkáimat.

    Hogyan történik például az, amikor a mosogatószivacs lesz a műalkotás tárgya?

    A mosogatószivacsos nyakláncra rá van hímezve ezüsttel, hogy „You make me feel like a natural woman”. Ez az ötlet is úgy jött, hogy gyorsan kellett csinálnom egy kiállításra valamit, plusz nyilván nőként iszonyú szexinek is kell folyton lennem, meg háziasszonyként is meg kell álljam a helyemet – ezeket a layereket hoztam össze egy tárgyra. Pont szólt a rádióban Aretha Franklin száma ezzel a szöveggel, én meg elkezdtem szivacsokra hímezni a szavakat. Gyakorlatilag kimerevítettem ezt a tevékenységet, hogy legyen alibim, amiért épp nem takarítok: hát azért nem, mert hímzek, mint egy jó háziasszony, és ékszert készítek, amivel feldíszítem magamat.

    Lőrincz Réka: You make me feel like a natural woman  Fotó: Talabér Géza
    Lőrincz Réka: You make me feel like a natural woman
    Fotó: Talabér Géza

    Mennyire szánod az ilyen alkotásokat társadalmi kritikának? A fogyasztói társadalom és a pénz is gyakori témája a munkáidnak.

    Nem annyira a kritika mozgat, inkább szeretem elszórakoztatni saját magamat. Kicsit kinevetni ezeket a szabályokat, de közben magamat is, mert hát én is csinos akarok lenni és jó háziasszony, rendes művész egyszerre. Semmiképp nem másokat akarok kigúnyolni vagy kritizálni, hanem saját magamat is, sőt. De azért figyelmeztetem is ilyenkor magamat, hogy túlzottan ne aggódjak, nem történik semmi, ha nem tudok százpontos teljesítményt nyújtani valamelyik szerepemben.

    Hogy viszonyulunk ma a tárgyakhoz szerinted? Szerintem az eldobható, értéktelen tárgyak korát éljük, de mintha már érződne az igény újból arra, hogy jóval kevesebb, de maradandó értékkel vegyük körbe magunkat.

    Annyi minden van most változóban, biztos ez a kérdés is. Én például ugyanabban a lakásban élek, ahol születtem, és nagyon motivál, ahogy az itt lakó idős, akár kilencven feletti emberek élnek. Vagy például a nagypapám, aki, emlékszem, a postai borítékot is megőrizte, mert jó lesz még arra, hogy a hátuljára írjon. Itt még nem tartunk, de egyedi eredményeket, jó kezdeményezéseket én is érzékelek.

    Egészen hétköznapi tárgyakat vegyítesz a legnemesebb anyagokkal. Milyen anyagok vannak jelen a palettádon?

    Az az igazság, hogy bármi.

    Engem nem az anyag érdekel valójában, hanem sokkal inkább a gondolat.

    Tény, hogy az iskolában megtanultam, hogyan, milyen technikával bánunk az egyes anyagokkal, és hogy – mivel a munkáim funkcionális szerepet is betölthetnek – át kell gondolnom a tartósságukat és a viselhetőségüket. De ettől eltekintve azt gondolom, hogy ha a koncepció erős, akkor annak akár egy celluxszal magadra ragasztva is működnie kell.

    Lőrincz Réka: We are family  Fotó: Talabér Géza
    Lőrincz Réka: We are family
    Fotó: Talabér Géza

    Igen, világos, hogy nálad a koncepció az első, mindazonáltal a legnemesebb anyagok is ott vannak a műveidben, például a gyöngy. És ha már itt tartunk, egy gondolat erejéig hadd térjek ki a We are family sorozatra, amelyben törzsi maszkokra emlékeztető alakzatokat raksz ki gyöngyből – nekem ez a kedvencem.

    A We are familyt a felmenőimre gondolva készítettem, és azt képzeltem, hogy ez a fajta összecsatlakozás egy olyan gondolat, amit továbbvihet bárki. Olyan tárgyakat akartam létrehozni, amelyekhez egy család minden korosztálya kapcsolódni tud, mindenki találhat benne olyan elemet, amit a sajátjának érez. Akár egy híd, amely képes összekötni a különböző generációkat.

    Az én nagyszüleimtől majdnem mindent elvettek az évek során, kábé egy-két családi ékszer maradt meg, semmi más. Viszont ezek mindig kéznél voltak, én is játszottam ezekkel, anyukám is összerágcsálta már az arany karkötőt gyerekként. Alig maradt tárgyuk, közben meg röhej, hogy arany karkötővel játszottam, mert más alig volt. Én ezekkel a tárgyakkal másmilyen viszonyban voltam, mint ahogy alapvetően az emberek az ékszerekhez közelítenek, meg sem fordult például a fejemben, hogy hordjam őket. Viszont szerettem volna új formában látni ezeket a klasszikus ékszereket: olyanban, amilyenben én is el tudnám képzelni, hogy felvegyem őket.

    Lőrincz Réka: We are family  Fotó: Szombat Éva
    Lőrincz Réka: We are family
    Fotó: Szombat Éva

    Tényleg, viselik az ékszereidet?

    Mindegyiket hordják.

    Tudsz az egyes darabok utóéletéről?

    A Magyarországon eladott darabok útját jobban tudom követni, de azért vannak kivételek. Például a szivacsos darabot egy amerikai nő vette meg, akiről az öltözete alapján meg nem mondtam volna, hogy szereti az ilyen extravagáns ékszereket. Külföldön sokszor amúgy idősebbek, akár nyolcvanas nénik viselik a munkáimat.

    Több külföldi galériával is együttműködsz. Merre vannak ezek?

    Van egy New York-i székhelyű galéria, ami az egész kontinensen képvisel, visz art fairekre, kiállításokra. A müncheni galériám azért szerencsés, mert München az európai kortárs ékszer bölcsője. Itt rendezik meg minden évben a SCHMUCK-ot, a kortárs ékszer szimpóziumát, ahova a világ minden részéről jönnek a kiállítók, gyűjtők, kritikusok. Lettországban, Rigában épp most fog sajnos bezárni a hely, ami képvisel. Koreában és Svédországban vannak még galériák, amelyekkel most kezdtünk el együttműködni.

    Hogy látod, mi a helyzet itthon? Mennyire merünk venni és viselni kortárs ékszert?

    Szerintem nem a merészség, inkább az ismertség a probléma. Régebben magam is dolgoztam egy kortársékszer-galériában, és abszolút nyitottságot tapasztaltam az oda látogatóktól. Én azt mondom, hogy amennyi kortárs ékszert a hazai művészek létre tudnak hozni, bőven van annyi nyitott ember itthon, aki szívesen viselné is őket.

    Lőrincz Réka: Money talks  Fotó: Talabér Géza
    Lőrincz Réka: Money talks
    Fotó: Talabér Géza

    Magyar közgyűjtemények már büszkélkedhetnek Lőrincz Réka-alkotásokkal (Petőfi Irodalmi Múzeum, Iparművészeti Múzeum) – azonban friss hír, hogy a Bostoni Szépművészeti Múzeum ékszergyűjteményébe is bekerült egy műved. Gratulálunk hozzá! Örülsz az ilyen elismeréseknek?

    Persze! Őszintén, én azért is örülök, mert amikor végeztem, még nagyon nem voltak ilyenek a kilátások között. Bennünk volt a keleti-európai kisebbségi érzés, hogy ne akarjunk túl sokat. Ma már azt gondolom, hogy nyitottabb a világ, és a fantáziánk sokszor csak akadály: sokkal több minden megtörténhet, mint amit el tudunk képzelni.

    A How deep is your love, Honey? című nyaklánc az, ami most már a bostoni gyűjteményt gazdagítja. Mesélnél erről egy kicsit?

    Sok munkám keletkezett úgy, ahogy ez:

    ránézek egy tárgyra, és befejezi a szemem.

    Tudod, mint az a hajtogatós-rajzos játék, a Kiváló holttest. Sokat törtem már a fejemet, hogy honnan jön ez az automatizmus, és arra gondolok, hogy a gyerekkori diszlexiámból eredhet. Képtelen voltam a szavakat végigolvasni, megnéztem az első két betűt, utána hozzáköltöttem a többit – az volt bennem, hogy folyamatosan beszélnem kell, hogy ne bukjak le. Nem tudom, miből gondoltam, hogy ezt meg lehet úszni lebukás nélkül... Hasonló tendenciát érzek az ilyen típusú tárgykészítésnél. Akkor persze ez rettenetes érzés volt, de most ennek az előnyeit próbálom kiélvezni, és ez lett a kedvenc „defektem”.

    Lőrincz Réka: How deep is your love, Honey?  Fotó: Szombat Éva
    Lőrincz Réka: How deep is your love, Honey?
    Fotó: Szombat Éva

    A kortárs ékszer mint kategória viszonylag képlékeny terepen tartózkodik még. Te hol látod azokat a fogalmakat, amelyek mentén elméletileg megfogható a téma?

    Sok külföldi elméleti szakember küzd a kortárs ékszer műfajának megismertetésén és fogalmi tisztázásán. Alapvető cél, hogy elkülönítsék a dizájn és a fast fashion világától. Sokan a képzőművészethez sorolják, de az egész világon változó, hogy hogyan gondolkodnak róla. Vannak kitapintható különbségek is egyes országoknál a műfajról való gondolkodásban és magukban az ékszerekben is. Kezdetben a hollandok kicsit a dizájnhoz hozták közelebb. Az olaszok, nem meglepő módon, a nemes anyagokat, nemes fákat, aranyat kedvelik a leginkább. Az amerikaiaknál pedig fontos szempont a méret, amin nem is lehet nagyon csodálkozni, hiszen ehhez vannak szokva: a felhőkarcolók között nem veszel észre egy kis filigrán dolgot a forgatagban.

    Lőrincz Réka: Keep the balance  Fotó: Szombat Éva
    Lőrincz Réka: Keep the balance
    Fotó: Szombat Éva

    De hogy mit is nevezünk kortárs ékszernek? Teljesen őszintén megmondom, hogy régen azért gondolkoztam ezen sokat, mert bennem volt az igény, hogy megfogalmazzam a magam számára, hogy mit is csinálok. De aztán rájöttem, hogy ezt is jobban szeretem nyitva hagyni. Nehogy a végén az legyen, hogy emiatt maradok bizonyos kereteken belül.


  • További cikkek