Korcsok évadja

Örök dilemma a hazai filmművészetben, hogy végül kinek a pártjára álljon a rendező, melyik oldalnak regéljen történeteket. Kényeztesse a tömeget, nem ritkán totálisan beleolvadva a kliséssé csépelt nyugati sablontérbe, vagy dirigáljon szerzői mozit, amelyet aztán óhatatlanul, sőt dühösen-igaztalanul elitistának és köldöknézősnek bélyegeznek? Az itthoni midcult, pontosabban artisztikus műfajfilm megteremtésére tett kísérletek máig nem kecsegtettek szép reményekkel: a Dögkeselyűt, a Kontrollt, a A vizsgát vagy A nyomozót leszámítva hiába vártunk egy-egy ügyesebb darabra, és sajnos a Fehér Isten sem az a mozi, amely képes hidat verni a tömeg- és az individuális igények között.

Noha első nézésre talán érthető, miért is Jancsónak szánt hommage-zsal van dolgunk, a párhuzam csupán felületes: a Szegénylegényekből, a Csillagosok, katonákból ismert parabolisztikus elbeszélésmód sem mély áthallásként, sem közönségbarát újradolgozásként nem hatásos. A Fehér Isten ugyan észrevehetően belesimul a Mundruczó életművében felbukkanó lázadás-tematikába (a Johanna Jeanne D’Arc-i opera-megváltólányát a kórházi világ nem nézi jó szemmel, a Delta szerelmesei ellen rossz szándékú vadidegenek és önnön felmenőik esküdnek össze, a Szelíd teremtés a filmforgatás metanarratívájában helyezi el a tudós−szörny, rendező−alávetett felállást), de kivitelezése, a mesélés „hogyan?”-ja erősen problémás. A gond  korántsem az, hogy a film összességében zsánerműként épül fel – hiszen jó kontextusban a műfajfilm is lehet emlékezetes –, hanem hogy társadalmi problémafilmként (issue based movie), harsogó üzenetdrámaként végtelenül sekélyes, mondanivalója nyögvenyelősen sulykolt és didaktikus.

A Fehér Isten, amely egy rendelet miatt sutba vágott, kálváriát járó eb, illetve hótiszta lelkű kislány gazdájának története, leginkább akkor bukik el, amikor szimbólumokban igyekszik feltérképezni az elnyomás természetrajzát. Vágóhídon nyúzott tehenek, láncra vert, püfölt kutyák kontra szadista, sötét lelkű emberek – Mundruczó túlzott egyoldalúsággal skicceli az ellentéteket, így munkája nem válik teljesen átélhetővé. Mi több, problémafilmje, amely korántsem csak a hazai kisebbségeket támadókra fókuszál, hanem univerzális igényű kitaszítottság-lázadás sztoriként akar porondra lépni, épp hogy primitív hozzáállása miatt válik csalódássá. Lili, a főhős kislány (hangsúlyosan Hős, Nőnemű Protagonista, hiszen aktív, lót-fut, végül eredménnyel is jár) és egy-két cimborája kivételével kidolgozatlan típusalakok vonulnak végig a játékidőn: a tekintélyelvű apa, az undorító hentes, a büdös hajléktalan, a pokolra való kutyakiképzők, az áruló természetű szomszédasszony, a lődöző sintér. Propagandisztikus, tartalom nélküli lózungokat megtestesítő figurák ők, a Fehér Isten így szeretne szimpátiát ébreszteni a közönségben a bántalmazott kutyusok ellen, ám együgyű hozzáállása csak ront a helyzeten: jószerivel fejezetről fejezetre rohangálunk, gonosz és gonoszabb emberek nyüstölik belénk a nagy mondanivalót. Felsejlik ugyan egy-két érdekesnek tűnő analógia − Lili zenetanára és az ütött-vágott ebek hasonlósága, a felsőosztálybelieket és az orrfacsaró hátsóudvarokban ténykedőket összeboronáló állatias vonások kiemelése − ám végül ezek is az eredetiséget nélkülözve, sablonosan jelennek meg. (Legalább annyira, mint az, hogy jó pár kétlábú borzalmasan káromkodva hivatott fenyegető lény lenni.)

Horrorelemeket bevető, ám végül thrillerként érvényesülő fabulaként, ergo műfajfilmként persze Mundruczó rájátszik a hatáspillanatokra: akciózene Hagen, a főszereplő kutya menekülésekor, feszültséggel teli képsorok, Lili és a kutya párhuzamosan mutatott  rohanása, megmentés/felszabadítás-dramaturgia, a 28 nappal később néptelen Londonját idéző, csaknem zombifilmre hajazó Budapest-képek, hadseregként viselkedő, majd támadó négylábúak totáljai. Talán e „kalandfilmes” tartozékok miatt sem túlzás azt állítani, hogy a Fehér Isten voltaképpen a 3 évvel ezelőtti A majmok bolygója: Lázadás honi párja, intelligens csimpánzok helyett megaláztatást nem tűrő kutyákkal. Ám míg ott az elsőre szimplának ható zsánerrecepteket felülírta rengeteg jól elhelyezett (emberhez, állathoz ugyanúgy fűződő) drámai betét, addig itt a komolykodni akarás visszafelé sül el, az olcsó szimbolika és az átlagemberen, hatósági személyeken végigvonuló egyközpontúság léket üt a jó műfajiságon. Pedig nem képtelenség összehangolni a szemléletmód (szerzői beállítottság) egyediségét a klasszikus mintákkal: Samuel Fuller 1982-es, a rasszizmus vádja miatt mellőzött Fehér kutyája (érdekesség: a Fehér Isten angolul White God, a Fehér kutya White Dog – kis szójáték) amellett érvel, hogy az állatokba táplált gyűlölet emberi sajátosság is, a fehér ember négerutálata ugyanúgy ott lappang a homo sapiensben, mint a feketék gyilkolására kondicionált hófehér blökiben. Ezt a pesszimista (ha úgy tetszik, realista) felfogást érvényteleníti a Mundruczó-film zárlata: kúrálható a gyűlölet, talán társadalmi szinten is integrálható a szegény elnyomott, és béke teremthető a kegyetlen felettes hatalommal.

Skizofrén alkotás a Fehér Isten. Üzenetmoziként szájbarágós (a világ bármely részén élő mindenkori kisebbség-állatok nem tűrnek, ezért revánsot vesznek csúf parancsolóikon), zsánermunkaként, azaz állatos thrillerként bizonytalan, egy nyomatékos Szerző tétova útkeresése. Mintha csak az újonnan felállt Magyar Nemzeti Filmalap vagy akár a régóta problémás hazai filmkészítés metaforája volna nemcsak a korcs Hagen, de a film egésze is: eldönthetetlen, hogy inkább történeteket mondjunk a plebsznek vagy adjunk lehetőséget az individualista művészembereknek. Középutat, megoldást nem látni. Joggal bánkódhatunk majd, ha a közeljövő olyan magyar műfajmozijai is, mint Hajdu Szabolcs Délibáb című westernje/easternje (alföldi rabszolgatelepre keveredő színes bőrű focista) vagy Goda Krisztina Veszettekje (két fiatalt csábít egy Magyar Gárdára hajazó csoport) a propaganda szintjén maradnának. Reméljük, nem így lesz.

Pont: 5/10

Fehér Isten

Színes, magyar thriller, 120 perc, 2014
Rendező: Mundruczó Kornél
Forgatókönyvíró: Wéber Kata, Mundruczó Kornél, Petrányi Viktória
Operatőr: Rév Marcell
Zene: Asher Goldschmidt
Szereplők: Psotta Zsófia (Lili), Zsótér Sándor (Dániel), Monori Lili (Bev), Thuróczy Szabolcs (öregember), Gálffi László (zenetanár)
Bemutató: 2014. június 12. (Forgalmazó: InterCom)