×

Az élet egy kollektív képtelenség
Gaspar Noé: Eksztázis
Bobák Zsombor
2019 // 04. 10

Gaspar Noé, a kortárs film egyik leg(el)ismertebb vásott kölyke olyan mozival állt elő, ami egyszerre ejt rabul, járatja meg nézőjével a poklot, és ünnepli az életet annak abszurd képtelenségében. Az Eksztázis letaglózó filmélmény.

Gaspar Noé olyan zsigeri filmekkel írta be magát a filmtörténetbe, mint a rendkívül felkavaró és brutális Visszafordíthatatlan, a gigantikus-hallucinogén Lépj az ürességbe vagy a 3D-s ejakulációval operáló Szerelem. Az Eksztázis több szempontból illeszkedik a rendező eddigi munkásságába, azonban újdonságokat is tartogat. S bár könnyebben emészthető, mint a korábbi Noé-filmek, formailag a legkiforrottabb, legegységesebb és legletisztultabb alkotás ebből a totál becuccozott filmes univerzumból.

A történet szerint egy európai táncosokból verbuvált táncegyüttes az Egyesült Államokba készül versenyezni. A nagy megmérettetés előtt elvonulnak egy elhagyatott iskolaépületbe gyakorolni és összecsiszolódni. Itt azonban a próbákat követő ünneplés közben egy LSD-vel megfűszerezett sangriának köszönhetően elszabadul a pokol. Noét megtörtént események inspirálták, és mindössze két hét alatt forgatta le a filmet főként amatőr színészek, a francia underground táncélet ismert arcaival.

A tánc központi szerephez jut, és technikailag, illetve a történetvezetés szempontjából is szerkesztőelemmé válik. A film elején látható nagyjából tízperces, vágás nélküli jelenet például nemcsak a hangulatot tekintve meghatározó, de előrevetíti a rendező vízióját, meghatározza a későbbi dinamikát, valamint megágyaz a különböző karaktereknek is. Ebből a bravúros részből ismerjük meg az összes szereplőt. Később, videokamerás felvételeken keresztül a táncosok egy könyvespolc előtt ülve vallanak a mozgásművészethez fűződő viszonyukról és arról, mi mindent tennének meg azért, hogy a csapat tagjai legyenek. Ez az (ál)dokumentarista stílus közelebb hozza a figurákat, és egy kellemetlenül valós aurával ruházza fel a filmet. Érdemes egyébként a hátteret is figyelni: a polcokon megbúvó alkotások, mint Argento Suspiriája, Zulawski Megszállottsága vagy Fassbinder Querelle-je mind érezhetően hatottak Noéra, és egyértelmű nyomot hagytak az Eksztázison.

Noé, ahogyan több korábbi filmjében, ezúttal is csavar a lineáris történetvezetés logikáján: a mozi a zárókreditekkel indít, míg a kezdőfőcím a film közepén bújik meg. Kifejezetten okos megoldás ez, ami arra sarkallja a nézőt, hogy hagyja hátra a klasszikus filmfogyasztási szokásait, és nyissa meg az elméjét valami másra. Emellett Noé ezzel aláhúzza a narratíva súlypontjait, de a film legutolsó momentuma is így üt igazán nagyot. Szintén előnyös, hogy a játékidő első felében kifejezetten hangsúlyos az egyéni karakterépítés és a csoportdinamika megjelenítése. Így könnyebb azonosulni a szereplőkkel, illetve a film második felének feszült zavarodottságának és a történetvezetés felületességeinek ellenére is találhatunk kapaszkodókat.

Az Eksztázis igazi erőssége a kibontakozó őrület, a növekvő paranoia és a szédítő LSD-trip precíz, meglepően játékos ábrázolása. Ennek egyik kulcsa Noé ízléses kísérletezése a horror- és a táncfilmek műfaji elemeivel. Valójában még a krimi bizonyos jegyei is tetten érhetőek a film azon szegmenseiben, ahol a csapat próbálja megfejteni, hogyan került LSD a sangriába, ezzel egyfajta betépett Agatha Christie-i világot is megidézve. Ez a műfaji kísérletezés mind a tempónak, mind a feszültség fokozásának és színezésének jót tesz.

Kiemelendő Nina McNeely koreográfus fantasztikus munkája. A táncbetétek észveszejtő formai megoldásai sokszor többet mondanak, mint ami párbeszédekkel átadható lenne. Az emberi test és a mozgás káprázata átitatja a film összes képkockáját, és nagyban inspirálja a mozgókép specifikus elemeit. A szereplőkkel együtt táncol a kamera is: teljes nyughatatlanságban forog és áll feje tetejére, ezzel is erősítve a karakterek érzelmi turbulenciáit. A telített piros, zöld, kék és levendulaszín, valamint a hideg neonfények kitágítják a történet emocionális dimenzióit, és átsugározzák az őrületet a nézőtérre. Az ütemes house betétek is támogatják a filmet, nem manipulálnak, sokkal inkább építenek (arról már nem is beszélve, hogy garantáltan az Eksztázis é az év legütősebb filmzenéje). A mozi ezen összetettsége és technikai rafináltsága egyedülálló audiovizuális orgiát eredményez, amiben minden filmimádónak színtiszta élvezet lesz elmerülni.

Az Eksztázis mindeközben egyfajta filozófiai tézissé is formálódik. A halál és az élet kérdései különösen hangsúlyosak, és nehéz ezt az őrületes haláltáncot nem a kortárs társadalom szorongásaira való utalásként értelmezni. A film különböző pontjain megjelenő szövegkártyák szerint a halál egy rendkívüli élmény, míg az élet egy kollektív képtelenség. Noé forgatókönyvírói és rendezői zsenialitását egyszerre jelzi, hogy ezek a szándékosan elnagyolt klisék tartalommal telnek meg a mozi másfél órájában, és gúnyos humorával a rendező átfordítja az Eksztázis minden borzalmát, őrületét, nevetségességét és abszurditását lüktető életigenlésbe. Bár a film gondolatisága így is felületes és kusza marad, a lehengerlő vizualitása mindenért kárpótol. Az Eksztázis erős trip, annak minden gyönyörével és kínjával, aminek megéri átadni magunkat. A zsigeri filmélmény garantált.

Pontszám: 9/10

Eksztázis (Climax)
Színes, francia horror, 95 perc, 2018
Rendező: Gaspar Noé
Forgatókönyvíró: Gaspar Noé
Operatőr: Benoit Debie
Vágó: Denis Bedlow, Gaspar Noé
Koreográfus: Nina McNeely
Szereplők: Sofia Boutella (Selva), Romain Guillermic (David), Souheila Yacoub (Lou), Thea Carla Schott (Psyche), Sharleen Temple (Ivana), Claude Gajan Maull (Emmanuelle), Kiddy Smile (Daddy)
Bemutató: 2019. április 11. (Forgalmazó: Vertigo Média Kft.)

Megosztás:

Térey János

1970-2019

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs legfrissebb száma

Bővebben