Közhelyes bakancslista

A tizenhat éves gimnazista, Tessa Scott évek óta vívja harcát a leukémia ellen, most azonban végleg szakítani fog a kemoterápiás kezeléssel. Ennek sajnos nem a gyógyulás az oka. A halállal farkasszemező lány szeretné a kezelés mellékhatásai és rosszullétek nélkül, békésen tölteni hátralévő hónapjait. Barátnőjével karöltve saját bakancslistát készít a halál előtti sürgős tennivalókról, melyen mintegy kötelező jelleggel szerepel a drogok kipróbálása, a híressé válás és a szüzesség elvesztése. Jogosan felmerülő kérdés, hogy vajon az „emlékezetes, giccses elmúlás” pont is szerepel-e Tessa listáján, a film nyitójelenetét látva azonban még remélhetjük, hogy nem.

Hiszen az előjelek kedvezőek: egy szánalmas aktus lehetősége elől Tessa (Dakota Fanning) Lana Del Ray Blue Jeans című dalának remixére szalad végig a város főutcáján, és körülbelül amikor az „I will love you till the end of time” sorhoz érünk a dalban, hirtelen rajzolttá válik a hős környezete, majd ő maga is. A lírikus, elveszettséget finoman jelző, kreatív kezdés sajnos nem lesz általánosan jellemző a filmre. Sőt, az idő haladtával egyre inkább háttérbe szorul a belső világ addig mindenképpen izgalmas ábrázolása. Az orvosok nagyot sóhajtva függesztik fel a kemót, a szülők és barátok egyre gyakrabban kezdenek látványosan zokogni váratlan pillanatokban és – habár a torkunkban szinte automatikusan gombóc képződik – az is világossá válik, hogy a Most jó annyira átlagos és közhelyes „betegség-dráma”, amennyire csak lehet.

Meglehet, hogy Dakota Fanning nem fog a hollywoodi tinisztárok alkoholtól és fűtől gőzölgő emésztőüregében eltűnni, de az is biztos, hogy nem a Most jóban nyújtott alakításáért fogunk sokáig emlékezni rá. (Nyolc évvel ezelőtt jegyeztem meg a nevét, Spielberg háromlábú idegenjeinek hála. Az akkor mindössze nyolcéves kislány arcára kiült félelem sokkal borzongatóbb volt, mint a földből kimászó, és amúgy szintén eléggé rémisztő tripodok.) Dakota most fátyolos, melankolikus hangon duruzsolja végig a filmet. Nagyobb baj, hogy karaktere nem megy keresztül semmilyen változáson. Igaz ugyan, hogy Adam (Jeremy Irvine) személyében rátalál a szerelemre, azonban túl sok dolog ettől sem változik meg, és a teljes játékidő alatt mindössze 2-3 különböző lelkiállapotban láthatjuk a főszereplőt, valahogy így: szomorú a betegsége miatt, haragszik az apjára, örül Adamnak, és megint szomorú a betegsége miatt. Egy súlyosan beteg tinédzser százszorta érdekesebb és bonyolultabb ennél! Ezért is fordulhat elő, hogy a mellékszereplők egytől egyig izgalmasabbak Tessánál.

A lány szülei elváltak. Az orvosi zsebkönyvek, fecskendők és alternatív gyógymódok bűvöletében élő apa igyekszik mindent megadni lányának, de akaratlanul mégis korlátozza a szabadságát. Törődése mindenképpen szívszorító, és még érdekesebb, ha szembeállítjuk Tessa nemtörődöm anyjával, akinek fogalma sincs róla, min megy keresztül a lánya. A vérző orral kórházba szállított lánynak kell tájékoztatást adni a saját állapotáról az orvosnak. Ezt követően már az anya is igyekszik felnőni a feladathoz, több időt tölt a lánnyal. A felcserélődött szülői szerepek nem kerülnek igazán kiaknázásra, ahogy az sem, amikor a szörnyű betegség elkezdi ismét közel hozni a szülőket egymáshoz.

Az esetlen Adam egészen szimpatikus karakter, és Jeremy Irvine megfelelő érzékenységgel jeleníti meg a fiú szomorú kettős állapotát. Vívódása teljesen érthető: fél szorosan kötődni Tessához, mégis nagyon megkedveli. Akár hálásak is lehetnénk karakterének, hiszen néhány feszültségoldó poén is kapcsolódik hozzá, de ezekből sajnos túl kevés akad. A barátnő figurájához fűződik a film legközhelyesebb momentuma: kiderül, hogy a nem várt terhes Zoey (Kaya Scodelario) babáját Tessa már nem fogja látni, pedig nagyon szerette volna. Csoda, hogy a kicsi nem kapja meg a Tessa nevet! Így jutunk el a film kegyetlenül szomorú befejezéséhez, amelyben minden szereplő legalább egyszer premier plánban elsírja magát.

A látvány terén a kortárs indie-drámák tipikus, szűrőzött képei köszönnek vissza. Egy alkalommal a szereplők egy domb tetején magányosan álló padon ölelkeznek a lenyugvó nap fényében. Nem tudni, ki vitte föl a padot a dombra, de a jelenet bájos, csak sajnos eléggé művi. Az is lehet persze, hogy az én készülékemben van a hiba, hiszen mindannyiunkat foglalkoztató fontos kérdések kerülnek terítékre a betegség kapcsán, de azt kell mondanom, a Most jó című filmet mindannyian láttuk már. Csak kicsit más volt a csomagolás.

Most jó (Now is Good)
Rendezte: Ol Parker
Színes, feliratos, angol filmdráma, 103 perc, 2012 (ADS Service Kft.)