×

Vicsorgás, színház = szerelem?
Joe Wright: Anna Karenina
Szövényi-Lux Balázs
2013 // 01. 24

Joe Wright jó rendező. Alap­vetően ízléses, kísér­lete­ző alko­tó, ért a képek nyel­vén, filmjei álta­lában roman­tikusak és egész légi­esek, így az általa meg­filme­sített Anna Karenina az év egyik leg­jobban várt mozija volt. A klasszi­kus író és a remek rende­ző ünnepi talál­kozása vággyal és büszke­séggel kez­dődik, ám „bal­ítélet” és „vezek­lés” a vége (az eddigi filmjei után sza­badon), a néző szá­mára is…
Elhúzódik a vörös függöny, a 19. század cári Oroszországának egy színházában találjuk magunkat. A színpadon egy férfit borotválnak, ütemes mozdulatokkal, kabarészerű mimikával. Aztán kellékesek rendezik át a teret, elkezdődnek a rendezőre jellemző hosszú felvételek, vonul a kamera, felveszi az egyik elegáns szolga ritmusát, a díszlet közben cserélődik, már Anna van a képen, Alexei csodásnak megírt felesége, aki levelet olvas épp, miközben a zene ütemére öltöztetik. Aztán rövid párbeszédek alatt szépen belépnek a főbb szereplők, mintha köszönnének a közönségnek, hogy hölgyeim és uraim, ma velem fognak együtt lélegezni és búslakodni – aztán vonul tovább a kamera. És csak bólogatunk és ünneplünk a zene ütemére, mert az év legszebb, legmagasztosabb nyitányát kapjuk. Úgy érezzük, egy igazi mesterművet foguk látni, rossz film ezek után kizárt…

De mintha valami nem stimmelne Annával – ő lesz a főszereplő, akivel együtt kell majd érezni? A képek azonban már rántanak is tovább, vonaton haladunk, makett vonaton, mely egyszerre igazivá változik, és színházi díszletek között suhanva bejutunk egy orosz otthonba, ahol a férj megcsalta a feleségét. Majd megnézhetjük az elmúlt évek legszenzációsabb táncjelenetét – lenyűgöző operatőri munkával tolmácsolva. Anna ifjú hódolójával táncol, a fiatal Vronsky gróffal, miközben a bálozók szoborrá merevednek, és csak akkor mozdulnak meg, amikor a lángoló pár elhalad mellettük. Letaglózó képek – bólogatunk még mindig.

Joe Wright hosszas gondolkodás után úgy döntött, hogy színpadi körülmények között rendezi meg az adaptációt. Az oroszok nagyvárosi, művi és pózokban teli élete erre lehetőséget is ad, csak a vidék esetében látunk valódi természetet és házakat. A koncepció hibátlan: a művi, stilizált elemek egészen egyedi filmes élménnyel ajándékoznak meg. Az erős kontrasztok, az ütemes mozgások és vágások, a zene és a képek harmonikus tánca telitalálat. Olykor a giccses, talán túlságosan is festői beállítások (pl. meztelen testek a zöld fűben) már fárasztóvá válnak, ám a díszletek, kosztümök elsőrangúak.

Látvány téren Wright és csapata elemében volt; olyan világot teremtettek, mely belénk fúródik, és egyes képek napokig keringenek még bennünk. Fél óráig működik is ez a vizuális ünnep, kifogástalan a nagybetűs mozifilm, egészen addig, amíg a rendező képi és esztétikai érzékét látjuk kifejeződni. Csakhogy van egy főszereplőnk is! És ezen a ponton Wright és az Annát alakító Keira Knightley akkora csalódást okoznak, mint még senki a 2012-es évben.

Mert épp Anna Karenina, vagyis a címszereplő az egész film legellenszenvesebb, legidegesítőbb alakja. Hogy lehet ez? Hogy válhatott Tolsztoj csodálnivaló, elegáns, lenyűgöző nőalakjából egy ideges, agresszív tekintetű, éretlen lány? Miért ragaszkodik az Annát alakító színésznőhöz Joe Wright szinte minden filmjében? Az ifjú szépség ugyanis nem rossz, de messze nem generációja legjobbja, és erősen érezhető volt eddig is, hogy ingadozó teljesítményt nyújt. Knightley kisasszony minden második mozdulata hamis, erőltetett, túlzó. Mosoly helyett vicsorog, sírás helyett hisztizik, szomorúság helyett agresszíven ráncolja a homlokát. Valószínűleg Wright is úgy gondolta, ilyen az igazi Anna Karenina. Az övé talán, de ezzel azt érte el, hogy nem vagy csak alig szeretjük meg a szerelemtől szenvedő asszonyt.

A vonósok pedig csak húzzák rendületlenül az év egyik legjobb zenéjét (Dario Marianelli ismét kitett magáért), vágás nélkül vonul a kamera, lenyűgöző a képi világ, mégis hiába. A színésznő érzelmei nem átélhetők, nem tudunk drukkolni boldogságáért, és általa Vronskyt sem tudjuk megszeretni – tegyük hozzá, Aaron Johnson alakítása sem kimagasló. Szerelmük így nem lesz több, mint illusztráció: minden érzés egy valódi érzés eljátszása. „Oh, ez tehát a szerelem” – nyögi Anna szex közben, mi meg elgondolkodunk, ha valóban ennyi lenne csak, akkor nagy bajban lenne az emberiség. Az erotika csak művi vonaglássá, duzzadó ajkú nézésekké redukálódik végül. Borzasztó kár a jelenetekért!

A mellékszereplők ellenben remekül helytállnak, és megmentik a filmet a valódi bukástól. Levin és Kitty szerelme adja a film legszebb, legvalódibb részeit, ahol a szavak és a csönd önmagukban is jelentéssel bírnak, nem maradnak az érzelmek stilizált illusztrációjánál. Az a jelenet, ahol kockákkal rakják ki az általuk ki nem mondott szavakat, így adva számot érzéseikről, a film egyik legvalódibb csúcspontja. Jude Law a címszereplő férjét alakítva szinte eltűnik a remek szakáll és szemüveg mögött, ám megvannak a maga csodálatos pillanatai, ahol még egy ilyen színpadias rendezés ellenében is valódi emberi érzelmeket mutat meg.

A szenzációtól a hiteltelenig: vagyis egy hatalmas ellentmondás lett Joe Wright alkotásának lényegi eleme. A lezárás öt perce pont olyan lenyűgöző, mint a film kezdő képsora, ám a búcsú Annától épp olyan kellemetlen, mint a vele való megismerkedés. Ugyanez a forgatókönyv, ugyanezek a képek más főszereplőkkel a tavalyi év egyik legnagyobb, legemlékezetesebb moziját eredményezte volna. Korunk fájdalmas szerelmes (nem romantikus!) filmje – így emlegetnénk. De így csak egy igazán tisztelni való, ám nehezen szerethető két óra jött létre. Erényei számosak, de a kalapom most nem emelem – csalódottan csodálom csupán.

Anna Karenina
Rendezte: Joe Wright
Színes, feliratos, angol–francia filmdráma, 130 perc, 2012 (UIP-Duna Film)

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben