×

A bizonytalanság dialektikája
Sarah Polley: Volt egy tánc
Varga Viktor
2013 // 01. 17

A félelem a bizony­talan­ságtól, a magány­tól, magától a féle­lemtől nép­beteg­ség. Margot-nak a Volt egy táncban dön­tenie kell férje és az éle­tébe belépő férfi között, és dönt is. A történet tehát a bizony­talan­ság finom és kevésbé finom rezdülé­seinek törté­nete, amely szükség­szerűen változ­tatásra sarkall. De ez, mint láttuk, koránt­sem ilyen egy­szerű.
A történet tulajdonképpen egy séma torzója. A főszereplőnő, Margot (Michelle Williams) egy munkaútja során összeismerkedik egy férfivel, akiről kiderül, hogy a szemben lakó szomszédja (Luke Kirby). A házhoz vezető taxiút végén Margot kiböki, hogy házas. Elindul a vívódás az új (jóképű, izgalmas, feltérképezendő) férfi, Daniel és a régi (ismerős, ízig-vérig társ) férj, Lou (Seth Rogen) között. A leghangsúlyosabb elem, ahol ez a film eltér a sorozatgyártott amerikai romantikus vígjátékok sablonjától, az az, hogy főszereplőnkön ténylegesen érezzük, végig szereti a férjét. Ebben az ellentmondásban keletkeznek azok a tátongó, anomalikus lyukak, amelyek még feltölthetőek volnának a kapcsolatban: a lány pszichológiai problémái, a férj gyerektől való elzárkózása vagy az újra való kényszeres igény felől.

A hidegtű pontosságú arcjáték mindhárom főszereplő színész sajátja. Elvárási horizontunkban Seth Rogen inkább az örök tahó bohócként van jelen, így nagyra értékelhetjük, hogy más karaktert is képes megformálni, bár tény, hogy a film apellál a megszokott, mókás arcra. Michelle Williamsre nagy teher nehezedik azzal, hogy realisztikusan, hihetően kell végigbizonytalankodnia a filmet még a legmegterhelőbb élethelyzetekben is, anélkül, hogy ez teátrális, hisztérikus vergődésbe forduljon át. Mindez abban a jelenetben kulminál, amikor  megcsalásra készen fekszik Daniel ágyán, végül mégsem képes rá. Luke Kirby – akárhogy nézzük – a korrekt csábító izgalmasságát hordozza mimikájában, gesztusaiban. Összességében fojtott zokogások és flörtölő félmosolyok, ábrándozó tekintetek és éles rádöbbenések finom játéka köré szerveződnek ezek a közelikkel is lekövetett alakítások.

A jó színészi munka nemcsak a háromszöget jellemzi, hanem a férj lánytestvérét alakító Sarah Silvermant is. A provokatív komika magához képest visszafogott, de szórakoztató mellékszerepe megvilágító, sűrített párhuzama Margot problematikus „útjának”. Bár ő más feldolgozási módot választ: tízhónapos absztinenciáját adja fel az életében megélt „hézagok”, tökletlenségek, ahogy ő fogalmaz, „lyukak” kitöltése érdekében. Ugyanakkor az ő hozzáállása Margot-éval ellentétben reflexív, tudja és meg is tudja fogalmazni: sem Margot hirtelen döntése, felszívódása, sem pedig a saját alkoholizmusa nem lehet megoldás.

A csönd és a beszéd olyan ritmikus csomópontok a filmben, amelyekre felfűzhetjük a Volt egy tánc lényegi mondanivalóját. Harmadik, de sokkal inkább formai elemként a zene kapcsolódik be ebbe az eszköztárba. Például a megismerendő új, Daniel felé a lány verbalitással közeledik, férje elhagyásáig csak egyszer kerül sor fizikai érintkezésre: amikor éjszaka ketten úsznak egy medencében, a víz alatt a környezet kizárását célozzák meg, mintegy védőburokban vannak. Ennek a résznek a befogadásában és plasztikussá tételében (is) sokat segít a mozi jó érzékű, szerves zenehasználata. Az erősen metaforikus jelenetben nagyon hangsúlyossá válik az andalító instrumentális muzsika, pontosabban annak elvágása, abban a pillanatban, amikor Daniel a víz alatt megfogja a lány lábát, megsértve ezzel kimondatlan egyezségüket.

A beszéd megdicsőülése kettejük verbálszeretkezésében jut a csúcsra, pontosabban amikor Daniel elmondja, mit tenne Margot-val, mennyire kívánja őt. Lou mindezzel szemben azt a nyugvópontra helyezkedett hallgatást testesíti meg, amit hajlamosak vagyunk a kimerültséggel és az érdektelenséggel összekeverni. A házasok egy-egy vita utáni kibékülése sokszor csak az ablakon keresztül, elválasztott terekben, hangtalanul oldódik meg, gyerekes játékaik, egymás birizgálása pedig egy olyan közös nyelvet teremt köztük, ami a hosszú távú boldogság záloga lehetne. A filmben feltűnően keveset mondják ki egymás nevét, amely „elhallgatással” – a film nem titkolt intenciója lehet mindez – általánossá tágul a történet és a probléma is.

A film keretjelenetében Margot-t látjuk, amint muffint süt, az olykor-olykor elhomályosuló, majd kiélesedő kép előrevetíti a mozin áthúzódó permanens határozatlanságot. Tovább fokozza mindezt a kézikamera óvatos, konstans remegése. Margot Daniellel, majd a film végén egyedül ringlispilezik a vidámparkban. A dodzsemszerű, a félhomályban zenére pörgő mozgás a kapcsolatok, majd az élet metaforájáva válik: a finom ütközésekkel, a szédülés megterhelő hatásával és a körhintázás hirtelen, kijózanító végével együtt mind-mind a párkapcsolatok, illetve életünk működését képezi le, s ez reflektál Leonard Cohen filmcímet is adó dalára. A keringőző (Waltz)-kamera a Daniellel való új kapcsolat gyors át-, pontosabban körbetekintésekor, amely eleinte izgalmas, különböző édeshármasok képével kezd, végül nyugvópontra helyezkedik, és valódi érdektelenséget, nem pedig szavak nélküli, játékos összhangot, megértést mutat, mint korábban Lou-val.

„Az újból is régi lesz” a film egyik kulcsmondata, amely egy női zuhanyzóban hangzik el, Margot barátnői és a tusoló másik oldalán zuhanyzó idős hölgyek ellenpontozó jelenetében. Erre a gondolatra rímel rá a The Buggles popslágerének refrénje, a „Video killed the radio star”. A film minden eleme átgondolt, megtalálja a maga helyét: pontos előrevetítések, erős metaforikus jelenetek és párbeszédek állnak össze, hogy megértsünk, vagy sokkal inkább felfedezzünk kapcsolati korrelációinkban valamit, amihez eddig talán csak csukott szemmel mertünk közeledni.

A film kegyetlen pesszimizmusa vetekszik a Blue Valentine-éval – a két munka metszéspontja Michelle Williams –, és ugyanúgy nem kíméli egzisztenciális érintettségünket, így jól vigyázzunk, hogyan ülünk be a moziba… A kapcsolatok kiüresedését és elhalását természetszerűnek és elkerülhetetlennek ítéli az alkotás – talán ez a legmegterhelőbb tanulsága. Ami oldhatja a Volt egy tánc minket is boncolgató sűrű zsigeriségét, az az életszerű humora és a férj tiszta, őszinte ragaszkodása (Lou elmondja, hogy nincs senkije, amióta Margot szabályosan „elszaladt” tőle). Nem lehet és nem kell kívül maradnunk, de hogy utána hogyan kezeljük ezt az élményt... Nos, ezt mindenkire külön rábíznám. Nincs felvértező receptem, sem hamvában holt jó tanácsom.

Volt egy tánc (Take This Waltz)
Rendezte: Sarah Polley
Színes, feliratos, kanadai–spanyol–japán vígjáték, 116 perc, 2011 (Cirko Film)

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben