„Itt volt tegnap Devecseri” – Esszé Devecseri Gáborról

A költő, író, műfordító, klasszika-filológus Devecseri Gáborról (1917–1971) elsőre azt gondolnánk, hogy a kevésbé ismert írók közé tartozik. Pedig egyik versciklusát (amit főleg Halász Judit tett híressé) gyakorlatilag mindenki ismeri – ez az Állatkerti útmutató, amiben a következő strófa is szerepel: „‒ Apám ‒ így szól a kis bálna ‒, / hadd mehessek el a bálba. / ‒ Nem mehetsz el, fiam, Péter, / nem vagy még egy kilométer.” De Homérosz-fordításaival, az Íliásszal és az Odüssszeiával is nyilván nagyon sokan találkoztak már. Meg persze ott van Kosztolányi Dezső humoros kancsal ríme is: „Itt volt tegnap Devecseri, / jaj de nagyon bevacsorált.”

Mint ebből is látható, Devecseri Gábor a családja révén személyesen ismerte a Nyugat nagyjait, így nem csoda, hogy első kötetét ‒ ami voltaképpen csak egy néhány verset tartalmazó füzetke volt ‒ Karinthy Gáborral közösen adta ki kamaszfejjel (Devecseri Gábor és Karinthy Gábor versei, 1932), és Somlyó Zoltán jegyezte az előszót. A füzetet a Nyugatban Sárközi György ismertette. Megírja, hogy a „fiúk” egyike apai ágon, míg másika anyai ágon (Devecseriné Guthi Erzsébet) kötődik az irodalomhoz. De a Mulatságos tenger című kötettől számítva (1936) már valóban elkezdődött Devecseri Gábor irodalmi pályája.

A Nyugat nagyjaival való szoros szellemi kapcsolata korai lírájában is tükröződik.

Verset ír Karinthy Gáborhoz Somlyó Zoltán halálára (ez a mű címe is): „Képedet is kidobta végkép / és képemet, / emlékezete raktárából / emlékemet. // Elpusztultunk mi is ma / s mintha karunk / hiányoznék, a kínos űrbe / úgy jajgatunk.” Babits halálára Babits Mihályhoz címmel rezonál („Ha nem vagy már, miért vagy íly erősen? / Szép szellemed fejünk fölött lebeg”), József Attila halálára alkaioszi strófákkal reagál (József Attila halálára), Kosztolányiéra emlékszonettel (Visegrád alatt). Kosztolányiról egyébként könyvet is írt, ami 1945-ben Az élő Kosztolányi címmel jelent meg. Ez az inkább ismeretterjesztő, mint tudományos munka számomra két okból érdekes. Először a bevezető miatt, amiben Devecseri leírja, hogy a Vár bombázása közben hogyan értesült a találatot kapott Kosztolányi-házról, és hogyan indított mentőexpedíciót a lakásban maradt hagyaték megmentéséért: „Könnyezve álltam az íróasztal előtt. Kiráncigált és földredobott fiókjaiban […] sorakoztak a […] kéziratok, levelek, cikkek [...] Ezután aknazáporban hordtuk át egy törzsőrmesterrel és egy rendőrszakaszvezetővel a kéziratokat”. A másik ok, amiért érdekes számomra a könyv, az a passzus, amelyikben Kosztolányi fordítói stílusát kritizálja: „Megállapította a fordításról, hogy annyi, mint gúzsbakötötten táncolni, de a gúzst legritkább esetben húzta szorosra. Mindez fordítói elvnek veszélyes és nem ajánlható.” Devecseri a saját fordítói ars poeticáját a Levél Horatiushoz című versében foglalja össze hexameterekben, és nagy fokú formai és tartalmi hűséget hirdet. De a kortársakkal is folytat lírai dialógust, például Vas Istvánnal és Somlyó Györggyel – utóbbi nem véletlen, hiszen Somlyó Zoltán fia volt. Vassal egyébként nemcsak barátság, de egy irodalmi polémia is összekötötte, ugyanis Vas alaposan megkritizálta a Devecseri által szerkesztett Horatius Összes verseit a Horatius olvasásakor című recenziójában. A fordítók műveinek nagy részét papírosízűnek ítélte, és ezzel Devecseri tartalmi és formai pontosságon alapuló fordításelméletét is bírálta. Vas fordítói eszménye tehát közelebb állt Kosztolányiéhoz.

Devecseri Gábor nemcsak remek műfordító volt, akinek az antik görög–római művek fordításait köszönhetjük, hanem remek költő is. Korai verseire jellemző a gyerekkori tájak felelevenítése bukolikus, idillikus kontextusban. Ezek a gyerekkori tájak nála történetesen Budapestre estek, de ugyanúgy beszél róluk, ahogyan az elődei beszéltek születésük vidéki városairól (Petőfi, Arany, Kosztolányi, Babits, Kiss József…). Ez nóvumnak nevezhető. A költők azon első gárdájához tartozott, akik már Budapesten születtek és nőttek fel, és nem később költöztek oda. E verseiben Devecseri úgy beszél budai gyerekkorának tájairól, a Ménesi és Villányi út környékéről, mint távoli, rurális vidékekről. Gyűjteményes kötete (Torna-tér, 1984) is egy ilyen jellegű alkotással kezdődik: „Gyermekkoromnak rétjei, ti nagy zöldek, s akik átváltoztatok aztán / fogócska terepeiből szőnyeggé alatta”. Érdekes közelebbről megnézni a versformát, ami egyfajta lazított hexameter, és soraiban daktilusok és spondeusok dominálnak, de néha pirrichiusokkal is megfuttatja őket („fogócska terepeiből”), és valódi, teljes hexameterré csak az utolsó sorban állnak össze, a vers csattanójánál: „nedvteli friss kedvvel, ha fölébem kerültök”. Tudniillik, hogy a mezők ugyanúgy hullámozzanak majd, ha már nem rajtuk, hanem alattuk fekszik. Ám hasonló Budapest-vers a Budai hegyek utcáin vagy a Lágymányosi-utca és a Bicskei-utca sarkán: „Mikor még itt éltünk mindahányan, / a világ világ volt, nemcsak álom”. Itt Devecseri egy magyaros, ütemhangsúlyos formát használ, a harmadoló tízest, 3/3/4-felosztással.

Érett költészete legfontosabb verseinek az állatos témákat használó verses leveleit, episztoláit tartom, amiket vagy hexameterekben, vagy disztichonokban írt – azzal a közvetlenséggel, élőbeszédszerűséggel, amilyennel Petőfi használta a hexametert Aranyhoz írt verses levelében. Az első ezen művek sorában az Engesztelő levél, ami egy kölyökmókushoz íródott, és egy futó találkozást örökít meg ember és állat között az ehhez kapcsolódó tanulságokkal: „és különösképp Ön tetszett, ahogy ott ül, a nyíló / rózsabokor közelében […] / rozsdaszínű kis gömb, okosan figyelő filozófus”. A vers könnyeden mély, és nem nélkülözi a szenzibilitást sem. A többoldalas versben egyetlenegy sántító verslábat találni, és ez is az ötödik szótag rövidsége miatt botlik meg: „Másod-leckéül Öntől”. A következő vers ebben a témában az Elégia az egérről. Az elégia fogalmát nem a vers tartalmára érti, hanem a szó eredeti értelmében használja, vagyis a versformájára utal, hisz disztichonokban íródott: „Van, ki szobája üres csöndjét papagájfecsegéssel / fölveri, vagy szarkát tart folyosója kövén, / stigliceket gyakran, gyakran meg sárga kanárit.” Devecseri felsorolja, milyen állatokat tartanak kedvtelésből az emberek, aztán bejelenti, hogy nekik ilyenek nincsenek, ellenben van egy egerük a lakásban, ami hol itt tűnik fel, hol ott. A versnek az adja a katartikusságát, hogy közvetlenül a háború vége után íródott. A költő annak örül, hogy most már a bombázások helyett az egér a legfőbb gondjuk: „egy éve, édes, / tudtuk volna, hogy ez lesz nyavalyánk, az egér!” Az egér a harmadik versben is visszatér, ami az előzőhöz nagyon hasonló Elégia az egérhez címet kapta, és az előbbi folytatása: „Másodszor küldöm levelem, másodszor e dombon, / hősi egér [...] Negyvenöt ősz elején / (vagy nyár vége felé) nagyon új volt, hogy Te maradtál / fő gondunk éjjel, bomba se, tűz se riaszt, / csak neszezésed”. Az egér, ahogy a vers kimondja, az életöröm jelképe lett, és ebben a műben is segítőként jelenik meg, mert elrágja a telefonzsinórt és a költő-fordítót egy délelőttön át senki sem zavarhatta meg: „nincs telefoncsengés, nem bizony, egy se ma még. / S mért nem? Hát a zsinór! Köszönöm, szétrágtad, Egérke.” Ez az a pont, amikor elő kell hozakodnom azzal, hogy szerintem Devecseri Gábor lírájának több kapcsolata van Tandori Dezsőével. 

Mintha Devecseri lírája lenne az átmenet Kosztolányi, Vas István és Tandori költészete között.

Tandorit Devecserivel többek között összeköti a budapesti gyerekkor, a pesti témák kedvelése, továbbá a hangvitel derűssége és a hétköznapi idillek művé emelése.

Devecseri verseibe az általa fordított antik művek nemcsak formailag, de tartalmilag is beszűrődtek. Költészete a szokásosnál is sokszínűbb verstani szempontból, és gazdagabb kortársai nagy részénél. Ír alkaioszi strófákban, szapphói strófákban, ütemhangsúlyosan, hexameterekben, disztichonokban, szonettekben, balladaformában, anakreóni sorokban etc. Tartalmilag leginkább két kötete viseli nyomát a görög–római hatásnak: a Homéroszi utazás és az Epidaurosszi tücskök, szóljatok. Mindkettő erős kötet, és ennek érzékeltetésére az utóbbiból emelném ki a Kígyó Déloszban című költeményt, ami egy kígyó vergődő haláltusáját írja le. Az emberek csak kíváncsian filmezik vagy nézik, de nem segítenek az állaton: „Én is filmezem most, / e verset írva [...] Ne is csodáljam, / ha egykor majd halálom / óráján, mint a gépnek / lencséje néz fölülről / az izzó nap, s köröttem / csorbult márvány-özönben / közömbös istenek.” A vers formai tekintetben anakreóni hetesekben íródott, amiket néha ‒ mint a vers végén is ‒ jambikus hatosok tarkítanak a maguk hímvégével. Egyébként a sorokat felfoghatjuk két sorba tördelt nibelungizált alexandrin-soroknak is. Érdekes, hogy ez is egy állatvers, ahogy az episztolák és a leghíresebb verse, az Állatkerti útmutató is az.

Élete egyik utolsó versében Somlyó Zoltán Megbeszélések az Istennel című művének első darabjára utal – annak a költőnek a költeményére, aki elindította. Rá emlékezve, őt idézve búcsúzik a léttől, a pályától: „Hazamegyek. De nem más utcán, / mint a megszokotton. A Könyökön. Hajnalban az órának más az / íze. A hároménak” (Hazamegyek I.). Jómagam néhány hónappal ezelőtt azzal az előítélettel vettem kézbe Devecseri válogatott verseskötetét, hogy egy műfordítót olvasok, aki mellesleg költő is volt, de mire a könyv közepére értem, rá kellett jönnöm, hogy tévedtem: egy valódi költőt olvastam, aki műfordító is volt. „Itt volt tegnap Devecseri” ‒ írta Kosztolányi, de ma is itt van velünk.

Cikksorozatunk további részei:

Az eltűnt Hellász nyomában – Szabó Magda Zeusz küszöbén című művéről

„Menj Könyvecske, tulajdon agyam fajzotta leányom!” – Fél évszázada jelent meg Weöres Sándor Psychéje

Szenvedélyek végletekig: 80 éve jelent meg Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regénye

Zenélő, szomorú mocsár – Gozsdu Elek és a Tantalus

Amiről a noteszlapok hallgatnak – Tolnai Ottó első, Rovarház című regényéről

Mennyi a nyugdíja egy világszínvonalú kisregénynek? – Ottlik Géza: Hajnali háztetők

„A sokszor írt témának meg nem írt regénye” – Lovik Károly: A kertelő agár