• Üveghegyen túli dimenziók – Interjú Ábel Tamás képzőművésszel

    2022.12.25 — Szerző: Fazekas Ildikó

    2022 az Üveg Nemzetközi Éve. Részben ez a kiemelt figyelem adta az apropót, hogy Ábel Tamás képzőművésszel az üveg különleges matériájában rejlő lehetőségekről, színekről, festőiségről, határterületekről és az ennek kapcsán megnyíló művészeti és személyes dimenziókról beszélgessünk.

  • Ábel Tamás. Részlet a DS Automobiles és Ábel Tamás „New Dimensions” című, az Art is Business-szel való együttműködés keretében készült videójából. Videó: Hidvégi Eszter és Váczi Lilla  Kép forrása
    Ábel Tamás. Részlet a DS Automobiles és Ábel Tamás „New Dimensions” című, az Art is Business-szel való együttműködés keretében készült videójából. Videó: Hidvégi Aszter és Váczi Lilla
    Kép forrása

    Kezdjük az elejéről! Miért az üveg, miért választja ezt az anyagot és területet egy fiatal alkotó, vagyis hogyan kerültél kapcsolatba az üveggel?

    Amikor jelentkeztem a Kisképzőbe, mindenképp valamilyen anyaggal szerettem volna foglalkozni. Akkor mindegy volt, hogy ez a fém, a kerámia vagy az üveg. Leginkább talán keramikus szerettem volna lenni akkoriban – de üvegre vettek fel. És nem bántam meg, mert egy high-tech anyag, modern, új, ugyanakkor nem tudtam még, hogy mennyi lehetőséget rejt. De maga az ismeretlen indított el, amikor elkezdtem vele foglalkozni. Szuper tanárom volt, Vida Zsuzsa, neki köszönhetem a kapcsolatot. Igazából az üveggel szerelem volt első látásra.

    Az egyetemen már egyértelmű volt, hogy ezen a szakon folytatom, és elsőre fel is vettek a MOME-ra. Ott is elsősorban a képzőművészeti mivolta érdekelt ennek a médiumnak, és ehhez nagyon jó elméleti szakos tanáraim voltak. A művészettörténeti alapismereteken túl az ő óráik segítettek felfedezni, hogy mi is a kortárs képzőművészet. Mindig imádtam kiállításokra, galériákba járni, foglalkoztatott ez a közeg. Aztán szép lassan arra eszméltem, hogy a geometrikus világ jobban érdekel, és arra is, hogy hogyan tudom ezt olyan gondolatokkal társítani, ami illik ehhez az anyaghoz. Láttatni a láthatatlant. Kíváncsi vagyok, hogy a társadalom sokszínűsége, az egyenlőség, a harmónia mellett az a társadalmi feszültség, amiben éltünk – és élünk is –, hogyan is tud megjelenni. Erre jött válaszként a szivárvány, amit az üveg képes optikai fénytöréssel létrehozni.

    Diploma után egyből elkezdtem együttműködni egy galériával, csoportos és egyéni kiállítást tűztünk ki, és ez meg is határozta a további utamat. Két éven belül meghívtak egy kínai konferenciára, ahol nemzetközi sztár üvegművészekkel találkozhattam, ráadásul megismertem egy professzort, aki meghívott Amerikába a kínai út után egy hónappal.

    Ábel Tamás: Rainbow (Colour Mirror)  Fotó: Zachari Fabry
    Ábel Tamás: Rainbow (Colour Mirror)
    Fotó: Zachari Fabry

    Ez elmondva nagyon egyenes útnak tűnik, holott némileg azért eltér az üveggel alkotók szokványos pályájától, hiszen az amerikai szerepléseid sem csupán üvegszobrokból álltak.

    Így van, erre a külföldi bemutatkozásra egy videóművészettel foglalkozó barátommal készítettünk egy performanszot, amely során a jótékonysági aukcióra kivitt Szivárvány tükörrel szivárványos reflexiót vetítettem a Washington-emlékműre – később pedig ugyanezt megcsináltam itthon a Hősök terén álló Millenniumi emlékműnél is. Tehát a tárgy mellé került egy performanszvideó is, kitágítva a műfaji határt.

    Ez az utazás akkora hatással volt rám, hogy onnan kezdve építettem tovább a szivárványos tematikát, és ezzel folyamatosan jelentkeztem a Corning Múzeum által kiírt pályázatokra, így 2019-ben sikerült bejutnom az általuk szervezett kiállításra is, amelyhez hasonlót 1979-ben csináltak. Így a New Glass Now kiállításra egyedüli magyarként kerültem be, és ez meg is hozta a nemzetközi sikert. Visszaigazolás volt, hogy egy olyan üveggel sikerült ezt elérnem, amit nem csiszoltam hónapokig, hanem maga a gondolatiság volt annyira erős, hogy az alkotás bekerült egy ilyen válogatásba. De technikailag is bravúr tulajdonképpen, mert többen nem is értették, hogyan készítettem.

    Négy év kellett a diploma után, hogy áttörést érhessek el. Innentől megéltem a művészetemből, lett annyi alkalmazott projektem, és eladtam annyi műtárgyat is, hogy nyugvóponthoz érhessek. Ezután beütött a Covid, majd a háború… Ebből szakadtam ki lényegében most az elmúlt időszakban, de segített is abban, hogy túllépjek az úgynevezett „üvegművészeti” kategórián, és ténylegesen képzőművészeti alkotóként határozzam meg magam. Igaz, hogy az alkotásaim többsége nagyon „eye-catchy”, azaz szemet gyönyörködtető, de igyekszem tágítani a határokat, a matt felületek felé is nyitottam, az üveget egyébként is nagyon máshogy kezelem azzal, hogy vászonként tekintek rá. Ez az új világ, amit most kidolgoztam, inkább a festészet felé közelít, ugyanis ténylegesen festem a felületeket. Most ezen az úton haladok tovább.

    Ábel Tamás: Vortex  Fotó: Botos Péter
    Ábel Tamás: Vortex
    Fotó: Botos Péter

    Mennyit kísérletezel egy ilyen irányváltás eléréséhez? Az ötlet van meg hamarabb, vagy az anyaggal való foglalkozás közben alakul ki a mondanivaló és az ahhoz illeszkedő forma?

    Szerencsére folyamatosan megtalálnak a szakmai kihívások, mindig akad szakmai elfoglaltságom, side projektem, ami enged kísérletezni önmagában is. Valamire mindig megoldást kell találnom üvegben vagy tükörben. Amúgy is szeretek új dolgokat kipróbálni. Ez persze probléma is valahol, mert nem dolgozom ki eléggé az ötleteimet, és nincs fizikailag legyártva, kifuttatva. A side projektek és a sokoldalúság miatt is egyszerre több minden foglalkoztat, mindig létrejönnek elemek, amelyek a polcra kerülnek. Az ötlet ezt követően adódik, ez után alakul ki, hogy mi mentén haladok. Tulajdonképpen már csak leveszem a polcomról, hogy melyik eszközt vagy technológiai megoldást fogom alkalmazni. Egymásra épülve halad az alkotófolyamat. Jön a projekt, megvan az új ötlet, hogy mi lesz a következő kiállításom tematikája – mint most legutóbb a techno, a partiőrület, a zenei minimalizmus, az elektronikai vonulat. Én már csak „levettem” a meglévő elemeket, amelyeket aztán kibontottam.

    A képzőművészeti irányba tett lépéseim során a festészet határozott meg a legjobban. Azt látom, hogy itthon – és a konzervatívabb közegekben – a festészet dominál, nagyon kevés a szakmai és befogadói szinten is komolyabban jelen lévő plasztika. Külföldön talán nyilvánvalóbb ez a 3D-s vonulat. A sok utazás – és kifejezetten az, hogy a művészetemmel utazom – nagyon meghatározza a vizualitásomat, a világomat, hogy milyen irányba tendál az utam és a művészetem. Az éltet, hogy a művészetemmel bejárhatom a világot, még ha itthon nehezebben is megy ennek az alkotói hozzáállásnak az elfogadtatása.

    Ábel Tamás: Is this still rainbow?  Fotó: Zachari Fabry
    Ábel Tamás: Is this still rainbow?
    Fotó: Zachari Fabry

    Ez földrajzi értelemben is új horizontot jelenthet, hiszen Kínában is többször jártál, az USA-ba pedig sokszor hívtak vissza.

    Igen, valahogy úgy hozta az élet és a kapcsolatok, hogy a tengerentúl új pontja lett az életemnek, szinte hazajárok New Yorkba, és imádom azt a sokszínűséget. Nem akarom letagadni a magyarságom, mégis fontos számomra ez a két lábon állás a jövőt illetően. Az különösen nagy erőt ad, hogy nem kellett, mondjuk, Londonban egyetemre járnom ehhez, hanem innen, a saját kis műtermemből tudtam eljutni idáig, például a New York állambeli Corning Múzeumba. Ennek az egyedi üvegvilágnak, a társadalmi üzenetnek is része volt ebben persze. Most mégis kicsit valami könnyedebbre is vágyom, hosszabb távon megterhelő azért a társadalmi problémákkal, nehézségekkel foglalkozni.

    Amit most a legutóbbi kiállításon láthattunk, az már ennek az átmenetnek a része, erre, a korszakváltásomra is válasz – üvegművészetből a képzőművészetbe helyezni a munkáimat. Nem mintha eddig ne lett volna az, hiszen eddig is képzőművészeti galériákban állítottam ki, de most deklaráltan ki is mondom ezt.

    Ábel Tamás: Vortex  Fotó: Botos Péter
    Ábel Tamás: Vortex
    Fotó: Botos Péter

    A munkáidból régóta kiolvasható üzenet mintha a befogadói oldalon is falakba ütközne, és talán a mondanivalónak is új horizontra, új megjelenési dimenzióra van szüksége, hogy ezeken a falakon át tudjon törni.

    Ráadásul a műfaj vagy az anyag maga is részben határokat húz, ami gyakran nehezíti ezt a befogadást. Azt gondolom, hogy bár a fókuszált figyelem, mondjuk, egy üvegmúzeum jót is tesz, de közben elszeparálja az adott anyaggal foglalkozókat egy nagyobb áramlattól. Erre a „kilépésre” példa Monica Bonvicini, akinek a munkáit, habár üvegből vannak, sem a mondanivalója, sem a fizikai megformálása alapján nem lehetne feltétlenül pusztán” iparművészként skatulyázni.

    Ábel Tamás a „Vortex” című munkájával  Fotó: Botos Péter
    Ábel Tamás a „Vortex” című munkájával
    Fotó: Botos Péter

    Az is észrevehető, hogy számos ellentétes mozgás is van, amikor képzőművészek keresnek új tereket a festék-vászon két dimenzióján túl, hogy a jelenleg iszonyúan bonyolult és összetett világunkra reflektálhassanak.

    Ez így van, de mégis elmondható, hogy a festészeti közegben, ha valaki rátalál egy éppen aktuálisan felkapott trendre, akkor az nagyon biztonságos megélhetést is nyújt, könnyen megvásárolható, szállítható, felrakható, bonyodalommentesen olvasható, kezelhető. De bárki, aki, mondjuk, installációt, speciális előkészítést igénylő munkákkal dolgozik, máris hátrányba kerül a piacon. Ezért is teljesen más lépték például a tengerentúli világ, ahol erre jobban fel vannak készülve, ahol nincsenek ennyire beszorítva a műfajok. Nem is csoda, hogy itthon nem gyűjtenek annyian szobrot.

    A mostani dimenzióváltásodnak erős inspirációja a zene, konkrétan az elektronikus zene techno irányzata. Ez a hatás hogyan került ennyire közel hozzád?

    Az egész generációm és talán a nálam egy kicsivel fiatalabbak világa nagyon megfogott. Dolgoztam együtt egy fiatalabb sráccal, aki által valahogy jobban a látó- vagy inkább hallóterembe került a partikultúra, a nagyon elektronikus technovilág. Ez a vonulat egyébként is egyre jobban nyomul be a mainstream irányába – az állami könnyűzenei csatorna a Szigeten szervez egy külön színpadot ilyen zenének, tehát mintha a szélről érkező hatások egyre inkább bekerülnének az általános köztudatba.

    Mintha ez a zenei vonulat jobban kifejezné a világunkat, sokkal jobban reagál, szinte már várom, hogy mikor lesz az Operaházban valami nagy technoesemény. Erre kicsit rá is erősített a bezártság, az utazásnélküliség, az egyedüllét, a depresszió. Ennek a zenének a meditatív, repetitív jellege segít, hogy kiszakadhassunk a negatív hatások közül. A klímaválság gyötrelmei közül kilő szinte az űrbe. Ezt az ellebegést, ezt az örvénylést, a fekete lyukba beszippantottság érzetét próbáltam átültetni az új szobrokba. Ilyen például a Vortex, és talán még konkrétabban kapcsolódik a Techno Hole című darab. Már nem tudunk hová utazni a Földön, innen már csak kifelé, az űrbe van menekülés. Ez határozottan új horizontot jelent. De ezt a lebegést, az elszakadást nagyon jól meg lehet élni az említett technozene hallgatása közben, abban a minimalista, repetitív, de mégis fókuszált figyelmet gerjesztő helyzetben és állapotban, amit én elsőre nem értettem, nekem is át kellett élnem, hogy így gondoljak rá.

    Ábel Tamás: Vortex  Fotó: Botos Péter
    Ábel Tamás: Vortex
    Fotó: Botos Péter

    Az építkezésednek, a munkamódszerednek is van repetitív jellege: a vágások, a ragasztások monoton egymásutánisága találkozik ezzel a gondolattal.

    Igen, ahogy én építem a munkáimat, az szinte buddhista, zen jellegű tevékenység. Főként a Vortex-szobrok, az örvényt mutató szobroknál lehet ezt tetten érni: az egyes részek mint az imamalom darabkái önállóan is figyelmet érdemelnek, de a nagy egészbe tartoznak, és együtt adják ki a henger alakzatot, ami számomra tökéletes geometriai forma. Engem ez fejez ki a legjobban – és fantasztikus, ahogyan az építkezés során a tekeredő vonalak újra visszatérnek a hengerhez, a kiindulási, befoglaló formához. A spirál dinamikussá teszi a formát, miközben fix és mozdulatlan. Benne van az univerzum állandósága is, de azok a hatalmas erők is, amelyek a világmindenséget mozgatják és alakítják. Ettől a mozdulatlan szobroknak mégis van egy erős húzása, dinamikája.

    Ha már elmozdulás és mozgás: a téri formáktól a sík felületek felé is van elmozdulás, mondhatni a hengerpalást kiterítése irányába.

    Ez a típusú összeérés azért megvolt már korábban, a tükörlapsorozat darabjaiban is, a falra helyezett egyméteres tükörvásznaknál, csak ott még az üveg és a tükör találkozása volt a lényeges, bár ott is volt már mattítás, ahol csak a finom árnyalatok kaptak hangsúlyt. De ezt nagyon nehéz és drága létrehozni, éppen ettől behatárolt, főként fizikai értelemben. Ennek a folytatása vagy következő szintje az, hogy most fatáblákra felhelyezett üveglapok adják ki a ritmust. De más miatt is fontos, léptéket is tudok váltani, azért ezek hatalmasnak tűnnek egy kisplasztikához képest. A rétegzettség még így is benne van: a matt felületek ütköztetve az üveg látványhatásával, valamint a fekete-fehér felületek szembeállítva a színessel. Olyan, mint a digitális kijelzők, a mobilok jelenléte, hiszen mindenhol az üvegfelületekkel való találkozás van jelen.

    Ezek a legújabb munkáim most lettek először bemutatva, az egész esemény és bemutató egy külön együttműködés keretében az Art is Business szervezésében megvalósult kollaboráció a DS Automobiles branddel, ami szintén egy teljesen új felállás a korábbi munkáimhoz képest.

    Az újdonságok halmozódása mellett persze jelen van a folytonosság is, hiszen valahogy a korábbi tapasztalataimból kellett kiindulnom, és ennek kapcsán elhangzott véleményként, hogy ezek olyan Moholy-Nagyra emlékeztető, techno-Bauhaus-szerű képek lettek. Az üvegfelületek, a layerek, az áttetszőség, a transzparencia, az egymásra rétegződő síkok, a színek kapcsán lehet alapja a véleményezőnek. Ahogyan a fekete-fehér a kék-piros alapszín párosítással találkozik, az tényleg techno-Bauhaus festészetnek tekinthető. Egy másik meghatározás szerint a mostani munkáim alapja a „piszkos geometria”: nem rigid módon szigorú és rendkívül szabályszerűen vett, annál sokkal lazább, és nem annyira letisztázott, de mégis egyértelműen mértani rendszerben működő formák. Ez a determináltság részben adódik az üveg megmunkálásának módszeréből, ahol nem milliméterre pontosan vannak egymáshoz igazítva az elemek, hanem az összhatás a lényeges. A teljes szobor szempontjából nem fontos, hogy makulátlanul azonosak legyenek, csak nagyon részletes megfigyelés mellett vehetőek észre az aprócska eltérések. Én meg kedvelem a minimál szecesszió elnevezést is, a mostani spirálok nagyon emlékeztetnek például a New York-palota csavarodó oszlopaira.

    Ábel Tamás (balra) a „DS Automobiles × Ábel Tamás: New Dimensions” kiállítás megnyitóján  Fotó: Daniel Media
    Ábel Tamás (balra) a „DS Automobiles × Ábel Tamás: New Dimensions” kiállítás megnyitóján
    Fotó: Daniel Media

    Hogyan látod összeegyeztethetőnek a továbbiakban a térbeli kibővítés irányát a kétdimenziós megjelenéssel?

    Ez nyilván majd egyrészt magától alakul, és a léptékekkel is jól kell bánnom, hiszen korábban készítettem már gigantikus méretű tükörszivárványt, és már látom azt is, hogy a szobrok esetében is képes vagyok nagyobb méretben építkezni. Hogy ez a két irány mennyire tud összetartani vagy mennyire válik szét, azt most még nem látom feltétlenül, de a henger palástja kiterítve végül is egy téglalapot ad ki, tehát lehet, hogy a nézőpontot kell picit megváltoztatni, hogy továbbra is együtt haladhassanak a gondolatok e két tendencia mentén.

    bb


  • További cikkek