• „Tüske a körmünk alatt” – Interjú Deczki Sarolta irodalomtörténésszel, a Tar Sándor-monográfia szerzőjével

    2022.12.27 — Szerző: Argejó Éva

    Tar Sándor a Mozgó Világ pályázatán 1976-ban elnyert első díjával vált ismertté. Eredetisége abban rejlik, hogy szociografikus novelláit irónia és az abszurdhoz való vonzódása hatja át. 1995-ben azonban fény derült ügynökmúltjára, ami megosztóvá teszi a személyiségét éppúgy, mint írói munkásságát.

  • Deczki Sarolta. Fotó: Vargosz Varga Gábor  Kép forrása
    Deczki Sarolta. Fotó: Vargosz Varga Gábor
    Kép forrása

    Tar Sándor élete éppúgy, mint novellahőseinek élete is, igencsak depresszívnek mondható. Mi vonzott téged mégis az íróhoz annyira, hogy még könyvet is írtál róla?

    Az ember nem aszerint választ kutatási témát, hogy az depresszív, avagy sem. Az én választásomat Tar Sándor tragikus életútja és a novellahőseinek nyomasztó élete iránti nagybani érdeklődésem határozta meg. Ugyanakkor számomra az is nagyon vonzó volt ebben az életműben, hogy a tragikumon túl felcsillant benne a humor, a groteszk világlátás, egy kis irónia és az abszurdhoz való vonzódás, ami szerves része a szövegkorpusznak. Emellett azért is tartottam nagyon fontosnak elszámolni ezzel az életúttal és az életművel, mert az utóbbi évek úgynevezett szegénységirodalmában is rendre felbukkannak azok a problémák, melyek Tarnál is, vagyis az, hogy hogyan élünk ebben az országban, és milyen lehetőségeink vannak a jövőben.

    Monográfiádban az időrendiség helyett inkább poétikai szempontok érvényesülnek. Miért ezt a rendezőelvet választottad?

    Nem láttam volna értelmét, hogy a kötetek időrendi sorrendjében haladjunk, hiszen túl nagy poétikai változások nem történnek ebben az életműben, így nagyon repetitív lett volna, hogyha az időrendet követem. Ugyanazok a témák és élethelyzetek újra meg újra feljönnek, noha azért van tematikai bővülés-szűkülés, és vannak poétikai változások is. Sokkal izgalmasabb volt számomra, hogy milyen poétikai jegyek mentén lehet az életművet elemezni. Azért választottam egyik fő elemzési szempontként a térpoétikát, mert

    a novelláknak nagyon jellegzetes helyszínei vannak, sajátos életmódokkal és élethelyzetekkel.

    Az egyik kötet címe, A térkép szélén jó útmutató arra vonatkozóan, hol is helyezkedik el ez a világ, ahol már kevésbé érvényesülnek a civilizációs normák, így a „térkép szélén” akár az egész Tar Sándor-életmű metaforája is lehetne. Novellái az utolsó utcákban játszódnak: A szürke galamb Határ utcája már jelzi, hogy olyan határvidékről van szó, ami elválaszt a normális világtól, és ahol már nem érvényesülnek a társadalmi normák. A Tar-novellák ilyen jellegzetes helyszíne továbbá a gyár, a kocsma, a munkásszálló, a vonat, az albérlet vagy a pszichiátria. Ezekben a terekben pedig kivétel nélkül az otthontalanság érvényesül – hiába van saját lakásuk vagy akár saját házuk, Tar hősei folyamatos otthontalanságban léteznek az anyagi és egzisztenciális értelemben vett szűkösség, megfosztottság és hiány állapotában.

    Deczki Sarolta: Tar Sándor. Fotó: Sarankó Márta  Kép forrása
    Deczki Sarolta: Tar Sándor. Fotó: Sarankó Márta
    Kép forrása

    Tar Sándor négy évig az NDK-ban dolgozott, és az ott szerzett tapasztalataiból született első írása, a Tájékoztató, mellyel 1976-ban első díjat nyert a Mozgó Világ pályázatán. Ha az NDK-ban nem érték volna azok az igazán átütő élmények, előbújt volna belőle az író?

    Gondolom, hogy igen, hiszen már az NDK-s korszakából is vannak olyan levelek, amelyekben arra kéri a munkatársait vagy barátait, hogy írjanak neki történeteket, és ők már író úrnak szólítják. Az íróvá válásának története tehát nem az NDK-ban indult, hanem sokkal előbb. Több interjúban is beszél arról, hogy már gyerekként is imádott olvasni: összejártak szomszédolni, és ott történeteket mondtak egymásnak. Nagyon erős fogékonyság volt benne az irodalom iránt, az olvasásba menekült az otthoni családi nyomorúság elől, és egészen korán elkezdett verseket írni, ezek közül néhány meg is jelent. Szóval úgy gondolom, nem tudta volna elkerülni a sorsát, hogy író váljék belőle, akkor sem, hogyha nem jut el az NDK-ba. Tapasztalatai lettek volna itthon is, hiszen az életmű nagy része az itthoni élményeiből táplálkozik.

    Tar Sándor vállaltan is a proli író imázsát öltötte magára, aki azok helyett beszél, akik nem tudják elmondani, mi fáj. Így tekinthető akár egyműfajú rétegírónak is. Mi teszi mégis olyan eredetivé a novelláit?

    Ezt a képviseleti szerepet szerintem ő maga sem vállalta teljes szívvel, azt mondta inkább, hogy ő nem felelősségvállalásból vagy a szolidaritás eszméjétől áthatva ír erről a világról, hanem azért, mert ebben a közegben él, és ezt ismeri. Egy interjúban mondja is, hogy ha az apja milliomos lett volna, azt is el tudta volna viselni, de a világból neki ez jutott, ezt ismeri, így erről ír. Ugyanakkor persze világos, hogy akikről ír, azok valóban nem rendelkeznek olyan nyelvi kódokkal, amellyel közösségi terekben ki tudnának állni magukért. Tehát valóban,

    ha nem is ad hangot ezeknek az embereknek, de ráirányítja a figyelmünket egy olyan világra, ami kevésbé van a szemünk előtt.

    Szintén egy interjúban mondja el azt, hogy őt az általános emberi érdekli, tehát nem szociografikus irodalmat akar írni, noha sokszor szociográfusként hivatkozik magára. A novellái azonban túlemelkednek egy adott társadalmi réteg leírásán, és olyan általánosan emberi mutatkozik meg bennük, amelyben a humor, az abszurd és a szürreális jegyek kibillentik abból, hogy csak szociográfiát lássuk benne.

    A változás hiányát hordozó albérletek, munkásszállók és kocsmák zárt tereinek nyomorúságában élő Tar-hősök lelke mélyén ott rejlik az elvágyódás is. Miként érhető ez tetten a novellákban?

    A mi utcánkból ilyen motívum a cigánykaraván, amely egyszer csak felbukkan az utcában. A cigányok egzotikumot, szabadságot képviselnek az ott élők számára, akik vágyakozva néznek rájuk, hogy „de jó is lenne innen elmenni”. De maradnak, miként azok a kamaszok is, akik meg akarnak szökni, de csak a buszmegállóig jutnak. Valamiképp mindenki ki akar törni ebből a világból, de képtelenek erre. Erről szól Horváth Csaba és a Dargay Marcell közös darabja, a Tar Sándor novellái alapján készült El valahová is, de ez az „el valahová” soha nem teljesül a szereplők életében. És itt van még a tenger motívuma is, ahová oly sokan vágynak, és néhányan el is jutnak oda, de ott sem tudnak boldogok lenni, mert magukkal cipelik az otthoni beidegződéseiket, és még akkor is képtelenek felszabadulni, amikor ott állnak a tengerparton.

    A ’90-es évek közepétől az író három regénnyel is előrukkolt. Ezek a művei hoztak megújulást a novelláihoz képest?

    Ezt nem mondanám, mert ami nála igazából szabályos regénynek tekinthető, az is epizodikusan felépülő kisregény. A Minden messze van és A mi utcánk is inkább novellaciklus, de persze manapság mindent regényként adnak el, úgyhogy akár regénynek is nevezhetjük őket. A szürke galamb is szétesik: ugyan van benne egy végigvitt nyomozási szál, de az is kisebb epizódokból épül fel. Úgy tűnik, Tar Sándornak nem volt tehetsége ahhoz, hogy egy regényt összefogjon. Ez nem elmarasztalás persze, hiszen ő egy vérbeli novellista.

    Tar ügynöki múltja mára már megkerülhetetlenül összefonódik az írói munkásságával. Az életmű alapos ismeretében mit lehet tudni az ügynöki tevékenységéről és lelepleződésének fogadtatásáról?

    Ez egy nagyon csúnya történet, hiszen Tar Sándor azokról az emberekről írt részletes jelentéseket, akik nagyon sok segítséget megadtak neki az írói pályája során. Kenedi Jánost és körét súgta be, Bari Károlyról, Csalog Zsoltról és Berkovits Györgyről is jelentett, olyan ellenzékiekről, akikkel Kenedi János lakásán találkozhatott. Több lehetséges technika is volt forgalomban akkoriban, hogyha valakit beszerveztek. Voltak, akik aláírtak, de nem jelentettek, mások semmitmondó jelentéseket adtak le, így próbálván kibújni a kötelezettség alól, Tar viszont szemlátomást túlteljesítette a feladatát, és igazából ez teszi érthetetlenné a viselkedését. Igen, nagyon csúnya történet az övé, és a lebukása utáni magyarázkodása és vádaskodása is nyomasztó. Minderről elmondható, hogy Tar nagyon szörnyen viselkedett.

    Tar Sándor 1996-ban  Fotó: Oláh Tibor/MTI
    Tar Sándor 1996-ban
    Fotó: Oláh Tibor/MTI

    Mindenki értelmiségi. Én nem” – írta magáról. Meglátásod szerint Tar a munkásléte miatt küzdött kisebbrendűségi érzéssel? És ha igen, ennek volt-e abban szerepe, hogy az ügynökjelentéseiben „boldogan dalolva”, feladatát messze túlteljesítve jelentett az értelmiségi barátairól?

    Itt igazából csak spekulációkra tudunk hagyatkozni. Tar Sándor művezető volt ugyan, de a munkáséletformához képest ez nem túl nagy különbség, így ő valóban egy teljesen más világból érkezett a budapesti értelmiség közé. Biztos, hogy volt kisebbrendűségi komplexusa, ezt többen is mondták. De hogy a sértettsége folytán milyen pszichikai dinamika munkált benne, és ez miként jelent meg az ügynökjelentéseiben, nehéz kitalálni. Gervai András, aki írt az ügynökügyekről, tett egy olyan megfigyelést, hogy azok az ügynökök, akik nem érezték magukat túl tehetségesnek, vagy küzdöttek valamilyen komplexussal, a jelentések írásában élték ki magukat, vagy így próbáltak valamiféle fölényérzetre szert tenni. Tehát van egy ilyen pszichológiai magyarázat, de én is csak hipotéziseket merek megfogalmazni a Tar-ügyről.

    Arra nem gondoltál, hogy beemelj olyan ügynöki jelentéseket a könyvedbe, amelyek rávilágítanak az ő ügybuzgalmára?

    Nem, nem akartam, mert úgy gondoltam, hogy amiket kiválogattam és beidéztem, azok eléggé rávilágítanak arra, Tar hogyan is fogta fel a feladatát.

    Alakulhatott volna másként is az írói pályája, ha nem szervezik be?

    Biztos, hogy alakulhatott volna másként, már csak azért is, mert utólag az interjúiban is beszélt azokról a kétségeiről, hogy az írói karrierjét nem annak köszönheti-e, hogy a rendszer ügynöke lett, és nem ezért adták-e ki a könyveit. Valószínűleg akkor is küzdött volna az alkoholizmussal, ha nem szervezik be, de talán nem ennyire önpusztító módon. És bár gyanítom, hogy a depresszióra amúgy is volt hajlama, de annak elhatalmasodását is részint a besúgói tevékenységére vezethetjük vissza. A lebukása után pedig teljesen a lovak közé dobta a gyeplőt.

    1992-ben felmondtak neki a Medicorban, ám ekkortájt indult be igazán az írói karrierje is, amire vágyott, sorra jelentek meg az írásai és könyvei. A sikerérzés helyett azonban talán ez élete legdepressziósabb időszaka, ekkor válik a pszichiátria rendszeres lakójává. Miért alakulhatott ez így nála?

    Tar több interjúban is beszélt arról, hogy a rendszerváltás utáni elbocsátását nagy traumaként élte meg. Főként, mint ezt több novellájában is megírja, fűnyíróelv szerint mentek az elbocsátások, nem szakmai szempontok domináltak. A hagyatékban találtam dokumentumokat, hogyan próbált munkát szerezni, még házalóügynök is volt, de az elbocsátásától kezdve nem kapott már rendes munkát. Pedig

    az identitását a gyárban megélt munkáslét határozta meg, a gyár volt az otthona, amihez képest az íróság számára egy kiegészítő tevékenység volt.

    Emellett a magánélete sem volt boldog, nem volt családja, amely védőhálót jelenthetett volna számára. Egy interjúban elmondja – és ez talán a novelláiból is kiderül –, hogy nagyon szeretett volna gyereket, de nem lett neki. És persze az ügynökjelentések is közrejátszhattak, mert miután beszervezték, elkezdett keményen inni, és az elbocsátása után ez elhatalmasodott rajta.

    Tar Sándor novelláinak színpadra állításával és filmrevitelével többen is kísérleteznek. Mennyiben adaptálhatók az ő novellái?

    Több film és színdarab megnézése után az a benyomás alakult ki bennem, hogy nagyon nehéz Tar Sándor világát modorosság és mesterkéltség nélkül megragadni és a maga átláthatóságával és természetességében ábrázolni. Sem a filmek, sem a színdarabok nem kifejezetten tetszettek nekem, kivétel ez alól Horváth Csaba rendezésében és Dargay Marcell zenéjével az El valahová. Érdekes volt még a K-stúdióban megrendezett Szürke galamb, de nyilván egy pindurka színpadi térben azért nehéz egy ilyen szövevényes történetet színpadra állítani, és aki nem olvasta a regényt, annak valószínűleg nem is állt össze a történet, de nagyon jó színpadi megoldások voltak benne. Nem mondhatom hát, hogy mindegyik tetszett, de meg kell nézni ezeket a filmeket és színdarabokat.

    Deczki Sarolta. Fotó: Vargosz Varga Gábor  Kép forrása
    Deczki Sarolta. Fotó: Vargosz Varga Gábor
    Kép forrása

    A könyved végén azt írod, hogy Tar Sándor életműve újra aktuális és népszerű. Valóban?

    Nekem az a benyomásom, hogy jó pár éve tart egy Tar Sándor-reneszánsz, amelynek több okát is látom. Egyfelől a társadalom is fölfedezte, hogy a rendszerváltás után tömegek maradtak létbizonytalanságban, a munkanélküliek pedig a perifériára sodródva leszorultak a térképről. Lassan rádöbbentünk, hogy a rendszerváltás nagy reményei után ez a világ azóta is itt van velünk, szembesítve minket azzal, hogy miben is élünk. Ennek a felismerésnek a sokkja újra ráirányította a figyelmet a szociografikus irodalomra, ami automatikusan hozta magával a Tar-életmű megemelkedését is. Ám egyben annak beismerését is, hogy érdemben nem számoltunk el ezzel az életművel, itt a tüske a körmünk alatt, nyugtalanít minket, és valamit kezdeni kell vele. Másfelől pedig úgy látom, hogy világszinten is tendencia a realista próza visszatérése, melynek egyik meghatározó ügyévé válik a szegénységirodalom, ami szintén a Tar-életmű újrafelfedezésének kedvez.

    Ez egyben azt is jelenti, hogy ezzel Tar ügynöki múltja is feledésbe merül?

    Nem gondolom, hogy ez elhalványulna. Tar ügynöki tevékenységének megítélésében két véglet alakult ki. Az egyik szerint Tar a „megalázottak és megszomorítottak” írója, és hagyjuk már az ügynökösdit, míg a másik véglet nem hajlandó Tar Sándort olvasni azért, mert besúgó volt. A könyvemben próbáltam objektív és elfogulatlan lenni: egyfelől van az ügynökmúlttal terhelt életút, másfelől pedig ott az életmű, és ezt a kettőt lehetőleg egymástól elkülönítve kell értékelnünk. Irodalomtörténészként nem vagyok hajlandó az életművet morálisan megítélni azért, mert a szerző besúgó volt. Számos példa akad a világirodalomban és kultúrtörténetben, hogy valaki rossz ember volt, de hatalmas életművet hozott létre. Tudom, hogy zavarba ejtő, de

    a Tar-üggyel el kell számolnunk valahogy, és bele kell nyugodnunk abba, hogy az ő története nem lekerekíthető.

    A Tar-monográfiába láthatóan rengeteg energiát fektettél. Milyen terveket szövögetsz a jövőre nézve?

    Vannak futó munkáim, Kristóf Ágotáról most fog kijönni néhány tanulmányom, és elkezdtem írni egy monográfiát a kortárs próza alakulásának folyamatairól. Ezek vannak most, de persze mindig történik valami váratlan fordulat is.

    bb


  • További cikkek