„Csak nagyon ritkán érzem élet-halál harcnak a színészetet” – Interjú Vilmányi Benett-tel

Hatodikos voltál, amikor pár gyerekkel együtt arcra kiválasztottak egy castingfolyamatra, így lettél A hetedik kör című film egyik főszereplője. Azt mondtad, leginkább a véletlennek köszönhető, hogy színész lettél, eredetileg focista vagy zenész akartál lenni. Mi motivált mégis, hogy igent mondj az első filmszerepedre?

Már nem igazán emlékszem. Egyszerűen így alakult. Az első casting után többször is visszahívtak újabb próbafelvételekre, aztán egyszer csak ott tartottunk, hogy a szüleim elé tettek egy szerződést. Drámaiskolában folytattam, ahol belekóstolhattam a színészetbe. Úgy jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, hogy ha nem vesznek fel, akkor zenész leszek.

Vannak, akik csak sokadjára jutnak be a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Neked elsőre sikerült, miközben nem volt „létkérdés” számodra, hogy felvegyenek. Hogyan emlékszel vissza a felvételire?

Régen valóban keveseknek sikerült elsőre bejutnia, de amikor én felvételiztem, már megváltozott a tendencia. A második rostánál már izgultam. A harmadik körben a tanárok mindenkinek kiválasztanak egy jelenetet, amit majd elő kell adnia. Nekem semmit nem választottak ki, ezért azt hittem, nem jutottam tovább. Nagyon mérges voltam. Nem voltam ott, amikor kihirdették, hogy kiket vettek fel. Egy osztálytársam hívott, hogy felvettek, és nem hittem el neki.

Kováts Adél azt nyilatkozta rólad, hogy a Radnóti Színházban egy sportoló tehetségével csináltad végig az összes szerepedet. Fizikálisan, mentálisan milyen pluszt ad a színpadon vagy a kamera előtt a sportmúlt?

Nemcsak a színpadon, a hétköznapi életben is rengeteget jelent. Magától értetődő alázatot adott. Nem tudom hová tenni, ha valakiben nem látom az alázatot. Ha valamibe belekezdek, akkor abba mindent beleadok.

A foci a csapatmunkára is megtanított, és amikor találkozok egy hierarchikus rendszerrel, nem veszem zokon, hogy nem én vagyok a tetején.

„A színházi munkában elvárják tőlem, hogy folyamatosan magas szinten teljesítsek és rá is kényszerítenek. Ez nagyon fárasztó és néha egyszerűen nem bírom” – mondtad egy interjúban. A sportban nem zavart ez a folyamatos teljesítménykényszer?

A sport sokkal inkább fizikai kihívás, ahol az ember képes tartalékolni az energiával, a levegővel. A színészetnél a mentális energiák beosztását kell megtanulni, ami sokkal nehezebb feladat. Úgy érzem, kezdek rájönni, hogyan kell.

Ma már jobban bírod a folyamatos terhelést, mint négy éve, amikor ezt mondtad?

Igen, már csak azért is, mert csak nagyon ritkán érzem élet-halál harcnak a színészetet. Ez persze elég nagy baj, ha valaki ezen a pályán képzeli el a jövőjét.

Mióta nem érzed ezt?

Két-három éve. Amikor elvállaltam a Larryt, akkor sem éreztem élet-halál harcnak, de a negyedik napon ez megváltozott, és onnantól kezdve úgy éreztem, hogy ez a szerep rettenetesen fontos.

2020-ban otthagytad a Radnóti Színházat. Kováts Adél szerint a társulati lét védettséget, akolmeleget ad egy színésznek. Nehéz döntés volt elszakadni ettől a befogadó közegtől?

Tisztán emlékszem a pillanatra, amikor végleg eldöntöttem, hogy otthagyom a társulatot, de rengeteg előzménye volt a döntésnek. Akkor tudatosult bennem a döntésem, amikor nem találkoztam azokkal a színésztársaimmal, akikkel előtte a Radnótiban napi szinten együtt próbáltunk és játszottunk. Akkor volt először olyan az életemben, hogy nem tartoztam semmilyen csapathoz.

A színpadon vagy a kamera előtt érzed magad kényelmesebben?

Sok mindentől függ. Szilárddal [Bernáth Szilárd, a Larry rendezője – a szerk.] nagyon jó volt együtt dolgozni. A színházban az újító szándékkal alkotó aktorok sokszor a hierarchikus rendszert bírálják, de nekem nincs vele bajom. Sőt, akkor tudok igazán jól működni egy előadásban, ha felnézek a rendezőre, és maximálisan bízom benne.

Nem voltál problémás fiatal, a filmekben mégis a rosszfiús szerepek találnak meg. Ez mennyire zavar?

Az a része zavar, hogy ugyanabban a kulcsban gondolkoznak a rendezők. Az ő paradigmájuk alapján teljesen érthető, hogy ilyen szerepeket adnak nekem. Az zavar, hogy csak ebben a paradigmában gondolkodnak, nem az, hogy csak rosszfiús szerepeket kapok.

A Larry az első nagy filmes főszereped. Hogyan reagáltál, amikor Bernáth Szilárd megkeresett?

Szilárddal 2019-ben forgattuk a Szabadok című rövidfilmjét. Nem sokkal később a Mikszáth Kálmán téren egy sör mellett mondta, hogy van egy forgatókönyve, amit egy nálam fiatalabb srácra írt, de szerinte nekem kéne eljátszanom. Ha jól emlékszem, azonnal igent mondtam.

Egy interjúban úgy fogalmaztál, hogy a Larry a legjobb élményeid egyike.

A Larry forgatásán végre igazán átjárt a már említett élet-halál érzés. Mentálisan nagyon rosszul voltam abban az időszakban, és a nagy feladat még egy lapáttal rátett erre. Azt éreztem, hogy amit csak tudok, bele kell tennem a szerepbe. Ha megnézem a végeredményt, sok helyen nem vagyok elégedett magammal, viszont abban biztos vagyok, hogy mindent megtettem, ilyen szempontból nincs hiányérzetem.

Mitől voltál rosszul mentálisan?

A kényszerbetegségem miatt, ami a leginkább megkeseríti az életemet. Erről korábban nem szívesen beszéltem. Szerencsére javul a helyzet, mert egy nagyon jó szakember segít. Amikor forgattuk a Larryt, a magánéletem is kezdett rámenni a betegségre.

Ez mennyire nyomta rá a bélyegét a játékodra?

Nehezebb volt így játszani. Létezik az a közhely, hogy építsd be a játékodba azokat az érzelmeket, drámákat, amik épp benned dúlnak, amiket magaddal hozol az életedből. Ez szerintem butaság, mert 

a színész akkor tud jól játszani, ha belül is rendben van.

Teljesen összefolyt bennem az az egy hónap, amíg forgattuk a Larryt. A karakter, akit alakítottam, nem volt jól, ahogy én sem.

Egy dadogós fiút alakítasz. Hogyan készültél a szerepre? Kellett járnod logopédushoz?

Igen, Szilárddal jártunk egy logopédushoz, aki dadogókra specializálódott. Sokat foglalkozott velem. Beszélgettünk súlyos dadogókkal, ami nagyon érdekes élmény volt. Szilárd kitalálta, hogy amint leköltözünk a forgatás helyszínére, csak dadogva beszéljek, de nem mentem bele. Az volt a legnehezebb, hogy a jelenetek után sosem tudtam, hogy tényleg úgy beszéltem-e, mint egy igazi dadogó. Rengeteget tanultam a dadogásról, és visszanézve sokszor lebukok.

Szilárdtól és a többi stábtagtól nem kaptál visszajelzést?

De igen, csak ők valószínűleg más szempontból figyelték a jeleneteket. Lehet, hogy a legtöbben észre sem veszik ezeket a hibákat. Valójában nekem sem kellene ezen aggódnom, de mégis zavar.

Amikor egy olyan rutinos színésszel játszol együtt, mint Thuróczy Szabolcs, akkor próbálsz tőle „ellesni” valamit?

Úgy érzem, hogy inkább a kortársaimtól tudnék ellesni. Főleg színházban fordul elő, hogy észreveszem, hogy valaki nagyon jó ritmusban mondott el egy mondatot, vagy ilyesmi. Például Pallag Marci A Jelentéktelen című előadásban valami elképesztő.

Mit lestél el tőle?

Nem konkrét színészi eszközöket. A bátorságot. Elképesztően bátran játszik, és nem ugrik le a színpadról a szerepe. A saját bátorságát egy szövegen és előadáson keresztül mutatta be a közönségnek.

A veled készült interjúkat olvasva feltűnt, hogy nagyon kritikus vagy magaddal szemben. Mit éreztél, amikor először láttad széles vásznon a Larryt?

Azt, amit mindig: „Na, akkor most kezdjük el újra leforgatni, és akkor megcsinálom jól!” Túl sok a jel. Megy előre a történet, és anélkül is átélhető, hogy én eljátszom, épp milyen állapotban van a főszereplő.

Meg tudod élni a sikert?

Nem igazán tudom, hogy kell. Az 1V1 című monodrámám előző előtti előadásán éreztem, hogy nagyon jól sikerült. Magammal is nagyon elégedett voltam, és a közönség visszajelzéseivel is. Nagyon feldobta és meghatározta a napom hátralévő részét.

Ki a külső kontroll számodra? Ki az, akinek a dicséretét vagy kritikáját kétség nélkül elfogadod?

Zsámbéki Gábor, Zsótér Sándor, Kemény Lili, Fehér Balázs Benő és Fehér András. Ha tőlük kapok visszajelzést, akkor nem érdekel, hogy más mit mond. Persze más a helyzet a családtagokkal, ismerősökkel.

Több helyen is említetted, hogy inkább rendezni és írni szeretnél a színészet helyett. Hogy haladsz ezzel a terveddel?

Épp elbírálás alatt van egy pályázatom a Stafétánál [egy független előadó-művészeti pályázat – a szerk.]. Ha nem jön össze, van B tervem is. Ha az sem sikerül, akkor ki kell találnom valamit, mert nagyon erős bennem ez a vágy. Tagja és egyik alapítója vagyok a nemrég elindult Dante Casino nevű színházi szerveződésnek. Úgy érzem, így könnyebb a helyzetem, mert egy csapat tagja vagyok, és nem a nulláról kell elkezdenem. 

Rengeteg ötletem van, csak rengeteg az akadály, de nem fogom feladni.

A legnagyobb vágyam, hogy rendezzek, írjak, mellette játszhassak havonta egyet-egyet Zsótér Sándornál, és a középiskolás tanítványaimat se kelljen elengednem, akiknek drámát tanítok.