Ázsiai elvitelre? – Távol-keleti rendezők tengerentúli próbálkozásai

Jee-woon Kim

A dél-koreai rendező 2013-ban próbált szerencsét Hollywoodban. Az Erőnek erejével (The Last Stand) című akciófilm főszerepében Arnold Schwarzeneggert láthatjuk, ahogy – szokása szerint – tizedeli a gonosztevőket. Ha a filmet nézzük (és nem pillantunk a stáblistára), fel sem tűnik a koreai részvétel. Talán ismerősek lehetnek az akciójelenetekben bemutatott koreográfiák, egyébként viszont egy jól kimatekozott zsánerfilm pereg előttünk.

Az akciók pörgősek, minden felborul, felrobban, ütközik és lángol, ahogy azt általában elvárjuk egy hollywoodi blockbustertől. Ehhez hatékonyan asszisztál Schwarzenegger neve, a további amerikai színészekről (Johnny Knoxville, Peter Stormare) nem is beszélve. Már csak az a kérdés, hogy hová lett a filmben Jee-woon Kim. A rendező tökéletesen alkalmazkodott a Hollywoodhoz, és éppen olyan filmet rendezett, amilyet vártak tőle. Az amerikai mozikban leginkább annyival járulhatott az Erőnek erejével sikeréhez, hogy a nevével hirdetve a várt Schwarzeneggeres-stílus egy kis egzotikus ízt ígért a nézőknek.

Jee-woon Kim egyébként hazájában olyan kasszasikereket rendezett, mint azI Saw the Devil, az A Tale of Two Sisters, az A Bittersweet Life vagy a The good, the Bad, the Weird. Kim karrierjének indító darabja pedig A csendes család című fekete komédia volt, ami jól mutatja rendezői képességeinek sokszínűségét.

Yimou Zhang

Yimou Zhang annyival volt könnyebb helyzetben az első (félig) amerikai produkciójánál, hogy alapvetően hazai (kínai) terepen osztozhatott a tengerentúli csapattal. A nagy fal (The Great Wall) egy történelmi környezetben játszódó fantasy. A kínai kosztümös filmek piacán Zhang elég komoly előélettel rendelkezik, amiből itt csupán a színes körítést tudja felmutatni. A történet egyszerűségét – bárgyúságát, következetlenségét – talán az amerikai forgatókönyvírókon kellene számon kérni, azonban Zhang rendezőként nem tud olyan hatást elérni, mint azt tette például a Hős, A repülő tőrök klánja vagy éppen Az aranyszirmok átka című korábbi munkáiban – hogy csak A nagy falhoz hasonlóan akciódús alkotásait említsük.

Pedig első blikkre egy szavunk sem lehet a A nagy falra, hiszen a külsőségek monumentálisak, a tömegjelenetek grandiózusak, jelen vannak a harcművészetek, a szereplők áthágják a fizika törvényeit, ráadásul olyan színészek játsszák a főszerepeket, mint Matt Damon, Pedro Pascal, Willem Dafoe és Andy Lau. De láthatunk A nagy falban elbűvölő kínai hölgyeket is, akik szintén jeleskednek a harcművészetekben (Tian Jing, Vicky Yu, Bing Liu). Ameddig mindezt csak nézzük, és nem keresünk ok-okozati összefüggéseket, addig a film lenyűgöző. Aki pedig arra kíváncsi, hogy ennél komolyabb terepen hogyan boldogult a rendező, azoknak kihagyhatatlan mozi a Vörös cirokmező, a Kjú Dzsú története vagy éppen az Élni, melyekben a kínai történelem viharaiból is ízelítőt kaphatunk.

Joon-ho Bong

Joon-ho Bong neve most már sokaknak ismerős legutóbbi filmje, az Élősködők miatt, ami Oscar-díjat is szerzett, nem kevés meglepetést okozva ezzel. Ezt, valamint az Okja című, a Netflixen látható A szépség és a szörnyeteg-parafrázist előzte meg a Snowpiercer, amely egy disztópikus akciófilmként működik. A Snowpiercer vonzerejét talán az adja, hogy a látványvilága rendkívül jól megtervezett, a negatív jövőképe pedig eléggé elkeserítő ahhoz, hogy könnyen a főszereplők oldalára álljunk, és várjuk a nagy katarzist, ami a boldog jövő lehetőségét kínálja – amikor persze már túlestek az apokalipszisen. Ennél többet azonban sajnos nem tud nyújtani Bong. A film a nagy végkifejletetnek igyekszik megágyazni, ami ehhez képest súlytalan. A Snowpiercer bármennyire is izgalmas és sajátos képi világgal rendelkező darab, nemzeti sajátosságot nem igazán tud felmutatni a néhány koreai szereplőn kívül. Az ikonikusnak számító akciójelenete pedig egyértelműen Oldboy-utánérzést kelt.

Joon-ho Bong filmográfiáját végignézve elég furcsa szétszóródásra lehetünk figyelmesek: munkái különböző stílusban, műfajban és erővel bukkannak fel, és az egyes darabok között kézzelfogható összefüggést vagy hasonlóságot nem találunk. Talán azért is váltott ki ekkora meglepetést az Élősködők sikere, mert senki nem számított arra, hogy a korábbiak után egy ilyen erőteljes filmmel jelentkezik a rendező.

Kar-wai Wong

Minden idők legmelankolikusabb melodrámája (Szerelemre hangolva), illetve ennek folytatása (2046) után mindenki arra számított, hogy Wong első amerikai produkciója valami még különösebb élményt hoz majd a mozikba. Mondhatjuk, hogy ez így is történt – kérdés, hogy mit értünk „még különösebb” alatt.

A My Blueberry Nights – A távolság íze ismét csak azt a fajta melankóliát igyekszik megjeleníteni, amit a rendező korábbi filmjeiben láthattunk. Ezt egyébként a beteljesületlen és beteljesíthetetlen szerelmi történetekben a mulandóság és szépség valamiféle közös apoteózisaként újra és újra szeretjük átélni, végignézni. Ám a Wong művészetében gyakori téma a minden szabadság hazájában unalommá csökevényesedik. A karakterek találkozása, majd különválása és vágyódásuk az újraegyesülésre egyszerűen egyhangú nyűglődésként hat: mintha a történet középpontjában álló pár nem tudna mit kezdeni magával. Ezen a főszereplő énekesnő, Norah Jones sem segít – sőt talán még ront is az összképen, hogy az előadóművészi karrierje fényében a filmszínészi debütálása ennyire középszerűnek hat.

Shunji Iwai

Shunji Iwai filmjei sajnos kevéssé ismertek idehaza, legalábbis hivatalos forgalmazásban nem jutottak el hozzánk. De aki követi a nemzetközi filmfesztiválok felhozatalát és eseményeit, annak ismerősen csenghet a japán rendező neve, hiszen olyan alkotásokkal szerepelt a különféle mustrák programjában, mint a Swallowtail Butterfly, az All About Lily Chou-Chou vagy a híres rendezőről, Icsikava Konról készített dokumentumfilmje.

A Vámpír (Vampire) leginkább abból a szempontból érdekes, hogy mennyiben sikerül benne érvényesíteni amerikai terepen és szereplőkkel azokat az extremitásokat, amelyek jellemzőek akár a japán, akár általánosságban az ázsiai filmekre. Ugyan Iwai nem egy Takashi Miike, akinek filmjeit Japánon kívül jobbára „csak felnőtteknek” besorolással lehet forgalmazni, maga a téma mégis biztosítja a terepet a szélsőséges megoldásoknak. Iwai azonban nem az explicit extremitás rajongója, így a filmben a hangsúly inkább a mentális, pszichés állapotok ábrázolására helyeződik.

Nem találunk a Vámpírban igazán vámpíros jeleneteket, sőt valójában a történet nagy kérdése – amire a nézőnek kell választ találnia –, hogy a főszereplő valóban vérszívó-e, vagy csak ezt képzeli magáról. Ezzel együtt az élet-halál-létezés filozófiai kérdésfeltevéseit is felvállalja a film, ha már a vámpírság az örökélettel jár a legendák szerint.

Chan-wook Park

Park első amerikai produkciója a Stoker (ami magyarul valamiért Vonzások címen került bemutatásra) tökéletes ötvözete mindannak a különlegességnek, ami a rendező filmkészítését jellemzi. Saját elmondása szerint Hitchcock műveinek hatására fordult a rendezés felé, aminek nyomát korábbi filmjeiben egyáltalán nem láthattuk. A Vonzások azonban nem titkoltan tisztelgés is a suspense mestere előtt, és a leginkább lehengerlő az a könnyedség, amivel ezt Park megoldja. Számos Hitchcock-filmet megidéznek a jelenetek, de mégsem érzünk semmi erőlködést ebben.

A rendező sajátos stílusát, a precízen kitalált és megkomponált képeket, a tökéletes dramaturgiát vagy a szereplők minden részletre kiterjedően eltervezett jelenlétét esszenciálisan találjuk a filmben. Ehhez egészen érdekes társaság az angolszász miliő a maga kiterjedt asszociációival. Könnyedség és játékosság: ezt kínálja Park a nézőinek, miközben nemcsak feszültséget és izgalmat tud a képekbe önteni, de saját szerzőiségét is.

Kiyoshi Kurosawa

Kiyoshi Kurosawa munkássága elsősorban a horror műfaját kedvelők számára lehet ismerős, bár a hazai forgalmazásban pont ennek a karriernek egy fordulópontja jutott el a Tokió szonáta formájában, amiben semmi horror nincs (hacsak a mindennapi élet sajátosságait nem számítjuk annak). Természetesen Kurosawa nem csak a horror műfajában tevékenykedett korábban, hiszen például a bűnügyi tematikájú munkái (is) igazán időtálló alkotások, évtizedekkel a megjelenésük után is tökéletesen élvezhetőek. Első Japánon kívüli produkciója a Seventh Code Oroszországban forgott, és inkább tévéfilmnek mondható, főleg egyórás terjedelme miatt.

A bérgyilkosos, akciófilmes, nemzetközi bűnözésről szóló történet távol-keleti vonásait a szereplők által megtestesített japán életérzés és gondolkodás, illetve a főszereplő japán lány jelenti – azonban inkább csak azt konstatálhatjuk, hogy egy eredendően japán sztorit valamiért nem Japánban forgatott le a rendező.

Ennél már sokkal különlegesebb az az alkotás, ami egyébként Kurosawa filmográfiájának az egyik legkülönösebb darabja. A Le Secret de la chambre noire (Daguerrotype) legfőbb sajátossága, hogy még véletlenül sem szerepel benne egyetlen japán vagy ázsiai karakter sem. A főként francia színészekkel forgatott produkció annyira európai hatású, hogy a modern környezettől eltekintve a viktoriánus stílus vagy Oscar Wilde szelleme juthat eszünkbe elsőként. Mégis, Kurosawa mesteri filmkészítési képességei olyan egyedi hangulatot teremtenek, amelyeknek csak részben van európai hagyománya. A horror műfajában kidolgozott és finomított stílus, amely mindenféle ijesztgetés és a zsáner megszokott elemeinek nélkülözésével is képes feszültséget teremteni – ez Kurosawa sajátja. A lassan alakuló történet idővel egyre furcsább érzéseket kelt a nézőben, és hiába is szeretnénk kézben tartani az irányítást, a rendező nagyon ravasz módon egy olyan végkifejlethez vezet minket, amitől garantált a meghökkenés.

Maradjunk még egy film erejéig Kurosawánál. A To the Ends of the Earth helyszínéül Üzbegisztánt választotta a rendező, a történet pedig egy japán forgatócsoport munkáját követi nyomon. Az üzbég világ sajátosságait, érdekességeit felfedezni próbáló riporter azzal a kérdéssel szembesül, hogy egyáltalán mi keresnivalója van ezen a világvégi helyen, ahol senkit nem ért, ahol minden idegen és taszító. Kurosawa ebben a külföldön forgatott műben nemcsak az alkotási stílusát tudta megőrizni, de a film témájául is azt tette meg, amiről listánk kérdése is szól. A másság kérdésében feszülő idegenséget és valahol rémisztő, taszító érzések gyökerét hozza a felszínre a To the Ends of the Earth. A nagyon is aktuális kérdéseket felvető film olyan végkifejletet kínál a nézőnek, ami sokak számára elfogadhatatlan, egy másik sokaság számára pedig az igazság manifesztációjaként jelenik meg a vásznon. Ennél többet pedig nem is remélhetnénk egy vérbeli filmalkotástól: Kurosawa e művel sarkalatos állásfoglalásra késztet a világ nagy kérdéseit illetően.

+1: Sion Sono

Exportösszeállításunk kitekintéseként feltétlen meg kell említenünk egy sikervárományos rendezőt is. A japán Sion Sono egy-két szélsőséges, a bűn bugyraiban tobzódó alkotását hazai fesztiválokon is láthattuk. Amire azonban most készül, az mindenképpen idekívánkozik: a Prisoners of the Ghostland című, 2020-as amerikai produkció műfaját tekintve egy misztikus krimi lesz, főszerepét pedig Nicolas Cage játssza majd. Talán ez lehet az a nagy visszatérése Cage-nek ahhoz az formájához, amit még David Lynch Veszett a világ című filmjében megszerettünk – ám azóta elég sokat tett azért, hogy ezt el is felejtsük. Remélhetőleg ez a bemutató lesz a következő nagy meglepetése az ázsiai filmes exportnak.