Komforttalan történet

Az előzeteshez a kiállítás tartja is magát – tényleg nincsen egybefüggő, vezetett története, miközben néhány jelzéssel mégis igyekszik mederben tartani fantáziánk útját. Az első mindjárt a bejárat kialakítása, ahol nem egyszerűen utalás történik a művész itthon vélhetően legismertebb alkotására, hanem egyenesen át kell sétálni a Twin Peaksből ismerős mintázatú padlón és függönyök között. Ez aztán a terekbe lépve teljesen értelmezhetetlennek is tűnik, mert a kiállítás anyagának nincsen konkrét kapcsolódása a sorozathoz, de tekinthetjük egyszerű túllépésnek: az eddig ismert alkotói munkásság küszöbén átlépve más tájékok fedezhetőek fel.

A nyomasztó felvezetés után a bal oldali terem világos tágassága egészen más dimenziót nyit, és nem pusztán vizuálisan, hanem azzal is, hogy ebben a térben folyamatosan szól a zene. Ezt egyébként más tárlatokon is jó lenne alkalmazni, mert egészen megdöbbentő atmoszférát teremtenek a hangok az egyébként némaságra, suttogásra késztető kiállítási enteriőrben. Itt ráadásul a dal maga is utalás, méghozzá egyszerre két dologra: egyrészt Lynch sokoldalúságára, a zenével való kevéssé ismert kapcsolatára; illetve a filmjeiben alkalmazott hangulatkeltések fantasztikus finomságára, ahogyan rejtett módon képes a nézőt befolyásolni.

A teremben bice-bóca székek állnak körben, rövidebb-hosszabb lábaik miatt ritmikusan táncoló felületet képezve, rajtuk több helyen nagybetűs felirat figyelmezteti a látogatót, hogy rájuk ülni tilos. Pedig egyáltalán nem ártana a szemlélőt kibillenteni az egyensúlyából, a rendezett szimmetriából, már csak azért sem, mert a sajnálatosan tükröződő felületek mögé helyezett fotók silabizálásához így is, úgy is hajolgatni, lépegetni, dülöngélni kell. Ez a kiállítás leggyengébb pontja, majdnem élvezhetetlenné teszi, hogy minden szögben, minden állásból látszik az egész terem tükörképe: a szemközti falon sorakozó fotók, a bejárat feketére festett tömbjének kontrasztja a fehér falakkal és ebben az egészben benne maga a szemlélő is. Persze ezt akár lehet egy különös kapcsolat kialakulásaként is megélni, amikor saját figuránkat fedezzük fel David Lynch alkotásaiban feloldódva, de azért a felület csillanása zavarhatja ezt a határátlépést. A leginkább talán a fókuszba helyezett emberfejekkel lehetne eggyé válni a tükröződés jegyében, csak nehéz megtalálni, hogy a hangulatokat, érzelmeket előhívó, arctalan, néhol vidáman integető, néhol esőkönnyeket potyogtató lelkiállapotok közül melyik is lenne a legalkalmasabb a zavarodottság megjelenítésére, amely könnyen elfoghatja a tornagyakorlatoknak beillő mozdulatok között a szemlélőt.

A kiállítás második termében szereplő alkotásokon sokkal inkább szűk terek, enteriőrök, ablakokból figyelt jelenetmozzanatok láthatóak, de a megfogalmazás nem teljesen pontos, mert ezeknek a képeknek valóban nem igazán van racionálisan megmagyarázható közük egymáshoz. Felfedezhetőek ugyan visszatérő motívumok, nyugtalanító és nyomasztó látószögek, de külön vizsgálva őket inkább mintha egy-egy motoszkáló gondolat keresne lehetőséget a megfogalmazódásra, mintha sikertelen kísérletek eredményeivel szembesülnénk. Mezítelen nő pisztollyal a kezében még akkor is rossz érzést kelt, ha a figura anyaga elnagyolt gyurma, az emberméretű kullancs pedig akkor is undorít, ha élettelen bábuhoz ér hozzá. A második terem java részét elfoglaló ablakok kapcsán pedig kikerülhetetlen kérdés, hogy vajon mi leskelődünk belfelé valahová, vagy minket fürkésznek kintről, és hogy a kettő között mi a különbség, és hol van az átmenet.

A teremben két hatalmas, kívül fekete, belül vörös, plafonról lógó doboz szakít ki teret két videónak, amelyekben két szakember, Nemes Z. Márió és Varró Attila beszél David Lynch munkásságáról. Mindkét anyagot érdemes végignézni, fontos támpontot adhatnak Lynch alkotói világának a maga komplexitásában való megismeréséhez.

A két termet szorosan egymáshoz kapcsolja a fotók színmentes, fekete-fehér világa és az a grafikus szemcsésség, ami miatt a jelenkor képfolyamának színes-szagos, szűrőkkel és effektekkel felragyogtatott művi megjelenésétől teljesen elkülönülnek. Mindkét térben találhatóak valóban nyomasztó gondolatokat előhívó képletek, de olyan alkotások is, amelyekkel különösebb megterhelés nélkül akár együtt is lehetne élni, ha a véletlen éppen a kanapé fölötti falra akasztaná őket. Ettől aztán emberibb a bemutatott anyag, és ugyanakkor némiképp erőlködő is az idegborzolónak hirdetett légkör, amely talán csak kicsivel lép túl a mindennapok szorongásán.

David Lynch: Small Stories / Kis történetek
Műcsarnok, 2019. március 1. – június 2.

David Lynch Small Stories kiállítása eredetileg a párizsi Maison Européenne de la Photographie és a párizsi Item Gallery közös szervezésében valósult meg.