Fénykardpornó – kritika a Star Wars: Skywalker kora című filmről

Rendezőnknek különben sem volt soha víziója. Csavarokat halmoz egymásra, a karaktereivel vajmi keveset törődik, úgy véli, a nagy csinn-bumm cirkusz és suspense-re húzott rejtélydobozai majd elvonszolják a cselekményt – így járt el az Aliasban és Ethan Hunt harmadik küldetésénél (aSuper 8-cal ellenben ízlésesen megelőzte a Stranger Things korát).

Sajnos ez a Skywalker korára sem változott. Intelligens, unortodox kollégájához, Rian Johnsonhoz képest, aki revizionista westernek csúcsait ostromolva bökte a középső ujját a rajongók képébe és erkölcsi szürkezónákba merülve, hagyománytagadóan rendezte meg Az utolsó Jediket, visszatér „az üzlet az első” modellhez. Féltve óvja a csipkelelkületű Star Wars-imádók elvárásait, szabályosan retteg a tradíciótörést követő internetes sirámoktól, így a befejező rész nem szól másról, mint hogy J. J. Abrams csak hű inasként hajbókol, visszautasítja a rizikót, hogy aztán busás haszonnal igazolja Kathleen Kennedy producer felé: jó munkát végzett az őstrilógián csüngő nosztalgia jegyében.

Narratíva, karakterábrázolás szintjén ugyanez a piackutatási stratégia érvényesül: az elvileg egy négy évtizedes űropera, sőt, életforma végső zárlata ügyet sem vet önnön hattyúdalára.

Egy pillanatig sem érződik, hogy itt valami óriási történet lezárása készül: nyoma sincs melankóliának, számvetésnek, feszültségteremtésnek. Olyan benyomást kelt a IX. epizód, mintha az aktuális főműsoridős tv-sorozat egyik kitöltő része vagy a ’90-es évek televíziós blamáinak (a tévés Hegylakótól az Acapulco-akciócsoportig) mása lenne.

Nincs idő azonosulni a karakterekkel. Rey (Daisy Ridley), Finn (John Boyega) és Poe (Oscar Isaac) ide-oda rohannak, egyik bolygóról a másikra utaznak, és egy ünnepséggel megfejelt sivatagbolygó-jelenetet nyugodtan ki is lehetne nyesni a Skywalker korából, ugyanis semmilyen hatása nincs a cselekményre. Míg Az utolsó Jedik Canto Bight-passzusában ott rejlett a rabszolgagyerekekkel dolgoztató arisztokraták rémképe, Abrams csupán egyik akciót halmozza a másik után. Felrobban egy űrsikló, otthagyja a fogát egy rohamosztagos, és már lépünk is tovább.

Igaz, így senki nem unatkozhat a 141 perces játékidőn, de vajmi keveset ér a szórakoztatás, ha a jellemek elvesznek a CGI-tűzijátékban.

Hiába rebegik el többen kriptahangon Rey eredetét, ha Abrams és társírója, Chris Terrio puszta ablakdísszé redukálják a feminista hősnőt a hajcihőben. A régi-új karakterek, mint az öreg Lando vagy a harcoslány Jannah deus ex machinákként, a semmiből bukkannak fel: a halottként belebegtetett szereplőkről minden előzmény nélkül kiderül, hogy nagyon is jó bőrben vannak (már egy bolygópusztítás tömegkatasztrófájának sincs ereje). Ezen kívül Abrams nagyjából tízpercenként újabb fordulatokat ékel a történetbe, melyek ész nélkül formálják újra a látottakat. A rendező azonban elemi hibát vét: tényleg pusztán a csattanókra fókuszál, a felvezetésükkel már nem vesződik, így nem érezzük, min megy át a csatában vesztésre álló Poe vagy a súlyos döntést hozó Finn – mintha bazári senkiként nem vezetné fel egy vicc poénját, hanem rögtön elárulná azt.

Emitt űrcsata zajlik, amott Rey és Kylo Ren (Adam Driver) mindent eldöntő fénykardpárbaja történik meg, de Abrams a harcjelenetek koreográfiáját illetően is a pornó hatásmechanizmusával vezényel le mindent. Ocsúdni sincs idő, már rögtön hajba kapnak a figurák, és miután a második félidőre a Skywalker kora mindenféle érzelmi alapozásról lemond, csak az összezördülések és robbanások bármivel helyettesíthető szexfilm-permutációi maradnak. A IX. epizód így saját örökségét gyalázva nem korunk látványpornó-mániájának állatorvosi lova lesz, hanem valami még rosszabb: ezeknek a filmeknek a fásult másolata, az egynyári blockbusterek (Felhőkarcoló, Jumanji: A következő szint) képviselője. Jól szemlélteti ezt a teljes cselekmény alapja, miszerint az egész Első Rend mögött újfent Palpatine (Ian McDiarmid) áll, így a Ren-lovagok vagy Snoke szála fabatkát sem ért. Abrams a karakterek és a történet karóba húzása után csak a fan service jegyében hoz vissza elhunyt kedvenceket, utal megannyi részre (A Sith-ek bosszúja egyik sora, A Birodalom visszavág mocsárból kiemelt X-szárnyúja, A Jedi visszatér vígadó ewokjai), a hősök ünnepelnek, majd jön a nagy megfejtés.

Semmi meglepetés nincs a IX. epizódban: egy súlytalan, rajongói pénztárcákat motozó kapitalista szabadrablás. Nem érezzük, hogy a pozitív hősök elbukhatnak vagy a rosszak diadalmaskodhatnak. Abrams így nemcsak a VII. résszel indult történetfolyamot hajítja kukába: a negyvenkét év legendáját lezáró utolsó rész slendriánsága révén több generáció szeretett mozgókép-emlékét égeti máglyán.