Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista

Kamera által szabadon

Interjú Tuza-Ritter Bernadett-tel

2019.04.25 — Szerző: Jakab-Aponyi Noémi

Maris a modernkori rabszolgaság egyik magányos áldozata itt, a 21. századi Magyarországon. Egy lelkes dokumentumfilmestől azonban megkapja azt a bátorítást és szeretetet, ami a szökéshez szükséges. Tuza-Ritter Bernadett-tel Egy nő fogságban című dokumentumfilmje kapcsán beszélgettünk.

Kamera által szabadon

Hogyan találkoztál Marissal?

Amikor jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetem rendezőszakára, csinálnom kellett egy ötperces filmet egy ember egy napjáról. Etáékkal, azzal a családdal, ahol Maris szolgált, pár évvel azelőtt találkoztam futólag. Akkor még úgy tudtam, hogy Maris a szolgálójuk, és nem voltam tisztában azzal, hogy ezért nem kap fizetést. Mindenesetre már akkor nagyon érdekelt az arca, mert hetven körülinek nézett ki, pedig csak ötvenéves volt. A felvételi feladat kapcsán rögtön őrá gondoltam, és felhívtam a családot, hogy hadd forgassak róla náluk egy pár napot. Megengedték. Maris akkor elmondta, hogy nem fizetik meg a munkájáért, sőt, gyárba küldik dolgozni, de a fizetését le kell adnia Etának. Így találkoztam végülis magával az igazi történettel, amiről a film szól.

Hogyan vette Maris, hogy filmezed őt? Mennyire gyorsan nyílt meg neked?

Abszolút partner volt az elejétől abban, hogy filmezzem. Mondtam neki, hogy ha valamit nem szeretne, akkor szóljon, és azt nem fogom felvenni, tehát nem volt semmilyen helyzet, amiben neki feszélyezve kellett volna éreznie magát. Viszont csak fokozatosan engedett a bizalmába, mert már sokszor átverték. Kitartó voltam, próbáltam a ritmusához alkalmazkodni, és csak akkor kérdeztem, amikor úgy éreztem, hogy ő is szívesen beszél, mert nem akartam tolakodó lenni. Maris pedig egyre több mindent mesélt el magáról.

Az egyik vetítés utáni beszélgetésen említetted, hogy már korábban is rengeteg szörnyűséget élt át, egy másik családot szolgálva…

Marist sokszor manipulálták. Az esetek nagy részében a modernkori rabszolgaság áldozatai önként egyeznek bele abba a munkába, amiért eleinte még lehet, hogy pénzt kapnak, de aztán abból is egyre kevesebbet, miközben meg egyre többet kell dolgozniuk. Aztán az egész átfordul kihasználásba, amit akkor már sokszor kényszer hatására végeznek el. Azért, mert félnek. Azért, mert már nincs választásuk. A manipuláció része az is, hogy az elején elhitetik velük, segítenek rajtuk, mert szállást és ételt kapnak, de aztán éppen ezzel élnek vissza, ezt követelik vissza. A befolyásolás nagyon tudatos az elejétől kezdve, amibe az is beletartozik, hogy amikor a rabszolgatartók megérzik, hogy már a szökés szélén áll valaki, akkor megint kedvesebbek lesznek vele egy ideig, hogy reményt szüljenek benne: ezentúl már mindig így lesz, most már minden jobbra fordul.

A filmben ezt nevezi Maris kamuszeretetnek. Hiába őt kezelik Etáék szolgaként, sokkal okosabbnak tűnik náluk.

Igen, Maris felismerte ezt a manipulációt, de ő is félt, például attól, hogy ha kimegy a boltba, vagy ha bárkinek is elmondja, mi történik vele, akkor megverik. Nem engedték el az anyja sírjához, nem látogathatta meg a saját lányát. Végtelenül magányos volt, nem tudott senkivel sem beszélgetni. Ezért volt fontos a film, mert onnantól, hogy megérkeztem a kamerámmal, már nem volt egyedül többé. És az Egy nő fogságban is éppen erre épül: a barátság és a bizalom kialakulására.

Szoktatok arról beszélgetni, hogy megszökött volna akkor is, ha te nem jössz és kezded el filmezni őt?

Annyira büszke voltam rá, amikor elszökött, de sokáig zavart, hogy ezért hálás volt nekem. Csak az utómunka során jöttem arra rá, hogy az én szerepemet is ilyen fontos lesz bevágni a filmbe. Maris azt mutatta meg nekem, és mutatja meg a nézőknek a filmben, hogy mi mindenre képes valaki, aki bár korábban magányos volt, de aztán kap egy kicsi figyelmet vagy szeretetet.

Már kezdettől fogva tervezgette a szökést, vagy csak a forgatás alatt alakult ki benne ez az elhatározás?

Amikor nem érezte jól magát, mindig el akart menni egy munkásszállóra, de úgy, hogy az kivitelezhetetlen lett volna, mert ha egy szomszédos településre megy, megtalálják Etáék.

Ők nem kezdtek el gyanakodni, hogy elnyúlt a forgatás?

Nem, mert akkor folyamatosan forgattam a sulinak is. Etáék nem gyanakodtak, mert nem adtam okot arra, hogy másra gondoljanak, mint hogy azt veszem, ahogy Maris takarít. Közben meg én magam sem tudtam, hogy lesz-e ebből valaha film, fogalmam sem volt, hogy mi lesz a kimenetele az egésznek. Azt viszont eldöntöttem, hogy nem akarom valakinek a szenvedéseit mutatni két órán keresztül mindenféle pozitív kifejlet nélkül. Ez neki megalázó lett volna, nekem pedig öncélúnak tűnt.

Miközben Maris egyre jobban meg nyílt neked, Eta is egyre inkább elengedte magát a kamera előtt?

Azt éreztem, hogy egy idő után már megszoktak engem és a kamerámat, de végig volt egy kontroll, hogy ne engedjenek meg maguknak előttem mindent, amit egyébként, ahogy én azt Maris elmondásából tudom, meg szoktak tenni.

Úgy érezted, büszkék arra, hogy szolgáik vannak?

Igen, és arra is, hogy nekik nem is kell dolgozniuk, mert vannak, akik helyettük dolgoznak. Amikor egy éve híre ment a filmnek, próbáltam beszélni és megértetni velük, hogy nagyon kihasználták Marist, és ezt nem lehetett volna.

Mit tapasztaltál, mennyire vannak felkészülve a különböző segélyszervezetek az ilyen esetekre?

Akiket a filmben felhívtunk, azok arra hivatottak, hogy továbbirányítsák a segélyszervezetekhez az áldozatokat, de úgy ítélték meg, hogy Maris nem az. Azt gondolom, hogy nem jó a szűrőrendszer, mert nem az ő fejükkel gondolkodnak. Felhívtuk őket telefonon, ők kérdéseket tettek fel, Maris pedig, ha szűkszavúan is, de válaszolt ezekre. Ha felismerik a bajba jutottakat, akkor nekik vannak olyan kapcsolataik, hogy azonnal el tudják szállásolni őket védett házakban, sőt, abban is segítenek, hogy munkát találjanak nekik, és visszahelyezzék őket a társadalomba. El tud kezdődni tehát a reintegráció, ami alatt orvos, pszichológus, szociális munkás is foglalkozik velük. Az a kérdés, hogyan lehet tájékoztatni a hétköznapi embereket vagy magukat az áldozatokat, hogy ha látnak vagy átélnek olyan bánásmódot, amit átélt Maris is, akkor azt bejelentsék, méghozzá úgy, hogy egyértelműen felismerhető legyen, miről van szó.

A filmvetítés utáni beszélgetésen egészen elképesztő adatokat mondtál arról, hányan élhetnek a becslések szerint ma Magyarországon modernkori rabszolgaként. Meg lehet előzni szerinted, hogy valaki áldozattá váljon?

De Coll Ágnes emberkereskedelmi szakértő szerint az áldozatok száma egy 10.000-es településen kb. 50–100 fő között is lehet. Köztük vannak a koldultatásra, a prostitúcióra, a fizikai munkára és a cselédsorba kényszerített rabszolgák is. A tájékoztatás rettenetesen fontos lenne, hogy az áldozat felismerje saját helyzetét, és tudja, van segítség. Továbbá hogy az elkövető felismerje, ez bűncselekmény. Közben pedig a kiróható büntetéseket is súlyosbítani kellene. Emellett elengedhetetlen, hogy a fiatalok is tudjanak erről, hogy ne kerülhessenek ilyen helyzetbe. Mi próbáljuk a mozikampányt úgy felépíteni, hogy ez egyben egy információs kampány is legyen. A honlapunkon rengeteg információ megtalálható a modernkori rabszolgaságról, arról, hogyan lehet felismerni, vagy hogy mi mit tehetünk ellene. Létrehoztunk egy Facebook-oldalt is Szabad élet néven, ahol konkrét bejelentéseket lehet tenni, és a szakemberek el tudják irányítani az áldozatot védett házakba.

Te hogy bírtad a forgatást lelkileg?

Néha nagyon nehezen. Volt, hogy szerettem volna abbahagyni. Emlékszem, egy külföldi producer azzal biztatott, hogy nehogy itt összeomoljak, mert a legjobb filmeket mindig baromi nehéz megcsinálni. Egy-egy mondat mindig adott annyi lökést, hogy még egyszer kimenjek forgatni, meg még egyszer, és végül így eltelt másfél év.

Maris hogy van azóta? Tartjátok a kapcsolatot?

Jól van, a családjával él együtt. Bár nagyon büszke volt a filmre, amikor elkészült, és elvittük Amszterdamba, de aztán úgy láttuk, hogy ezt a korszakot szépen lezárta magában, és most már szeretné elfelejteni. Azóta éli az életét.

Melyik fesztivál vagy díj volt a legnagyobb elismerés számodra?

Szakmailag a csúcspont a Sundance és az Európai Filmdíjra jelölés az elején meg a végén tulajdonképpen, mert az egyik tavaly januárban, a másik meg év végén volt, de azért a kisebb európai fesztiválokon is nagyon jól éreztem magam Grúziától Koszovóig sok jó élményt szereztem ezeken.

A vetítéseket itthon is mindig próbáljátok beszélgetésekkel összekötni.

Igen, mert fontosnak tartom, hogy a néző tájékozódjon erről a témáról, tudja, hogy hova lehet fordulni, ha segítség kell, vagy ha egy esetet be szeretne jelenteni. Mialatt a filmet csináltam, meglepő volt számomra is, hogy mennyien jöttek oda hozzám azzal, hogy most jut eszükbe, akit gyerekkorukban láttak a szomszédos telken dolgozni, valószínűleg csicska lehetett. Nem gondolunk igazán bele, de ha előkerül a téma, akkor mégis kiderül, hogy vannak személyes élményeink is, csak épp nem beszélünk róla, vagy nem tudatosul bennünk. Remélem, hogy ezen a film tud majd segíteni.

Leadkép forrása


További cikkek