×

2019 zenei termései
Harmadéves KO-tűzlabdajáték
Buzás Lelle,Hekler Melinda,Karlócai Regina,Soós Tamás,Theisz Gábor
2019 // 05. 24

Nem tétlenkedtek a hazai zenekarok 2019 első harmadában, rendesen termeltek nekünk alapanyagokat. Gondoltuk hát, bedobjuk egy kalapba szerzőink idei kedvenceit, és újraosztjuk őket, hiszen ahány író, annyi személyiség. Lássuk, mit gondolnak a KO zenerovatának tagjai egymás kedvenceiről!

Stas: Firefly Serenade

(szerva itt: Buzás Lelle, csere ott: Karlócai Regina)

Enyhén pszihedelik cucc megkapó ritmusokkal és sámánisztikus elemekkel. Nem egyszerű bogárzümmögés vagy párzási ének. Itt a szentjánosbogarak rajzása mint őrült haláltánc zajlik a tűz körül, miközben mágikus erők keverednek a legalapvetőbb élettani ritmusokkal, a szív, a légzés és az izmok lüktetésével. Ez a zene behúz, révületbe ejt, és mozdulni késztet. Megtalálja és felszabadítja a testet szorongató erőket. A ráolvavásszerű énekhang gyomortájékról indul, és élő erővel tör utat a befogadóban, míg végül a levegőben szikraként lobban el, akárcsak a lángokba röppenő szentjánosbogarak.

Kaktus: Nolan

(aki mondta: Theisz Gábor, aki írja: Karlócai Regina)

Sosem jutna eszembe ilyesmit hallgatni. Vagyis eddig nem gondoltam, hogy valaha felkerül a zenei palettámra, de a Kaktus bizony erősen megingatta a műfajról alkotott elképzeléseimet. Kifejezetten szerethető zenét csinálnak, a Nolan legalábbis mindenképpen az – és közben magamat is megleptem ezzel a mondattal. Talán ez az, ami történik a dal hallgatása közben: meglep, de nem erőlteti, csak eléri, hogy kíváncsi legyek. És amikor ez megvan, kapok valamit, ami bizonyos értelemben kiszámítható – a dal struktúrájára gondolok –, ám épp csak annyira, hogy biztonságosnak érezzem a világot, ahova visz. Amit pedig a ritmusszekció művel, az wow!

Lovasi András: Ének rólunk

(adta: Hekler Melinda, kapta: Karlócai Regina)

A Lovasi-univerzum egy újabb erős darabja ez, a lágy muzsika, gyönyörű szólók és a karcos, gúnyos, ironikus szöveg ellentéte, ami valamiért mégsem feszítő. Fontos, életből lepárolt gondolatokat fogalmaz meg, „csupa hibátlan gondolat” – reflektál is rá. Aztán, amikor épp elmerengenénk, hogy az élet, a világmindenség, meg minden, akkor egy laza mozdulattal kitekeri a dal nyakát: „csak ebből is nehogy refrén legyen”, mondja önironikusan, mielőtt messiási utalásokkal kivonul a térből egy templomi orgonát idéző zenei lezárással.

MMAMT: Csend van

(tőle: Theisz Gábor, neki: Hekler Melinda)

A projekt neve, MMAMT egy mozaikszó, azaz Mindenkinek Megvan A Maga Története. A több formációban is közreműködő Egyedi Péter első saját lemezének egyik fontos dala repetitív, már-már mantraszerű, afféle öngyőzködés. Kellemes nyári dallamnak indul, aztán az első modulációval már rögtön belecsap a feszültség. Az egész zene valaminek a végét, talán egy szerelem elengedését sírja ki magából. „Szemembe nézz, és kuss legyen” – hangzik a felszólítás, és a szöveg kegyetlenségét a zene andalító lágysága talán még jobban kidomborítja. Erre a dalra is igaz, ami az alkotó szerint az egész lemezre áll: „nem hangos, inkább széles, mint magas”. Jelentsen ez bármit is.

 

Gyémánt Bálint & Harcsa Veronika: San Francisco

(adó: Karlócai Regina, kapó: Hekler Melinda)

A mindig mosolygós, életigenlést árasztó Harcsa Veronika most egy kicsit odamond nekünk. Teszi ezt a tőle megszokott lágy és kellemes hangon, de diszharmonikus dallamívei miatt nem annyira fülbemászóan. A zenéje ezúttal is inkább az ész szülötte, mint a szívé. A San Francisco című dal nem a kaliforniai metropoliszról szól, sokkal inkább rólunk, a telefonképernyőnk valóságából lassan már fel sem pillantó emberekről, akik elfelejtettük az ősi vágyat: fel kell fedeznünk ezt a határtalanul gazdag világot, benne Harcsa és Gyémánt közös zenéjét is. Kettejük kapcsolatában mindig nagy szerep jut az improvizációnak, a pillanat erejének és Gyémánt Bálint gitárszólóinak is, amiben ezúttal sem csalódhatunk, remek lett. Jót tesz a zenének, hogy a szám második felére a duó zenekarrá bővül, így az ismétlés fokozássá érik.

Buzi kisfiúk: Tiltsanak ki

(a kék sarokban: Soós Tamás, a pirosban: Hekler Melinda)

Én nem hallgatok sokat ilyen fajta zenét, és sajnos ez a szám sem győzött meg róla, hogy valami nagy dolgot hagynék ki. Egy szót sem értek belőle, és amit hallok, az meg szinte végig hamis. Miért nem lehetett behangolni tisztességesen azt a gitárt? Semmi bajom nincs a rappel, sőt, érdekes is ez a szöveg, de ugye sajnos nem értettem, csak miután elolvastam. Az énekes kiabálása biztos jobban elviselhető egy–három sör után a koncertduhajban. De hajrá picike zenekarok, mindenki így kezdte, majd csak letisztul az a zenei mondandó egyszer!

Apey & Lee Olivér: Looking Forward

(A oldal: Hekler Melinda, B oldal: Soós Tamás)

Nincs olyan varacskos metálriff, amit Áron András, alias Apey ne tudna kétszer olyan gonoszan eljátszani, ha épp az Apey & the Pea-vel bont színpadot. A legtöbben mégis szólóban szerették meg, amikor zenéjébe befújta az amerikai folkot meg a személyesebb szöveget a szél, és úgy tett, mintha ő lenne a magyar Neil Young, aki mindig képes új arcát megmutatni, miközben azt az egy szál gitáros, baritonos szomorkásságot sohasem veszti el. Itt épp trillionos zenésztársával, Lee Olivérrel duettezik harmonikusan úgy egy Cosby, Stills, Nash & Young-számot, hogy olyan földöntúli nyugalom ülepszik ránk, amilyet valami délvidéki baptista templomba képzel az ember lengedező fűvel, összeölelkező farmerekkel meg a lemenő vasárnapi nap fényével. Ha létezik tökéletesen stresszmentes idill, ott tuti ez a szám szól.

Hataah: Ledzsalunk

(feladó: Buzás Lelle, címzett: Soós Tamás)

Hogy lehet ilyen egzotikusan énekelni azt a tapló pesti szlenget, hogy ledzsalunk? Hát úgy, hogy tropical basst játszik az ember. „Brazil és afrikai zenékből táplálkozó elektronika” – mondják a szakértők, és tényleg van valami távoli, enyhén misztikus azokban a sejtelmes hangokban, amik felütik ezt a Hataah-számot. Könnyű rá éjszakai lámpafényeket, elmosódó utcákat, gyorsítva lépdelő embereket flesselni, és a váratlan váltások, finom színezések úgy felspannolják az embert, hogy utána csalódás, hogy a folytatásban már csak a szinten tartás, sztenderd tempójú döngetés megy. Többet ígért ez a szám, mint amennyit beváltott, de a hangulata így is meglepően ütős és maradandó.

Platon Karataev: Ocean

(dobja: Theisz Gábor, elkapja: Soós Tamás)

Egy dal, amely leválaszthatatlan a klipjéről, ahogy a kis Vidnyánszky” vezényli a világot, a hegyeket, földeket, városokat Istenként, pedig nincs közönsége, nem látja senki, és néha ő is beleveszik az éjfekete űrbe, mintha sehol se lenne – és közben mindenhol van. Pont ilyen talányos a zene is, amelyben ott izzik a posztrock melankóliája, de hiányoznak a műfajhoz tapadt közhelyek, nincs túlfokozott katarzis, se mindent beterítő gitárszőnyeg, csak finoman visszatartott feszültség, és az érzelmeknek olyan csendes izzása, vagy még inkább: áradása, amit a pályáján egyaránt csúcsra érő ifj. Vidnyánszky Attila és a barkácszenés esetlegességeket végleg levetkőző Platon Karataev tényleg csak így együtt tudott összehozni.

Exotic Girlfriend: Exotic Girlfriend

(rárúgja: Buzás Lelle, kivédi: Theisz Gábor)

Az Exotic Girfriend könnyen beleeshet a tucategyüttesek sorába. Bemutatkozó daluk gyorsan körvonalazható, könnyed beszédmódja megint az irónia, mely legtöbbször a megjátszott bénaság, a félkészség és az amatörizmus útján artikulálódik. Egyetlen reményük, hogy bújik e mögött a sallang mögött némi őszinte báj, amely sokakat megnyerhet. A szöveg tartogat némi korosztályos problémát (a kelet-európai nő mint egzotikum Nyugat-Európában), ami ellenpontozza a zene esetlenségét.

Ivan & The Parazol: Changin’

(tálalja: Hekler Melinda, megeszi: Theisz Gábor)

Az Ivan & The Parazol bármely más médiatermékével hamarabb találkoztam (logó, reklám, koncertfotók), mint hogy végighallgattam volna egy számukat is. A ‘60-as, ‘70-es évek rock and rollját sikeresen újrajátszó zenekarnál nem gondoltam többet róla. Mindössze néhány évesnek gondoltam a bandát, de amikor utánanézéskor rádöbbentem, hogy nemsokára tízéves, sokkal rövidebbnek éreztem a sikerig vezető utat. Beérett zenekar, új album, lássuk! Meghallgatva a Changin’-t mindent értek, ez szimpla popzene hosszú hajjal, ebben nyoma sincs a ‘60-as, ‘70-es évek extravaganciájának, ez csak annak a kornak a (hang)képe. Bár az egyik telefonos cég biztos megveszi reklámzenének.

30Y: Ha igaz

(elengedi: Soós Tamás, megragadja: Theisz Gábor)

A ki az akit még megölelnél című albumuk utolsó száma javított a teljes anyag és a zenekar megítélésén. A dalok összességét valami érthetetlen visszafogottság jellemzi, a szövegek minősége is ide-oda csúszkál, sokszor inkább kacifántos, mintsem hogy valamerre tartana, én kifejezetten hiányoltam egy másik gitárt. Szóval fejben visszaforgatva az előző korongokat, ez a szám dögös, a refrén ütős, a szöveg odaszólós, kemény és elgondolkodtató, Beck Zoli meg belecsap a húrokba – írt egy bólogatós riffet az album végére.

Skeemers: Daddy

(a libikóka egyik felén: Soós Tamás, a másikon: Buzás Lelle)

A magyar zenekarok nagyon jók abban, hogy ezeréves hullámokat lovagoljanak, és nincs is erre az állításomra jobb példa, mint a Skeemers, akik 2016-os feltűnésük óta színesítik a hazai szörfrockfelhozatalt. A zenekar vett egy fordulatot, és a hedonista szövegeknek hátat fordítva az Insta-csajoknak állít görbe tükröt Daddy című számában, amihez Csizmadia Bendegúz készített olyan klipet, amit Emily Ratajkowski is megirigyelhetne. Az egyébként jó alapgondolatot számomra nem sikerült valami kreatívan tálalni, de hát mit is várhatna az ember: eredetit kitalálni nagyon nehéz.

Megosztás:

Térey János

1970-2019

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs legfrissebb száma

Bővebben