• „A beatzene lett a közös nevező”

    Interjú a Carson Comával

    2019.05.13 — Szerző: Soós Tamás

    Szemtelenül fiatalok, tehetségesek, és olyan beatzenét játszanak, amire a nagyszüleik is bulizhattak. A Carson Coma április végén adta ki első nagylemezét Corduroy Club címmel, ennek apropóján beszélgettünk a zenekar két tagjával, Bóna Zsombor gitárossal és Fekete Giorgió énekes-gitárossal.

  • „A beatzene lett a közös nevező”

    Miért kezdenek el tizenéves srácok 2015-ben 1965-ös beatzenét játszani?

    Fekete Giorgio: Mert ez jön belőlünk ösztönösen. Kilencedikben alapítottam a zenekart egy osztálytársammal, amikor még rengeteg neopszichedelikus előadót hallgattunk, és akkor a stílusunk is afelé húzott. 2017-ben, az érettségi után csak ketten maradtunk, ezért újraszerveztük a bandát, és az új emberek új ötleteket hoztak. A beatzene lett a közös nevező, amihez már tudatosan találtuk ki az imidzset, hogy vidámságot sugározzunk. Valami mást akartunk, nem tipikusat.

    Bármi jöhet, ami régi? Illés, Zombies, Beatles, Blue Cheer?

    Bóna Zsombor: Ezeket tényleg szeretjük, de amúgy mindenki más részét kedveli az érának. Nekem a soulosabb dolgok jönnek be, meg a keményebb protopunk- és garázsrock-formációk, mint a Stooges, a dobosunkkal pedig a King Crimsonért rajongunk.

    F. G.: Épp attól izgalmas a zenekar, hogy mindenki mást szeret. Én a hatvanas évekbeli popzenét és a Motownt csípem inkább. Persze voltak akkor is rossz zenék – nem attól lesz jó valami, mert régi.

    B. Zs.: Nem csak a hatvanas évek csodálatában élünk. A nagylemezünkön vannak egészen más zenei világok is, az I Don’t Mindban például a new wave felé mozdultunk el. Az apukáink azt mondják rá, hogy Depeche Mode-os.

    F. G.: Akik ebben nőttek fel, azoknak Depeche Mode, nekünk viszont 2010-es évek indie pop és chillwave. Ez tök jó példa arra, hogyan ismétlődik a zene, és térnek vissza hangzások időről időre. Eklektikus lemezt szerettünk volna létrehozni, és úgy érzem, ez sikerült is.

    A szülőktől kaptátok a hatvanas évek szeretetét, vagy épp az ő ízlésük ellen lázadtok?

    B. Zs.: Rám nagy hatással voltak a szüleim zenéi, a faterom már négy-ötéves koromban Led Zeppelin- és Black Sabbath-kazettákat másolt nekem. Kamaszként aztán kalandozni kezdtem más irányok között, és a 2010-es években indult új hullámos magyar indie zenekarok, az Ivan & the Parazol és a Middlemist Red még nagyobb hatást gyakoroltak rám.

    F. G.: Eleinte nekem is fontosak voltak apám zenéi, mint a Foo Fighters vagy a Guns N’ Roses. Ezek ébresztettek zenei öntudatra, de hamar kinőttem a stadionrockot, és elkezdtem felfedezni az aktuális indie és a retró zenéket. Olyan ez, mint a lemezgyűjtés: nézelődsz az interneten, és rádöbbensz, milyen jó számokat írtak ötven évvel ezelőtt. Aztán a haverjaidnak is felvághatsz vele.

    B. Zs.: Próbálunk azért a jelenben élni, nagyon flesseljük az új hullámos hiphopelőadókat, akik már saját maguknak írják a zenéket, és live banddel, jazzbe átnyúló alapokra tolják, mint Anderson Paak, aki az egyik legjobb lemezt dobta ki 2018-ban.

    „A beatzene lett a közös nevező”

    A dalaitok a beatzenét, a körítés, a klipek, a ruhák viszont a tánczenés, szocialista giccset idézik játékosan. Meg is kaptátok már, hogy ez ellentmondás, hiszen a beat épp a kispolgári, jólfésült tánczene ellen lázadt a hatvanas években.

    B. Zs.: Manapság akár polgárpukkasztó is lehet keverni a kettőt. Bár talán annak gyenge. Mindenesetre én kifejezetten szeretek úgy színpadra lépni, hogy két párttitkár játszik mellettem. Az A38-as fellépésünkön öltöztünk így: lenyalt haj, ing, nyakkendő.

    F. G.: Erős karakterek vannak a zenekarban: a basszusgitárosunk, Jónás Attila például macsós, Zsombor elvarázsolt, és erre igyekszünk az öltözködéssel is rájátszani. Hogy ellentmondás van a beat és a tánczene között, amiatt nincsenek álmatlan éjszakáink. Hülye mondás, de igaz: színház az egész világ. A miénk is.

    Kordbársony zakó, garbó, pöttyös ing: a nagyszüleitek szekrényéből öltözködtök?

    B. Zs.: A kedvenc ingem a nagymamámtól van. Csak arra kell figyelni, hogy a másik oldalra gomboljam be. Az otthon és a turiban fellelt kincseket hordjuk. A basszusgitárosunk hatalmas turis, nagyon jó cuccokat szokott találni.

    F. G.: Ez jó hobbi, de Zsomborral nehéz turkálnunk, mert az összes gatya nagy ránk. Nem jó móka 170-nek lenni.

    Az is csak móka, hogy szeretitek Korda Györgyöt?

    B. Zs.: Nem. Korda György zseniális.

    Tényleg hallgattok otthon, önszántatokból Kordát?

    B. Zs.: Én bevallom, nem. De ez a saját szegénységi bizonyítványom.

    F. G.: Én szoktam.

    Ironikusan, mint az egyetemisták Kis Grófót?

    F. G.: Korda György nyilván sokat változott a korral, de a régi táncdalai tényleg jók. A Nem vagyok idegest játsszuk is koncerten. Annak a szövege is jó, bár attól tartok, nem Gyuri bácsi írta.

    Miért ilyen erős a nosztalgia a korosztályotokban a hatvanas-hetvenes évek iránt?

    F. G.: Mert rohadt jó zenék születtek akkoriban. A másik oka, hogy minden generáció azokat a zenéket nem szereti, amiket a szülei hallgattak. Nekem 2013 körül alakult ki a zenei ízlésem, és az azt megelőző tizenöt-húsz évből nem bírom meghallgatni a zenéket, talán ezért is nyúlok vissza a régebbiekhez.

    B. Zs.: Én csak személyes példával tudok szolgálni. Nekem tinédzserként hatalmas élmény volt egy mozgalomhoz tartozni. Falun nőttem fel, vidéki gimibe jártam, és pénteken sokszor ellógtam a matekórát, hogy felbuszozzak Pestre egy koncertre, utána meg fussak vissza a vonatomhoz. Mégis megérte, mert rengeteg barátot szereztem, és részese voltam egy színtérnek. Hogy ez a színtér miért pont a hatvanas évekből táplálkozó rock revival volt, az más kérdés.

    Tizenöt éve Jack White-tal és a Black Keys-szel volt egy erős felfutása a vintage rocknak, de mára mintha visszaszorult volna a műfaj.

    F. G.: Felmelegíteni egy stílust önmagában nem elég. A garázsrock revival is azért lehetett sikeres a 2000-es években, mert hozzáadott valamit az eredetihez. Ma is érdekes lehet bármilyen stílus, ha úgy nyúlsz hozzá, hogy az releváns legyen. Megértem, ha valakinek furán hat, hogy vintage rockot játsszunk, de van a zenénkben drum pad és modern szintetizátor is – nekünk az a célunk, hogy aktuális legyen a hangzásunk. Nem begyöpösödött öregemberek vagyunk, akik nem tudják feldolgozni, hogy véget ért 1969, hanem csak játsszuk azt, amit szeretünk. Ebből a szempontból nem érdemes figyelni, milyen a vintage rock helyzete, mert ha a kutyát se érdekelné, akkor is ugyanilyen lelkesen játszanánk.

    B. Zs.: Szerintem a rock napjainkban teljesen halott, és csak azok az érdekes produkciók, amelyek hozzáfűznek valamilyen plusz tartalmat. Mélyen tisztelem például azokat a zenekarokat, akik iszonyú tempóban hoznak ki minőségi munkákat, és tesznek a manapság divatos két-három évenkénti lemezmegjelenésre.

    A King Gizzard & the Lizard Wizardra gondolsz?

    B. Zs.: Imádom őket. De a fúziós dolgokat is nagyon szeretem, pont ma reggel hallgattam az új Cage the Elephant-albumot, amin van egy dub/reggae vonalon mozgó, félelektronikus szám, ami teljesen szokatlan a kentucky-i rockerektől, de rohadt jól működik. A Sunday Morning Cartoonban nálunk is van négy perc után egy technós váltás. Jó volt ötvözni az elektro beateket egy indie himnusszal.

    F. G.: Ezért tartom üres kifogásnak azt, hogy már mindent megírtak. Lehet, hogy minden akkordmenetet lefogtak már, de attól még lehet izgalmas dolgokat írni.

    Ti hogy írtok zenét?

    F. G.: A lemez legtöbb száma úgy született, hogy megírtam a gerincét, majd a billentyűsünkkel, Bálinttal dolgoztunk a hangszerelésen, és arra építkezett a próbateremben a zenekar. Bálint, aki amúgy eredetileg jazzdobos, de mindenen játszik – a zenekarba például perkásként került –, hozott egy minőségi ugrást a dalszerzésben a zeneelméleti tudásával.

    B. Zs.: Ő a Carson Coma Presser Picije.

    Az Elmélkedések egy magasabb rendű életforma esetleges hiányáról című dalban arról énekelsz, hogy „ki vár rám majd, ha meghalok?”. Tényleg foglalkoztat húszévesen a halál gondolata?

    B. Zs.: Ne viccelj, ez a bölcsészek dolga.

    F. G.: Te nem is vagy bölcsész. Szociológiára jársz.

    B. Zs.: De az egyetemen ugyanannyira le vagyunk nézve, mint a bölcsészek.

    F. G.: A hétköznapokban az foglalkoztat, hogy jól érezzük magunkat, de amúgy szoktam ilyesmiken gondolkodni. Van egy csomó dolog, amiről szívesen beszélgetnék emberekkel, de ha nem lenne zenekar, nem tudnám hogyan felvetni ezeket a témákat. Ilyen a halál is, aminek az iróniája fogott meg: hogy senki se tudja, mi van utána, aki viszont igen, az nem tud visszajönni, hogy elmondja. Az ötletet az adta, hogy azon viccelődtünk, mi van, ha Isten egy tök átlagos fickó, aki olajfoltos trikóban vár a mennyország kapujában.

    És mi a cél, a világsztárság? A Parazol és a Middlemist Red már az első lemezével elkezdett külföldi showcase fesztiválokra járni.

    F. G.: Szeretnénk nyitni külföld felé, de még csak a tervezési fázisban vagyunk.

    Ebben nem akadályoz, hogy a szocializmushoz kötitek a zenekar vizuális világát?

    F. G.: Ez inkább előnyt jelent.

    B. Zs.: Egy nyugati embernek egzotikus lehet, hogy amit a törikönyvben olvasott a szocializmusról, az megjelenik egy rockzenekarban. Nem mintha marxisták lennénk, csak vizuálisan. Az egyik barátom kiköltözött Amerikába, és megmutatta a zenénket a seattle-i haverjainak. Nagyon tetszettek nekik a klipek, gondolom, Wes Anderson-filmekben látni hasonló figurákat.

    Nagy érvágás nektek, hogy az MR2 profilváltása óta ez a fajta rockzene nem tud bekerülni a rádióba? A Parazolt még az futtatta be részben, hogy a Petőfi rotációban játszotta a Take My Hand et.

    F. G.: Hiányzik a rádió, de nem fogunk panaszkodni. Mi már az a generáció vagyunk, amelyik belenőtt a közösségi médiába, és hiszem, hogy minden adott hozzá, hogy széles közönséget elérjen a zenénk.

    B. Zs.: Ma már még nagyobb hangsúly van az online megjelenésen, mint akár pár éve. A norvég Boy Pablo egy év alatt befutott egy nulla költségvetésű klippel, amiben az volt a pláne, hogy pár gyerek fura nadrágokban játszik, és kínosan hunyorog a napba. Vagy ott van az ausztrál The Chats, ami iszonyú trash, de világ körüli turnéik vannak.

    „A beatzene lett a közös nevező”

    A YouTube-os befutáshoz vírusvideó kell, de ahogy te is mondtad, az általában trash zenéből lesz.

    B. Zs.: A személyiségnek legalább ekkora súlya van. Vegyük például Mac DeMarcót: őt fele-fele részben hallgatják azért, mert tök jó dalszerző, és mert megkapó személyiség.

    F. G.: Az, mondjuk, nem 2019 újdonsága, hogy az emberek személyiségekért rajonganak, nem csak zenéért.

    B. Zs.: Persze, de tíz éve talán csak egy unalmas singer-songwriter performansz lett volna az övé, de most, hogy van YouTube, ahová mindenféle kontent felkerül róla, az emberek tudnak lelkesedni, hogy milyen laza és eredeti arc. Ebben a hatalmas információáradatban frissítő érzés találni egy olyan előadót, aki őszinte, eredeti, és két lábbal jár a földön. A nagyok között kuriózum, ha a zenész nemcsak egy termék, akiből profitot hajt a kiadó, hanem egy hétköznapi figura. Manapság egy zenekar megtalálhatja a közönségét az interneten is. A mi esetünkben emellett nagyon fontos még az az alulról szerveződő, összetartó, nagyszabású baráti társaság, amelyik létrejött a zenekar körül. A grafikusunk, aki a borítót tervezte, Csajbók Martin Giorgio lakótársa, Komróczki Dia, aki mindkét klipet rendezte, és fotózott minket, szintén a zenekar barátja.

    F. G.: Úgy hívjuk ezt a társaságot, hogy a Vállalat. Nagyon tehetséges emberek alkotják, akik befektetésnek tekintik a zenekart.

    B. Zs.: Mi beléjük fektetünk, ők pedig a zenekarba. Jó élmény például, hogy nem egy unott hangmérnökkel dolgozunk, aki már ezer koncertet letolt, hanem egy velünk egykorú sráccal, Altsach Balázzsal, aki iszonyú lelkes és tehetséges. Mi nem tudnánk megfizetni egy befutott hangmérnököt, neki pedig fontos tapasztalat, hogy az A38-on meg a Dürer Kertben hangosíthat. És ha majd visszajön a külföldi szupersuliból, ahova járni fog, akkor mi is kamatoztatni tudjuk az ott szerzett tudását. Hatalmas támogatást jelent ez a közeg, és sokkal jobb hangulatban telik egy klipforgatás, fotózás vagy koncert így, hogy a barátainkkal vagyunk körülvéve.

    Már csak egy végszó kéne: mik a terveitek a közeljövőre?

    B. Zs.: Életünk legjobb nyara.

    F. G.: Elképesztő, hogy november 8-án adtuk az első koncertünket ezzel a felállással, és egy éven belül a Budapest Parkban fogunk fellépni. A nyár is sűrű lesz, a szigetes fesztiválcsoportot leszámítva az összes nagyobb fesztiválon ott leszünk.

    B. Zs.: Mondjuk felváltva?

    F. G.: Mondjuk.

    B. Zs.: Kolorádó.

    F. G.: Bánkitó.

    B. Zs.: Művészetek völgye.

    F. G.: Campus.

    B. Zs.: UbikEklektik.

    F. G.: Tájidegen.

    B. Zs.: Waldorfeszt.

    F. G.: Szabadka.

    B. Zs.: Malomfesztivál.

    F. G.: Várj, biztosan tudok még…

    B. Zs.: ArtKert. 100 Sparks. Nyertem.

    A Carson Coma 2019. május 18-án, a Blahalouisiana előzenekarként mutatja be az első lemezét a Kobuci Kertben.

    Leadfotó: Czirják Pál


  • További cikkek