×

Fanyalgások Milbacher könyvtárában
Milbacher Róbert: Léleknyavalyák
Artzt Tímea
2019 // 05. 16

Milbacher Róbert Janus-arcú szerző, aki először azzal lepett meg bennünket, hogy megírt egy kiváló Margó-díjas könyvet, a Szűz Mária jegyesét, majd visszaváltozott irodalomtudóssá.

A Léleknyavalyák főhőse Hummel József nyugalmazott alkapitány. Munkája a részletek megfigyelése, az információk ok-okozati láncolattá formálása, a bűnesetek, illetve a valóság feltárása. Igaz, maradt mögötte néhány megoldatlan ügy, de ezeket is szépen dokumentálta. Míg a lezárt akták a ráció diadalára, utóbbiak a fejlődés szükségességére emlékeztetik.

Az alkapitány lelki békéjének megőrzéséhez a napi rituálék rendjébe süppedt :„a nap bizonyos szakaiban dohányzószobává előléptetett salonban szokta volt elkölteni kávéját a ropogósra vasalt reggeli újságja áttekintése közben, mialatt lélekben a nap első szivarjának örömteli meggyújtására, hogy ne mondjuk, mindennapi szertartására készülődött. Merthogy Hummel is pontosan tudta, hiszen az elmúlt évek tapasztalatai nem tűnének tova nyomtalanul, hogy így fogalmazzon, mindig a nap legelső szivarja a legízletesebb, ennek füstje a legéteribb, hogy szinte szárnyra kap tőle a lélek, és elbódul tőle az elme.” A 19. századi művelt hivatalnok ábrázolása krúdysan plasztikus. Habár a főszereplőnek nincsenek gáláns kalandjai, elítéli a 1848-as forradalmat, és a szépirodalmat is messzire kerüli, egy 1847-ből felbukkanó ügy kapcsán újra vizsgálódni kezd. Ám Czakó Zsigmond drámaíró öngyilkosságának okai makacsul rejtőzködnek. Az egyetlen dolog, ami egyre bizonyosabb, hogy Hummel mulasztott a vizsgálat során.

Újabb felismerései érintik-e az ügy megítélését vagy az alkapitány életét? A megválaszolatlan kérdések ködképekként vetülnek Hummel kedélyére, s elhomályosítják ítélőerejét. E dekadens öngyilkosság megértése támadást intéz világszemlélete ellen. A pozitivista Hummel odáig jut, hogy – korát megelőző – lélektani ismeretei és Czakó alkotásai alapján kezd el spekulálni. Egyébként kényszeresen látogatja nemcsak korábbi munkahelye irattárát és a könyvtárat, de a Duna felett átívelő Széchenyi hidat is, ami az alkotó- és ítélőerő szimbóluma (sok egyéb mellett): közkedvelt motívum, a regény keretmotívuma is, mely Arany Híd-avatás ára vagy a „zavaros” Dunára történő József Attila-rájátszásként kissé baljóslatú.

Hummel tudata irodalomtörténeti korszakok és stílusok (felvilágosodás, klasszicizmus, romantika), egymással harcoló ideológiai áramlatok (racionalizmus, irracionalizmus), létező s majdani, ál- és természettudományos nézetek színterévé válik. S ettől igazán izgalmas lehetne a szöveg – de nem lesz. Az idézetek azonosítása, a korhűség ellenőrzése kutatóért kiált, s ha nem vagyunk azok, ha nem rendelkezünk a kellő ismeretanyaggal, akkor nem ragad el bennünket a sodrás. Nem izgalmas, inkább küzdelmes lesz a szöveggel való munka. Maga a narrátor is főhőse ellen dolgozik, hiszen amikor nem olvadnak össze ők ketten a szabad függő beszédben, akkor az elbeszélő ironikusan eltartja tőlünk Hummel eszmeáramlását. Sőt, többes szám első személyben is kiszólogat, a kiábrándult romantikus generáció szócsöveként. Többnyire Hummel szólamait olvassuk, amelyek viszont körülményesek és kimódoltak, látszólag csak annyiban válnak érdekessé, hogy egy 19. századi narrátor bőrébe bújt 21. századi szerző beszél.

A hős olyan problémákon filozofál, amelyek számunkra teljesen érdektelennek tűnnek, holott egyáltalán nem azok, de a komfortzónánkon kívül eső nyelv és mondatszerkesztés, az aktuális jelentéshez való hozzáférés egyszerűsítést és konvertálást igényel: „Minden tudományos megfontolás ellenére is azt kell mondanunk, hogy az emberi elme kiszámíthatatlanul reagál az őt ért behatásokra. Míg az egyik pillanatban a nyugodt és kiegyensúlyozott józanság uralja, a másikban a kétség legmélyebb bugyraiban találja magát. Úgy tetszik, az emberi természetnek már csak sajátja, hogy hiába a legrationálisabb magyarázat, hiába az oksági érvelés czáfolhatatlannak tűnő sora, mindig marad egy körömpiszoknyi kétely minden jelenség megértésének mélyén. Mintha az volna az Isten vagy a természet szándoka, kinek-kinek hite szerint, hogy ezen a világon sohase juthasson el az ember a végső magyarázathoz, mintha a végső ok felfejtése minden erőfeszítése daczára sem tartozna az ember illetékességi körébe.” Ahogy követjük a főhőst a Léleknyavalyák tizennégy fejezete alatt – kivéve az első kettőt –, többször is elfáradunk. S nemcsak azért, mert bonyolultan fogalmaz, hanem mert kényszeresen logikus akar lenni, és szisztematikusan bukkannak fel eszmefutamaiban a felvilágosodás és a romantika problémakörei. Amikor már letennénk a könyvet vagy pihennénk egy csöppet, jön egy várakozást keltő körülmény, amely átbillent a lélektani határon. Haladunk tovább, tudva, hogy nem kapjuk meg a megoldást. A krimire utaló fülszöveg vagy a lélektani regényre hajazó alcím (Avagy az öngyilkolás és egyéb elveszejtő szerek természetéről) által megtévesztett vásárlók meg pláne nem. A mű nyitott marad, illetve újabb öngyilkosságot sejtet, habár Hummel további sorsán nem igen filozofálunk.

Milbacher Róbert kisregényéről 2018-as megjelenése óta kiváló kritikák születnek. A Léleknyavalyák irodalom- és eszmetörténeti szempontból jól analizálható, regénytechnikai szempontból kifogástalan szöveg. Dorcsák Réka, Mesterházy Mónika, Szilágyi Márton, Zsembery Borbála értékfelmutató, pontos meglátásaihoz nehéz lenne újat hozzátenni, ám az olvasói tapasztalatok horizontjából mégis markánsan érzékelhető a deficit. Sem Hummel, sem Czakó, sem Czakó drámái nem tartják fenn az érdeklődést. A Czuczor–Fogarasi szótár gyöngyszemei, a 19. század retorikája és a nemzeti visszaemlékezések sem fűszerezik eléggé, sőt utóbbiak miatt néha ellenszenves is. De vitathatatlanul vibrál bennünk valami feszültség („rusztráció”?). Oka a hitelesség és a fikció határvonalainak lebegtetése, és a szétválasztás, aminek komoly ismeretanyag a feltétele.

Milbacher Róbert évtizedek óta kutatja a 19. század irodalmát, a nemzettudatot kialakító szövegeket (Szózat, Himnusz, Előszó, A vén cigány, Nemzeti dal), Vörösmarty, Petőfi, Arany műveit. Nem meglepő, hogy a könyvtár többrétegű motívumként jelenik meg itt, konkrét fizikai tér és Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban című filozofikus ódájának is hordozója, felidézi annak témaköreit. A könyvtár nemcsak a kultúra szimbóluma, kimeríthetetlen problématár, de a nyomozás (a kutatás) fontos helyszíne is, és ebbe a láncba kapcsolódik be a Kisfaludy Társaság, amelynek vitathatatlan a kultúraközvetítő szerepe, miként a Pécsi Tudományegyetem BTK-jának is, amely szintén fontos műhely. A nem létező felhívásra született szöveg önironikus játék sikerrel és kudarccal, hiszen a Léleknyavalyák az Utószó szerint süllyesztőbe került pályamű. Emiatt kérdéses, hogy milyen karriert fut be.

Az irodalomtudós leült Bábel agoráján (a szerző esszé- és tanulmánykötete, 2015-ben jelent meg), elméjében idézetekkel és eleven tudásanyaggal, és ennek ellenére úgy döntött, hogy a korrajz – és a hitelesség – miatt korlátozza magát, illetve olvasóját. Szándékosan és célzottan terel minket Hummel gondolkodásának medrébe, és a cinkosan ránk kacsintó narrátor is keveset tesz az olvasó szabadságélményéért. Mert abból a nyelvi és fikciós keretből, amelyet alkot, nyíltan nem néz velünk szembe, kilétét is titkolja. Milbacher Róbert – alma materéhez híven – Janus-arcú szerző, aki előbb azzal lepett meg bennünket, hogy egy kiváló Margó-díjas novellafüzért írt (Szűz Mária jegyese, 2016), majd visszaváltozott irodalomtudóssá, aki Czakó Zsigmondot és saját magát is kanonizálta.

Leadfotó: Henning János. Forrás: kulter.hu

Megosztás:

Térey János

1970-2019

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs legfrissebb száma

Bővebben