×

Moziszék
Horváth László Imre
2015 // 08. 24

„A rossz filmek meg­hozzák a kedve­met az íráshoz, tovább­lendí­tenek, ha befe­szültem, mindig adnak vala­mit, akár a sűrített unalom és csömör érzését, tök mindegy, felsza­badítanak.”
Valami nagyon szórakoztató és mélyenszántóan művészies dolgot kellene írni egy ilyen jó témára, mint hogy mi a kedvenc helyem, tehát mondjuk a három dimenzió hol a legjobb nekem, rákenve a negyediket, ami meg érzelmeket kelt, szép időt töltöttem ott, amely hogy eltelt már.

Először arra gondolok, hogy melyik hely lenne az a szokásos budapesti sétáimban, hogy például a Szabadság hídra felkapaszkodós borozás helye, éjszaka onnan nézni a várost, a fekete Dunát, vagy a Kálvin tértől a Duna-part a pesti oldalon, mintha egy dokk lenne, a macskakövek a parton, aztán pedig a homok a Lánchídtól, egész furán a városban, az a rész a padokkal a cipőkig. A vascipők, a legerősebb szobor a világon, az a hátborzongató szakralitású hely, amiről verset is írtam, rákseb a város lányarcán, mármint a gyalázatos esemény, amit annyira megkapóan felidéznek, hogy folyamatosan történik.

A Margitsziget felső csücskét is nagyon szeretem, el kell gyalogolni lent a köveknél egész az Árpád hídon túli kis részig, ott egy háromszögben végződik a sziget, mint egy hajó, két oldalt körbevesz a folyó, és nem jár arra senki, legalábbis nagyon kevesen. A belvárosi labirintustól sem tudok elszakadni, beülni a mulatónegyed rom- és kerthelyiségeibe egy sörre, ennél közhelyesebb persze nem lehetnék, hacsak úgy nem, hogy már nem létező helyekről merengenék mélabúsan. Mint például a Gödörön, azon a nyáron, talán két nyár is volt belőle, de egy nagy nyár biztos, amikor Gáborral és a többiekkel a lépcsőkön voltunk hajnalig, még lehetett bort hozni magunkkal, mivel jog szerint, de főleg éppen véletlenül miénk volt a tér. Utána észbe kapott a genius loci, lett kordon és biztonsági őrök, akik védték a tulajdonos harácsolását, szépen vége szakadt az európai idillnek. Már felé sem nézek, olyanok ülnek a helyen, ami két nyárig a város spontán szíve volt, akiknek búzakék nyakkendőjéről sejthető, hogy szerda van. Nem szeretem az írók ellenzékieskedését egy-egy tárcában, hisz mi sem könnyebb Közép-Kelet-Európában, de már sehol sem lehet piálni, nem mintha hígítót szeretnék inni a buszpályaudvaron, hogy elég bátorságom legyen idegenekbe belekötni, de hogy egy üveg bort nem lehet meginni valami szép helyen, az elég lélek- és hangulatgyilkos dolog. Mert megbüntetnek, de tényleg. A világ többi részén is így van, engem ez nem vigasztal, meg ez nem is biztos.

Ha már szóba került, akkor ott van kedvenc helynek a világ többi része, az a kevés rengeteg, amit láthattam, kapásból Róma és Prága. Lehetne róluk is írni, mégsem szeretnék, nem is szorulnak rá.

Hogy végre kilyukadjak valahol, a kedvenc helyem, immár a mélabú után egy nem várt fordulattal: a moziszék. Ahova egyedül beülök a kólámmal meg popcornommal. Bevallom, leginkább a multiplexé, mert érthetetlen okokból a normális mozikban, még a Puskinban sem adnak normális popcornt. A bátyám mesélte, hogy a Palace-ok király forró vajas popcornja is nagy semmi, a Fészek klubban ette ő a legjobbat a világon, hajnalban, ahol elmagyarázta neki a mester, hogy libazsírral készíti, ez a titok, most pedig szaladjon vissza a világba játszani tovább. Szóval a vajas popcorn überelhetetlen jelenleg. Azért is a kedvenc helyem egy ilyen kulturálisan joggal ellenségnek nyilvánított gonosz közeg, mert egy szokás rabja vagyok, egyszerűen imádok egyedül elmenni és megnézni valami látványos, de zömmel nulla filmet. Persze olykor meglepően jó filmek ezek. Még többször pedig lesüllyedek a székben és szégyellem magam, úgy érzem, mintha megerőszakoltak volna, annyira rosszak, tény. A szélesvászon hívője vagyok, a legbutább filmnél is, ha látványos, nagyon el kell rontani valamit ahhoz, hogy rosszul érezzem magam tőle, mint mondjuk a Transformers 4 vagy a 300 második része esetében, ahol legszívesebben sírtam volna a dühtől, hogyan lehetséges az, hogy ennyire ütnivalóak a párbeszédek és a történet is, hogy létezhet ez.

Tehát a regényírási folyamat részévé is vált ez a dolog, hogy elmegyek, és megnézek egy ilyen szemetet. Általában a fizetésem kézhez vételekor is, mint önjutalmazó rendszer az egy hónapos robotért, megajándékozom magam egy közepes popcornmenüs (a bátyám mindig egy nagy vödör popcornt vesz, megvet minden egyéb valamivel józanabb mennyiséget) orgiával. Megvan az ára egyébként egy ilyen kirándulásnak, a jegyvásárlás kínja, igazi próba, egy jegyet kérek, a város lúzere vagyok, jó napot kívánok. Tényleg pótolhatatlan a mozis randi bája, de immár oda jutottunk, hogy ha egyedül megy az ember, igazi perverz szégyentelen magányharcosnak nézik, akiben annyi tartás sincs, hogy ne jöjjön ide egyedül jegyet venni meg mozizni, lehangoló. És minek magyarázkodni, hogy ez nem teljesen igaz, egyszerűbb, ha túlesünk az egészen, itt a pénz, add a jegyet, ez egy üzleti kapcsolat, nem igaz? Ennyire azért nem vagyok frusztrált, zömmel kedves mosolygás van, és fájdalommentes fogyasztás. Azonkívül valóban magányharcosként is sokszor megfordultam itt, hiszen a mozi a boldogság helye, ez pedig ugyebár attól nem változik meg, hogy az ember éppen kilátástalanul vegetál a napjai során. Valamint szolidaritok a személyzettel, az utolsó takarítóval is, mert én is dolgoztam itt, a sok szar meló között ez volt a legrosszabb életemben, egy hónapig ácsorogtam kék műszálas pólóban, istent játszó menedzserek ugráltattak, téptem a jegyet, majd takarítottam a dzsuvát a mozizó lakosság után. És még ez sem tántorított el (bár a Mammutot azóta is szívből utálom). Az Allee a kedvencem, mivel tizenegyedik kerületi vagyok, de sokat jártam a Westendben is, mikor a Jászai környékén laktam, igazi prolipalota, de mit lehet tenni, az volt közel. A Corvin és a Puskin a két kedvenc mozim amúgy, csak náluk rossz a popcorn. Emlékszem, Botonddal beültünk a Saul fiára, és amint indult a film, zörögtek a zacskók a snackkel a Puskin nagytermében, röhögtünk is. De leginkább öregek voltak, ők meg bármit megtehetnek, én is alig várom már az arany éveket. Nem értem teljesen a hisztériát a művészmozik miatt, hát úgysem fognak soha bezárni, van rájuk fizetőképes kereslet. Valószínűleg jót tenne nekik, ha nem lennének velejéig sznob helyek, a Művészben például engem általában hányinger szokott kerülgetni. Így is van rengeteg film, amit csak ott lehet vagy érdemes megnézni.

Leülök tehát a székre, és kezdődik a csoda, a mozis utazás, amit gyerekkorom óta imádok. A filmajánlók! A reklámokat utálom, de az ajánlókat talán még a filmnél is jobban szeretem, á, még lesz film is, szoktam gondolni mindig. Nálam az egészségtelen kóla-popcorn drog és a tökéletes kikapcsolódás (kora délután szeretek menni, amikor alig van valaki). Végül pedig azt szeretem az egészben legjobban, hogy ilyenkor eszembe jut, hogy nem kell szabadkoznom, mert jó dolog regényírónak lenni, azt csinálok amit akarok, lehetek szolidan hülye is. Nem egy viselkedési forma vagy bizonyos stílushoz való ragaszkodás tesz azzá, se ismeretségi kör, se képzés vagy születés vagy ilyesmi, de főleg nem az, hogy megfelelően és következetesen viselkedek, valami szubkultúra kötött szabályrendszere szerint, ergo be sem teszem a lábam ide, és ha kiderül, mennyire gáz. Csak a klubban meg ne tudják. A klubba, ami engem érdekel, egyetlen dolog vezet, az érvényes műalkotás, azon kívül semmi. A rossz filmek meghozzák a kedvemet az íráshoz, továbblendítenek, ha befeszültem, mindig adnak valamit, akár a sűrített unalom és csömör érzését, tök mindegy, felszabadítanak. Részei egy rutinnak, amit kialakítottam magamnak, mint vegytiszta szórakozás, belopták magukat a legfontosabb projektjeimbe, a regényírói munka funkcionális alkatrészeként. Thomas Mann is majdnem minden nap mozizott, bár nem kell a felmentése, és persze ő is sétált, a séta azért fontosabb alkatrész. Még nem volt multiplex, de hát nézzük meg valami nosztalgiacsatornán, milyen ócska, bugyuta volt az átlag felhozatal akkor is. És sehol kérem egy űrbázis, sehol egy város felülnézetből, időugrás, csatajelenetek. Silány korban élünk (bár egyébként a szépirodalom elérhető, és nyugiban lehet mindent olvasni, akinek kedve van), de a mozi némileg kárpótol. Engem legalábbis. Mint a számítógépes játékok, ahol a világ ura lehetek, mint bárki, nem ártva senkinek. De ez már egy másik fontos és cool esszé témája lesz.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben