×

Tükör és relációjel
Beszélgetés Dömötör Andrással
Jónás Ágnes
2015 // 08. 24

Dömötör András is a legen­dás Máté Gábor–Horvai István-osz­tály­ból indult útjára, azóta rendez Berlin­ben, és tanít egye­temen is. A Ju­rányi­ban július végén mu­tatták be az ő nevét viselő elő­adást az AlkalMáté Trupp elő­adá­sában. Arról beszél­gettünk, mennyit változ­tatott rajta az el­múlt tizen­két év, hogyan látja önma­gát.
Dömötör András is a legendás Máté Gábor–Horvai István-osztályból indult útjára, azóta rendez Berlinben, és tanít egyetemen is. A Jurányiban július végén mutatták be az ő nevét viselő előadást az AlkalMáté Trupp előadásában. A színész-rendezővel beszélgettünk arról, mennyit változtatott rajta az elmúlt tizenkét év, hogyan látja önmagát, és hogy mennyiben különböznek a színházi kondíciók itthon és Németországban.



Az ELTE-re jártál magyar–esztétika szakra, aztán éles váltással a színház és a rendezés felé vetted az irányt. Emlékszel még, hogy milyen okok játszottak közre a döntésedben?

Szerintem élesebb váltás lenne, ha például orvosnak készültem volna, s aztán váltok színészetre. Az igazság az, hogy a színház iránti vágy már a kezdetektől ott volt bennem, de hiányzott még egy önismereti lépcsőfok, hogy erre rájöjjek, és a Színház- és Filmművészeti Egyetem felé mozduljak. Előtte azt gondoltam, író lesz belőlem, aki a színházzal is foglalkozik, és nagyon sokat vártam a bölcsészkartól, mert azzal a reménnyel indultam neki, hogy lesz ott majd valami olyan, mint egykor a Négyesy-szeminárium. De nem volt, csak menzaszag és rengeteg tébláboló hallgató.


Még a bölcsészévek alatt kerültem bele egy diákszínjátszó csoportba – az ő előadásukban játszottam életemben először –, és itt annyira jól éreztem magam, hogy tudtam, ez lesz az én utam.


Kilencedik éve tart a legendás MátéHorvai osztály tagjainak életét feldolgozó színházi sorozat. Kinek a nevéhez köthető az AlkalMáté-széria ötlete?


Az egyetem elvégzését követően ott volt bennünk a vágy, hogy valamilyen formában még együtt játsszunk. Az osztálytagok döntő többségének szerencsére elég hamar lett szerződése különböző színházaknál, de úgy tűnt, hogy a nyár alkalmas lehet egy közös produkció összehozására. A Zsámbéki Színházi Bázis megkeresett minket – mi abban maradtunk, kihasználjuk ezt a lehetőséget.


Az első ott készült előadásunk nagyon jól sikerült, fel is vetődött rögtön utána: miért ne próbálkoznánk meg még egy darabbal a következő évben is? Kezdett kialakulni, hogy ebből előadássorozat is lehet. A problémát csupán az jelentette, hogy mindig újabb témákat kellett kitalálni.


Ekkor javasolta Máté Gábor, aki osztályfőnökünk volt, és ezeknek az előadásoknak a rendezője, hogy ha már úgyis mindig a saját élményeinkből dolgozunk, vállaljuk be ezt a formát, és évről évre saját élettörténeteinket vigyük színpadra – hogy konkrétan kiét, azt sorsolásos alapon döntsük el az előadások után.


Mi volt az oka annak, hogy elhagytátok a Zsámbéki Bázist?


Idősebbek lettünk, és ezzel párhuzamosan a szakmai hozzáállásunk is megváltozott. Az első években még nagyon jól működött a Zsámbékra való leköltözés. Az, hogy két szobában kilencen aludtunk, egy évvel a diplomaosztó után még buli volt, de hat-hét évvel később, amikor már feleségek és gyerekek várták otthon az osztálytársakat, mindez problémásabbá vált. Zsámbék egyre inkább jelentett távolságot, mint táborhangulatot. Én személy szerint sokkal jobban szerettem a leutazást, hiszen ott intenzívebb volt az együttlétünk. De persze a próbák, előadások után még mindig normális, hogy páran együtt maradunk beszélgetni, azonban ez a fajta összetartás és közösen eltöltött idő már nem annyira intenzív, mint amilyeneket korábban éltünk meg, miközben szakmai értelemben sokkal hatékonyabbak lettünk.


A másik ok, amiért elhagytuk a Zsámbéki Bázist, az ottani szervezésbeli problémákból, a be nem tartott ígéretekből fakadt. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennénk hálásak az ott eltöltött időért. A Jurányi Inkubátorház és Orlai Tibor kiszámíthatóbb működést biztosítanak nekünk.


Az idén téged fókuszába állító előadást milyen műfajba öltöztetve képzeljük el?


Történeteket meséltem el a saját életemből, a többieken állt, hogyan dolgozzák fel őket. Ismerenek persze jól, és kérdezhettek is bármit.


Értem, akkor úgy kérdezem: milyen munkamódszerrel készül egy efféle élveboncolás?


Amit mi ezekben az előadásokban használunk, nagyjából azonos a színészképzés első évében elsajátított színésztechnikával. Mindenki a saját életéből hoz történeteket, ezeket dolgozzuk fel. Akkor az a cél, hogy egy színésznövendék le tudja írni önmagát mint egy szerepet. Ez az első lépcső ahhoz, hogy más karaktereket fel tudjon később építeni. Hogy egy színész egy általa megformált figurát hitelesen el tudjon játszani, elengedhetetlen, hogy saját magára is mint szerepre rálásson, és képes legyen elemezni önmagát. Utána a szerep különbözőségeit és hasonlóságait már megbízhatóan fel fogja ismerni.


Bizonyára rendezői szemmel is képes voltál látni a készülő előadást. Hogyan segítette ez a perspektíva a színész-énedet?


Próbáltam alárendelni magam a helyzetnek, ez nem egy rendezői hozzáállás. Sokkal jobban érdekelt, mit gondolnak a többiek, éppen ezért nem kívántam semmit megszabni a készülő előadással kapcsolatban, inkább csak hozzászóltam a munkafolyamathoz.


Tekintve, hogy a darab hajdani osztálytársaid rólad alkotott szubjektív tapasztalatain, meglátásain alapul, felvetődik a kérdés: adott okot a próbafolyamat egymás közötti súrlódásokra, netán sértődésre?


Engem inkább az zavart, hogy annyira örültünk egymásnak, hogy mindenki folyamatosan sztorizgatott az első napokban – ettől nem igazán haladtunk. Valódi súrlódás nem volt: előfordult, hogy bizonyos engem érintő negatív állítások zavartak, de ezeken tudni kell nevetni. Szórakoztatott, hogy a többiek más perspektívából látnak engem – egyáltalán nem sértett, hiszen tudtam: a végső cél az, hogy jó előadást csináljunk. Ez nem verbatim színház, nem is pszichodráma – egy olyan közös munkáról van szó, amely során egy adott személy történetét absztraktabb szintre kell emelni.


Mit lehet profitálni egy ilyen produkcióból?


Egy ilyen előadás természetesen tükröt tart elém, de a próbák során nem szembesültem olyasmivel, amit ne tudtam volna magamról már korábban is. Nincsenek sötét titkaim, amik lelepleződhetnének. Sokkoló felismerés nem ért.


Ha meg kellene határozni azt, hogy milyen volt a tizenkét évvel ezelőtti Dömötör András, és mi jellemzi a mostanit, mit mondanál?


Biztos vagyok abban, hogy sokat változtam. Ma már lényegesen közelebb állok önmagamhoz, mint akkor. Korábban rettentően idealista, mondhatni naiv ember voltam – ebből azért még ma is őrzök magamban valamennyit, de ez biztosan változott. Sok minden nehezebb. A helyzet is sokat változott, talán érdekesebb lenne arról beszélni, ami ebben az országban zajlik – ezek szétválaszthatatlanok.


A független színházak helyzetére gondolsz?


Többek között igen, és arra, amilyennek az itthoni kultúra helyzetét látom.


És berlini rendezői perspektívából nézve milyennek látod?


Veszélyes hasonlítgatni, ugyanis ha az ember reláció jeleket tesz a hazai és a külföldi színházak helyzete közé, úgy tűnhet, mintha ítélkezne. Egyszerűen arról van szó, hogy a német társadalom sokkal jobb kondícióban van.


Sokkal mélyebbről indultak a huszadik századi történelmükkel, mint mi, mégis volt erejük szembenézni ezzel, és nagyon rendbe tették magukat mind társadalmilag, mind gazdaságilag. Nagyobb a mozgástér, rengeteg nagyvárossal, ahol óriási kulturális pezsgés van – míg nálunk Budapest egy kicsit klausztrofób.


Relációjel ide vagy oda, áruld el, mennyivel kap szabadabb kezet egy rendező kint, mint itthon?


A rendezők helyzete is más: itthon léteznek agyonsztárolt rendezők, akik gyakorlatilag évek óta ugyanazt csinálják. Ott óriási a rotáció, folymatosan meg kell újulni. És persze mások az anyagi körülmények is. Nem hallottam még kint anyagi értelemben panaszkodó színészt.


A hazai és kinti közönséget illetően is különbség fedezhető fel, és most természetesen nem azokra a csodálatos emberekre gondolok, akik bejönnek és megnézik az előadásainkat, akik elolvassák ezt a cikket, akik a kevés megmaradt igényesebb színházba kíváncsian váltják meg a jegyeiket. Ott olyan befogadói oldallal lehet találkozni, ami szélesebb körben nyitott az újra, és nem érzi magát sértve akkor sem, ha egy előadás kritikus vagy nehezebben emészhető. És ez ismét a jóléttel függ össze. Sokkal szabadabb művészi létezést enged meg, ha egy ország képes a saját múltjával, jelenével való szembenézésre.


Eléggé kerülgetjük itt a berlini rendezői kását… Állítottál már színpadra előadást a Maxim Gorki Theaterben és a Deutsches Theaterben is. Hogyan sodort a kinti munka felé az élet?


Még rendezőszakos hallgatóként ösztöndíjjal kerültem ki a berlini Schaubühnére, ott találkoztam Jens Hillje dramaturggal. Nagyon jó viszony alakult ki közöttünk. Ő és Shermin Langhoff kapták meg később a Maxim Gorki Theatert. Jensnek nagyon tetszett egy munkám, és utána jelezte, hogy érdekelném őket. Ez az egész berlini történet tehát nem úgy indult, hogy érzékeltem itthon egy nekem nem tetsző helyzetet, ami miatt tudatosan elkezdtem volna azon dolgozni, hogy kimenjek külföldre. Ekkor még semmilyen emigrációs gondolat nem volt a fejemben, ami az előadásban előkerül már.


Visszatérve az AlkalMáté-vágányra, mi az a szakmai-privát útravaló, amit az egyetemi évek során Máté Gábortól kaptál?


Most kezdjem őt dicsérni?


Akár…


Máté Gábortól, rajta keresztül sajátítottam el azt a fajta színházi gondolkodást, amit a kaposvári iskolaként írhatnánk le, ami a mai napig meghatározza a munkám színészként és rendezőként. Nagy hatással volt rám, akárcsak Székely Gábor rendező, aki egyébként őt is tanította, rendezte. Ezek a dolgok összeértek bennem. Mindketten sokat hivatkoztak például Major Tamásra. Máté Gábortól talán egy általános ízlést, világlátást, társadalmi érzékenységet tanultam.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben