Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista

Bukott zseni vagy a világ legravaszabb rendezője?

M. Night Shyamalan-portré

2019.02.20 — Szerző: Polák Zsóka

Lehet, hogy M. Night Shyamalan a világ legnagyobb mestere, aki a karrierjére is azt a receptet alkalmazza, mint ami a forgatókönyveinek védjegyévé vált: ígéretes kezdés, hamisítatlan hangulat, aztán mikor már azt hinnénk, tudjuk miről van szó, jön a nagy csavar.

Bukott zseni vagy a világ legravaszabb rendezője?

Az indiai származású rendező egy sor rövidfilm és két független film után a Hatodik érzékkel egyből a csúcson és az Oscar-gálán találta magát esélyesként – a világ élénk fantáziájú filmtudorai pedig rögtön ki is kiáltották az új Hitchcocknak, aki pontosan érti, hogy a feszültség a kivárásban és a bizonytalanságban lakozik, nem az ijesztegetésben.

Néhány hasonlóan sikeres film után azonban bámulatos hirtelenséggel lett belőle Hollywood lúzere, a Shyamalan névből pedig gúny tárgya, akárhányszor felbukkant egy-egy előzetes elején. Újra és újra bebizonyította, hogy bizony van lejjebb, és mikor már kilincselnie kellett a forgatókönyvével, ismét kezdte megtalálni saját magát. Jelenleg ott tart, hogy végre nem bukdácsol látványosan, de továbbra sem sikerült maradéktalanul helyreállítania renoméját.

Doktorgyerekből filmrendező

Manoj Nelliyattu Shyamalant mindössze hathetes korában vitték magukkal szülei Philadelphiába, amikor emigráltak Indiából. Édesapja azt akarta, hogy a családi hagyományoknak megfelelően orvos legyen, ám akkor vétett végzetes nevelési „hibát”, amikor sztetoszkóp helyett egy Super 8-as kamerát vett neki ajándékba. Shyamalan már tizenéves korára ontotta magából a rövidfilmeket, így kötött ki végül a családi intések ellenére az NYU filmszakán. Itt ötlötte ki a filmplakátokon is kevesebb helyet foglaló és könnyebben kimondható M. Night Shyamalan nevet, és ekkor, egészen pontosan 1992-ben készítette el első nagyjátékfilmjét, a Praying with Anger-t, amelyet – főleg költséghatékonyság céljából – ő írt, rendezett, és a főszerepet is eljátszotta. Az indiai cserediák történetével egyből meghívták a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválra, ezzel pedig kellően nagyot dobbantott ahhoz, hogy második filmjét, a Nyitott szemmel-t jóval több pénzből készíthesse el. Már itt megmutatkozott, hogy élénk érdeklődést mutat a lét és a halál kérdésköre iránt, hisz az utóbbi alkotás egy kisfiú történetét mutatja be, aki nagyapja elvesztése után felteszi azokat a bizonyos nagy kérdéseket.

Aki nemet mondott Spielbergnek

Ugyan közben tett egy kitérőt a vígjátékok terén is, mikor megírta aStuart Little kisegér forgatókönyvét, ám a Nyitott szemmel a téma tekintetében mindenképpen megágyazott harmadik filmjének, amivel aztán úgy rontott be ajtóstul Hollywoodba, hogy mindenki egyből megjegyezte a furcsán csengő nevet. A Hatodik érzék nem véletlenül lett szinte azonnal kultfilm: a halottakat látó kisfiú és a gyerekpszichológus története egyrészt tűpontosan tálalt dráma, másrészt sokak szerint ebben van a filmtörténet legzseniálisabb csavarja. Shyamalan remek megoldásokkal végig az orránál fogva vezeti a nézőt, és aztán szinte azonnal meg kell nézni a filmet még egyszer, hogy lássuk, mennyire egyszerűen, mégis briliánsan volt elrejtve előlünk a turpisság. Nem véletlenül halmozták el egy sor jelöléssel az alkotást és az alkotót is, ő pedig máris azzal volt elfoglalva, hogy a következő nagy dobásával próbálja magát bebetonozni a műfaj új fenegyerekének szerepébe. Ebben az időszakban még egy olyan felkérést is kapott, ami valószínűleg minden, Super 8-cal a kezében felnőtt filmes gyerek legvadabb álma: Steven Spielberg megkereste, hogy van-e kedve megírni a negyedik Indiana Jones-film forgatókönyvét. Shyamalan azonban zöldfülűként még tudta, mibe nem szabad belefogni, ezért arra hivatkozva, hogy túl nagy teher lenne számára az általa annyira kedvelt sorozatot folytatni, visszautasította a munkát, és inkább a saját történeteire koncentrált teljes gőzzel. Ez pedig kifizetődő ötlet volt: A sebezhetetlen szintén zajos sikert aratott, ahol ismét Bruce Willis tűnt fel ezúttal Samuel L. Jacksonnal karöltve, ráadásul Shyamalan már akkor a szuperhőshúrokat pengette, amikor még nem volt divat minden második hónapban ilyen típusú filmet forgatni. Sőt, mindezt meglepően lassan csordogáló drámaköntösbe csomagolta. Már e két munkája alapján tudni lehetett, hogy mi Shyamalan receptje: rokonszenves karakterek emberi gondokkal, akikkel nem nehéz azonosulni, tűpontos feszültségadagolás, és az állbavágó filmvégi csavar.

A 2002-es Jelek esetében már volt ok az aggodalomra: Shyamalan az agyonrágott gabonaköröket és az földönkívüli-tematikát porolta le, mégis egy feszült kamaradrámát készített a történetből a legminimálisabb ufókoncentrációval arra alapozva, hogy sokkal rémisztőbb valami, ha nem látjuk, csak sejtetjük a jelenlétüket. Bár a Jelek esetében már előbukkantak azok a vélemények, amelyek megalkuvónak és kifáradtnak nevezték Shyamalan koncepcióját, a film egyaránt kritikai és pénzügyi sikernek számított.

A vég kezdete A falu című 2004-es misztikus darabbal jött el, amelyben a rendező a megszokott történetvezetést használta: egy rejtélyes kistelepülés lakói félnek valamitől, de hogy pontosan mitől, arra természetesen csak a film végi csavarral derül fény. Itt már két típusú vélemény ütközött: azoké, akik ezt akkora halálosan unták, és azzal vádolták Shyamalant, hogy semmi újra nem képes, illetve azoké, akik szerint minek eltérni a kézjegyévé váló dramaturgiától, ha közben az működik. Mert a film nagy részében kétségkívül működik: a feszültségteremtésben még mindig élen járt, ráadásul a mozi hangulata is magával tudta ragadni a kevésbé szkeptikusokat.

Csak az ő nevét ne lássuk a plakáton!

Ha A falu volt a billegés a szakadék szélén, akkor a 2006-os Lány a vízben már egyértelműen a zuhanás volt a mélybe. Valószínűleg Shyamalan fülébe is eljutottak azok a kritikák, miszerint kezd önismétlővé válni, amit csinál, ezért ebben a filmben szinte mindent kidobott az ablakon, ami miatt szeretni lehet a munkásságát. A misztikus meseként aposztrofált történetbe sem feszültség, sem csavar nem került, cserébe voltak bugyuta szereplők és nevetséges alapkoncepció. Hét évvel azt követően, hogy a Hatodik érzéket hat Oscar-díjra jelölték, a direktor karrierje eljutott odáig, hogy a Lány a vízben az Arany Málna egyik nagy esélyese lett: a 2007-es gálán Shyamalant a legrosszabb rendezőnek választották az anti-Oscaron.

A Lány a vízben azonban még a kanyarban sem járt a 2008-as Az eseményhez képest, amely egyértelműen a legmélyebb pontja a rendező munkásságának. Alig tíz évvel a zseniális karrierstart után Shyamalan jó ötletnek érezte thrillert írni a gyilkos pollenekről, és az sem riasztotta vissza, hogy The Green Effect munkacímre hallgató forgatókönyvét sorra utasították vissza a stúdiók. A Fox azonban valamiért úgy gondolta, hogy ha egyszer Shyamalan írt egy szerepet Mark Wahlbergnek, akkor ott nagy baj nem lehet, így zöld utat adott a növényes marhaságnak – így áshatta jó mélyre magát a rendező. Shyamalan 2008-ban ismét Arany Málna-esélyes lett, szerencséje volt, hogy a Mike Myers karrierjét kettétörő Love Guru elhappolta filmje elől a „díjak” nagy részét.

A következő két vállalásával kicsit változtatott a taktikáján, és azzal az eszközzel kormányozta tovább az enyészet felé karrierjét, hogy nem hozott anyagból dolgozott, hanem mások történeteiből írt forgatókönyvet. Kiderült, ehhez még annyira sem ért. Elvállalta a Nickelodeonon futó Avatar megfilmesítését, amely James Cameron azonos című filmje miatt végül Az utolsó léghajlítóként került a mozikba. Az alapanyag ilyen szintű kizsigerelése nem maradt megtorlás nélkül: a filmet akkora divat volt utálni, hogy a 2011-es Arany Málna-díjkiosztón öt kategóriában, köztük a legrosszabb filmek között aratott győzelmet. Hasonló minőséget képvisel A Föld után, mely Gary Whitta története alapján készült gyakorlatilag családi vállalkozásban, Will Smith-szel és fiával, Jaden Smith-szel a főszerepekben. Utóbbi alkotás leginkább a Smith-ek színészi teljesítménye miatt volt közutálat tárgya, ám végül mindkét film ott volt az adott év legrosszabbjait összeválogató listák élén.

 

Széttörve és visszatérve?

2015-re M. Night Shyamalan elérte, hogy akármilyen jó ötlettel álljon elő, kuncsorogva kelljen házalnia a stúdióknál, mivel senki nem volt hajlandó az újabb munkáihoz asszisztálni. Hol máshol, mint a Blumhouse-nál bólintottak rá egy új tervre – elvégre ott kifejezetten a kevés pénzből forgatott horrorokra szakosodnak –, így a rendező elkészíthette első kézikamerás horrorját. És láss csodát: sem a nézők és sem a kritikusok nem utálták a filmet. Ez persze önmagában nem kéne hogy dicséret legyen, ám egy olyan mélyrepülés után, amelyet Shyamalan megjárt, némi reményt hozott, hogy mégsem tűnt el teljesen a rendező tehetsége a süllyesztőben. A látogatás nem találta fel újra a spanyolviaszt, mégis volt benne feszültség, és korrekt borzongatást nyújtott, de ami még fontosabb, visszaterelte a Shyamalant a saját történetei megfilmesítéséhez. A rajongók optimizmusa pedig kifizetődött: egy évvel később megjelent a Széttörve James McAvoy-jal a főszerepben, és mindenki a rendező nagy visszatéréséről beszélt. A disszociatív identitászavarral küzdő Kevin huszonnégy személyiségén keresztül újra ránk szabadult a jól ismert és igencsak hiányolt suspense. Bár a film végére sajnos a Széttörve lendületét veszti, legalább ismét van csavar, amely meg is ágyazott a következő nagy dobásnak. Ráadásul egy olyan dobásnak, amely a rendező egész karrierjén átível. Egy trilógia született meg az életművön belül: A sebezhetetlen és a Széttörve után a harmadik rész, az Üveg idén januárjában jelent meg, a kérdés pedig az volt, hogy vajon újra az egekbe menetel-e a szebb napokat látott alkotó, vagy a süllyesztőbe. Az Üveg azonban pont ez alatt az irdatlan súly alatt roppan össze, így nem árt a helyén kezelni – ne megmentőként tekintsünk rá, ne az elemi Shyamalan-esszenciát várjuk tőle, és akkor máris kevesebb sebből vérzik, és élvezhetőbb is lesz.

Szuperhős-trilógiájának zárása nem bukik olyan igazi „shyamalanosat”, de egyáltalán nem is nyűgöz le úgy, ahogy azt például A sebezhetetlen alapján elvárhattuk volna – az pedig mindent elmond a karrierjéről, hogy a nevéből egyszerre lehet szinonimát gyártani a bugyutára és a szuperlatívuszra is. Közben pedig lehet, hogy M. Night Shyamalan tényleg egy igazi kópékirály, és egy évtizedeken átívelő csavarra készül. Csak győzzük kivárni.


További cikkek