Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista

Fekete csendek közt a szerelem

Pawel Pawlikowski: Hidegháború

2019.02.15 — Szerző: Soós Tamás

Pawel Pawlikowski az Ida után megint remekművet forgatott. A Hidegháború zsigerből felszakadó hangulat a kielégíthetetlen szerelemről.

Fekete csendek közt a szerelem

Egy zeneszerző beleszeret a tiszta hangú, táncos lábú énekes lányba. A kommunisták bízzák meg, szervezzen néptánccsoportot, hogy dalban hirdesse Sztálin dicsőségét. Wiktor ebben a lehetőséget látja, hogy a külföldi koncertek alatt disszidáljon, de a lány nem akar menni: Nyugaton ő nem lenne senki se.

Ha valaki a szűkszavú filmet nézve nem érti, miért nem érzi jól magát egy tehetséges zenész a párizsi jazzkörökben, ahol szabadon élhet, és a lába előtt heverne a közönség, kérdezze meg a rendezőt, Pawel Pawlikowskit, aki pár éve visszaköltözött Lengyelországba, hogy fekete-fehér művészfilmeket forgasson. Pedig előtte sztárokkal, Ethan Hawke-kal, Emily Blunttal dolgozott, mégis a lengyel Idával és Hidegháborúval jutott el az Oscarig (előbbi díjat, utóbbi – egyelőre – jelöléseket kapott), amelyekkel visszanyúlt a kulturális gyökereihez, a szocializmusban elfojtott életek tragédiájához.

Vagy kérdezze Pawlikowski szüleit, akiknek viharos, kielégíthetetlen szerelme inspirálta a filmet. Kielégíthetetlen, amennyiben soha nem tudtak olyan sok időt együtt tölteni, hogy az elég legyen, és kielégíthetetlen úgy is, hogy soha nem volt elég jó, ha együtt voltak. Nem lehetett az, mert kizökkent körülöttük a világ, és ezért ők sem találták a helyüket benne. Legszívesebben maradtak volna otthon, de a kommunizmus élhetetlennek bizonyult, Nyugaton pedig mégiscsak kelet-európai marad az ember.

Ezt a feloldhatatlan tragédiát meséli el Pawlikowski a sorok között, gyönyörűen fekete-fehér, édes-bús képeken. Megrendítő tőmondatokban fogalmaz, és mint egy szocialista Harry és Sally, éveket ugorva mutatja be a kapcsolat különböző állomásait. Egyik jelenetben még fiatal és hamvas, másikon kiégett, külön élő embereket látunk, akik valamilyen megfoghatatlan oknál fogva mégis egymáshoz gravitálnak.

A film bírálói szerint olyan gyorsan pörgeti végig a történetet Pawlikowski, hogy a jeleneteknek nincs idejük a bőrünkbe ivódni, és különben is kifejthetné jobban, mi történt két találkozás, az akár öt-tíz évet is lefedő időugrások között. Nincs igazuk: a válaszok pont a két kép közti vágásban, a másodperc töredékébe sűrített fekete csendekben rejlenek. És még csak nem is azért, mert nem számít, mi történik a két emberrel, amikor nincsenek együtt – nem arról van szó, hogy az idő olyankor mintha nem is létezne. Sokkal inkább arról, hogy ezt a szerelmet a távolság tartja össze, az időben és térben mindig elodázott beteljesülés, ami alatt gondtalanul lehet idealizálni a másikat. Az idő, amit együtt töltenek, rövid és megszenvedett, mert valóságos: ott már az évek és az országváltások alatt megváltozó személyiségekkel kell szembenézni.

Mint Nemes Jeles László a Napszálltában, úgy Pawlikowski is az előző filmjében tökélyre fejlesztett stílust viszi tovább – és ő a díszlet átfestésével sem bajlódik. Szocializmus, jazz, szürkébe hajló fekete-fehér és az elmaradhatatlan dobozformátum, a 4:3-as, régi tévés képarány. Itt már rontott kompozíciók sincsenek, mint az Idában, ahol Łukasz Żal operatőr a kép aljára helyezte és mellmagasságban vágta el az embereket, hogy az önmagát kereső novíciusnak kinyissa a teret az ég felé, de ugyanazzal a lendülettel elveszejtse őt a ránehezedő tájban. A Hidegháborúban hagyományosabbak a képek, a kamerát is megmozdítják (az a rock and rollos táncjelenet csupa szomorúság, csupa erotika), a dobozforma mégis mást jelent. Az Idában felfelé tágította, itt minden irányban szűkíti a teret, nem hagy levegőhöz jutni, és azt sugdossa az ember fülébe, hogy ezekből a szűk keretekből nem fog tudni kitörni, jelképezzék azok a diktatúrát, de még inkább a velünk született, ká-európai természetet.

A zene a szín ebben a fekete-fehér filmben, vallja a rendező, és igaza van: a dalok tartják össze a két zenészt, azokon keresztül kommunikálnak, és ha a francia sznobok kicsorbítják a kelet-európai népdaluk bánatát, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a kapcsolatukba is épp beleszólnak a kulturális különbségek. Legfőbb szerelmének, a jazznek ezúttal is főszerepet szán Pawlikowski, de itt már nem olyan búsan fújják a Coltrane-t, amilyen búsan csak fekete-fehér művészfilmekben tudják. Egyszerű lengyel népdal a vissza-visszatérő vezérmotívum, amit szocialista népművészetté, francia jazzé, majd vissza: lengyel szerelemmé alakítanak a filmben. Nem ürül ki a fülünkből, átirataiban ott rejlik a keleti-európai történelem kulcsa.

Alighanem a zene főszereplővé avatásával teljesedett ki Pawlikowski művészete, aki üdítő magabiztossággal kerüli a pszichologizálást, és mer csendekre, képekre, dalokra hagyatkozni, hogy kifejezze magát. Döbbenetesen szomorú film a Hidegháború, szomorúsága pedig épp ebből a megmagyarázhatatlanságából fakad. Hogy nincsenek megnyugtatóan visszafejthető döntései a szerelemnek, csak két ember talányos útja, akit ide-oda tépett a történelem, miközben ők is ide-oda tépték egymást. A Hidegháború tele van titokkal, szépséggel, megszenvedett igazsággal. Nem túlzás, a mozi esszenciája lüktet benne.

Pontszám: 10/10

Hidegháború (Zimna wojna / Cold War)
Fekete-fehér, lengyel-franci-angol dráma, 88 perc, 2018
Rendező: Pawel Pawlikowski
Forgatókönyvíró: Pawel Pawlikowski és Janusz Glowacki
Operatőr: Lukasz Zal
Szereplők: Joanna Kulig (Zula), Tomasz Kot (Wiktor), Borys Szyc (Kaczmarek)
Bemutató dátuma: 2019. február 14. (Forgalmazó: Mozinet)
Korhatár: 12 éven aluliak számára nem ajánlott!


Következő cikk

További cikkek