Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista

„Világot teremteni egy szöveg köré”

Beszélgetés Antal Csabával

2019.02.19 — Szerző: Jónás Ágnes

Antal Csaba Jászai Mari-díjas díszlet- és jelmeztervező Európa leghíresebb színházaiban bizonyított már. Most épp Brecht Baal című darabja köré épít különleges univerzumot a Vígszínházban. Eddigi munkásságának állomásairól, alkotói folyamatról, a szakma kulisszáiról és alappilléreiről beszélgettünk.

„Világot teremteni egy szöveg köré”

Látok némi párhuzamot az életutad és Robert Wilsoné között, hiszen Wilson is építészként kezdte, s a kortárs vizuális kultúra és a kísérleti színház egyik legkiemelkedőbb alakja lett, a színpadi idő és tér kiaknázásának jeles művésze.

Azért nem szabad túlzásokba esni, Wilson egy géniusz. Természetesen óriási tisztelettel voltam és vagyok a munkássága iránt, a pályánk bizonyos pontokon 1989-től összekapcsolódott, méghozzá a gießeni Justus Liebig Egyetemen, ahol mindketten tanítottunk. De rajtunk kívül még ott volt George Tabori, Heiner Müller és Hans-Thies Lehmann is, valamint az egyetem rektora, Andrzej Wirth. Én Novalis Heinrich von Ofterdingen című regényét adaptáltam színpadra, Tabori saját szövegét, A Goldberg variációkat,Wilson pedig Heiner Müller Hamletgép című alkotását rendezte diákokkal.

Wilson most a Trubadúrt viszi színre a Teatro Communaléban Bolognában, ahol én egy éve Britten Peter Grimesét terveztem. Találkoztunk, elmeséltem neki, hogy a modenai Emilia Romagna Teatro nemzetközi kurzusán jelenleg Heiner Müller A lepusztult part – Medeamaterial – Táj argonautákkal trilógiáját állítom színpadára. A mű röpke nyolc perc alatt elolvasható, egyetlen megállíthatatlan szóáradat: egy haldokló világ önvallomása. Hihetetlenül sűrű, koncentrált anyag, s az egész Médeia-mítoszt összefoglalja. Kiderült, hogy Wilson tavasszal Rómában tart kurzust Heiner Müllerről, a Hamletgépét veszi újra.

Ha már a modenai színházat említetted, nem mehetünk el amellett, hogy itt mutatták be 2011-ben Brecht Arturo Ui feltartóztatható felemelkedése című darabját Claudio Longhi rendezésében, a melynek látványterve a te munkádat dicséri.

2011 márciusa, a premier időpontja nagyon emlékezetes pillanat volt Olaszországban: ekkoriban robbantak ki Berlusconi botrányai, így egyáltalán nem kellett aktualizálni, a nézők felismerték Arturu Uit. Hatalmas siker lett. Egyébként Claudio Longhi az Emilia Romagna Teatro igazgatója – többször dolgoztunk már együtt –, és szokása, hogy rendszeresen tart nemzetközi kurzusokat, amelynek keretében a fiatal rendezők színházi szakemberek közreműködésével, közvetlenül ismerhetik meg azt a szerteágazó és összehangolt munkát, amely egy nagyszínpadi produkció létrejöttéhez szükséges, és értékes gyakorlati tapasztalatot szerezhetnek. Láthatják például, hogy miként határozzák meg a díszletek egy adott darab stílusát, hangulatát és a színészek játékát. Olyan előadások követésével és elemzésével történik ez, mint például a Declan Donnelen rendezte A bosszúálló tragédiája, a Kínai Opera Turandot-előadása vagy Wilson már említett Verdi-operája.

A Pesti Színházban is Brecht-darabbal van most dolgod: Horváth Csaba rendezésében, Wunderlich József főszereplésével március 1-jén debütál a Baal .

Brecht e műve nagyon közel áll hozzám. Húsz évvel ezelőtt Szász Jánossal is színre vittük Gyulán, akkor Derzsi János volt Baal. A párizsi Conservatoire-ban pedig a diákjaimmal „mozaikmódszerrel” készült belőle előadás. Brecht tizennyolc évesen írta a darabot, épp akkor, amikor a legelégedetlenebb volt kora színházi és társadalmi viszonyaival. A Baal egyszerre beszél a művészetről, az önpusztításról és a szerelem erejéről. A főszereplő igazi antihős, aki használja és kihasználja a környezetében élőket, és végül önmagát emészti fel. Tulajdonképpen egy haláltánc.

Bizonyára minden előadásnál más az alkotói metódus.

Először is elolvasom az adott művet, értelmezem, majd kidolgozok egy vizuális dramaturgiát, és próbálok abból egy világot teremteni. Törekszem arra, hogy már egy kész elképzeléssel érkezzek az első rendezői találkozásra. Egyeztetések után a rendezővel együtt gondolkodunk tovább. Ha az ő elképzelése erősebb, karakteresebb, hajlandó vagyok azt szolgálni. 3D-s programokkal dolgozom, amelyek meglehetősen bonyolultak, de nagy előnyük, hogyha megrajzolok velük valamit, akkor az műszaki rajz és világítás is egyben, s ha elküldöm fájlként az adott színházba, mire odamegyek, már a díszlet gyártási előkészületeiről lehet beszélni.

Világot teremteni egy szöveg köré – ennél csodálatosabb feladat és nagyobb kihívás számomra nincs. Nagyon lelkesít az a szakasz, amikor a tervekből átlépünk a praktikum világába, amikor a látványt először megépítjük a színpadon, és a fantázia teljes fizikai valójában mutatkozik meg. Nagyon kell vigyázni, hogy érvényes dolgok legyenek jelen a darabban. A látás minden emberben kialakult „tiszta” dolog, így ha az optika nem korrekt, azt a néző rögtön észreveszi.

Mindenféle anyag használata szóba jöhet, és nagyon érdekelnek az új technológiák is, mert szeretem, ha annak, amit csinálok, a mához köze van. Az én színpadképeimben az anyag dominál, mindig „azt jelenti, ami”, és ez hordoz tartalmakat.

Horváth Csaba rendező-koreográfussal már összeszokott alkotópáros vagytok. Együtt dolgoztatok többek között Márton László Carmen című színművén is, a melyet a székesfehérvári Vörösmarty Színházban mutattatok be. Az előadásért, illetve a Vígszínház Hamlet jének látványterveiért 2017-ben megkaptad „Az Év Díszlettervezője” elismerést.

Három óriásira méretezett tankcsapda és egy forgóra állított fénykupola mozgásaiból jöttek létre a Carmen terei. Fiatalokkal dolgoztunk, izgalmas volt látni, ahogy huszonkét tehetséges színész kapaszkodik a hengeres, áttört, hatalmas paláston, majd a palást megemelését követően négy–hat méter magasban mesélnek a testükkel, s olyan kontextusba kerülnek, amilyenre nem számít a színházi néző. Csabától ezúttal is szabadkezet kaptam, az ízlésünk nagyon közel áll egymáséhoz, s az általam előterjesztett javaslatokból mindig valami csodálatosat hoz létre: úgy fejleszti ki őket, és úgy épít rájuk, hogy igazi színházi minőség keletkezzék. Ügyesen bánik a térrel, a zene, a tánc és a mozgás nyelvével szólítja meg a nézőket.

A Hamlet ben ifj. Vidnyánszky Attilát is kőkemény akrobatikus mutatványoknak vetettétek alá Eszenyi Enikővel.

Enikővel közösen dolgoztuk ki ezt az Egérfogóhoz hasonlatos teret, ami anyagaiban a mai bankarisztokrácia ízlését próbálja követni. Attila nyolc méterről függeszkedik lefelé és vissza, a díszlet követi őt, szinte eggyé válik vele, így érzékeltetve a történet transzcendens vonulatát, az ég és a pokol elementáris erejét. A diktátor látványvilága is hasonlóan izgalmas, a látvány nagyban épít a náci Németország jelképtárára és a mai internetes kultúra ikonkészletére.

Szoktál díszlet- vagy jelmezelemeket újra felhasználni, újra beépíteni a munkádba?

Próbálom elkerülni az „újrahasznosítást”, hiszen az előadás egyszeri és megismerhetetlen. Én inkább az újdonságokra fókuszálok.

Melyik munkádat tekinted eddigi pályád legnagyobb kihívásának?

Páratlan élmény volt számomra a Találkozás című előadás a Pesti Színházban. Megkínzott életutakon keresztül látunk rá a diktatúra kegyetlenségére, de a végkicsengés mégis afelé mutat, hogy „aki szeret, annak igaza van”. Teljes harmóniában alkottunk Eszenyi Enikővel és Nádas Péterrel. Sajnálatos, hogy levették a műsorról, pedig három évadon keresztül ment, még Kínában is nagy sikerrel játszottuk.

Azt nem sajnálod, hogy bár rengeteget teszel hozzá az előadásokhoz, a tapsot mégis a színészek kapják?

Nem sajnálom. A színházi gépezet fontos eleme vagyok én is. A rendező kelti életre azt a miliőt, amit megálmodtam, s az én nagy pillanatom az, amikor egy szöveg megérint, és közel jön hozzám, én pedig teremtek köré valamit, amely hozzásegíti a színészt, hogy hőssé váljon, „világra jöjjön”.

Leadkép forrása: antal.szinhaz.org


Következő cikk

További cikkek