„Elsősorban nem a testiségről szól”

Bár Fehér Tibor rendelkezik forgatási tapasztalattal, hiszen több TV-sorozatban is láthattuk már, Dobó Kata vígjátéka az első filmes munkája. A Kölcsönlakás bemutatójának hetében új szerepben is láthatjuk a Nemzeti Színházban: VIII. Henriket játssza az Egy ember az örökkévalóságnak című előadásban.

Hogyan jellemeznéd Dobó Kata munkamódszerét? Milyen volt vele dolgozni?

A forgatások oldott hangulatban teltek, Katával remekül lehetett együtt dolgozni, mert szívvel-lélekkel, hittel, szeretettel és maximális energiával volt jelen minden egyes forgatási napon. Rendkívüli módon odafigyelt ránk, pontos instrukciókat adott, de az ötleteinkre is vevő volt. Korábban csak a Munkaügyek – IrReality Show vagy a Csak színház és más semmi sorozatokban szerepeltem, tehát viszonylag kevés rutinnal rendelkezem a forgatások terén. A színpadon mindig nagy képben gondolkodunk, a színpadi térben próbáljuk vezetni a nézők tekintetét, míg a filmben a kamera szemszöge a domináns – előnye, hogy apró mozdulatokat is megmutathatunk vele.

Castingon választottak ki a csábító jógatanár szerepére?

Igen. Martinovics Dorinával kellett megcsinálni egy-két jelenetet, aztán nem sokkal később értesítettek, hogy megkaptam a szerepet.

A való életben te inkább tűnsz konditermi edzéseket preferálónak, semmint ászanákkal kísérletezőnek. Hogyan próbáltál kapcsolódási pontokat találni a karaktereddel?

Képzeld, találtam a forgatási helyszínen egy jógakönyvet, amit elkezdtem olvasgatni: ebből merítettem az inspirációt. Voltak benne olyan szövegrészek, amelyeket később a karakterem szájába adtunk. A szabadidőmben szaunázni is szoktam, ilyenkor általában Krisna-zenéket hallgatok, mert megnyugtatnak, talán a repetitív jelleg miatt – ezek soraiból is vettem át, és az én ötletem volt, hogy az egyik jelenetben Krisna-dalt énekeljek. Valóban közelebb állnak hozzám a magas intenzitású sportok, sokáig fociztam, atletizáltam, imádom a labdajátékokat, nagyon szeretem az akrobatikát is, és habár hátra szaltózni nem tudok, volt már olyan színházi előadásom, amely azt igényelte, hogy megtanuljak buzogányozni, monociklizni és úgynevezett tissue-függönyön (légtornászfüggöny) mozogni.

A Mafilm Audio szinkronstúdiójában rendszeresen dolgozom együtt Tabák Kata szinkronrendezővel, aki jógaórákat is tart. Ellátogattam hozzá néhányszor, de mivel az izmaim meglehetősen kötöttek, a nyújtás minden alkalommal fájdalmat okozott – szóval ez a része nem igazán vált be, de nagyon tetszett, hogy az órák végén mindig volt pár percem, amikor befelé kellett figyelnem, meg kellett köszönnöm magamnak, hogy vettem a fáradságot, és tettem az egészségemért.

És mennyire állnak közel hozzád a filmben viselt lenvászon ingek, tibeti nadrágok vagy szerencsehozó-energetizáló karkötők?

Semennyire. Alapvetően szkeptikus ember vagyok, de igyekszem nyitottan közelíteni a misztikus-ezoterikus dolgok felé.

Úgy tudom, hogy hajnali négykor kellett kelned a forgatások idején.

Már megszoktam, hogy folyton korán kelek. Tudod, ha azt csinálod, amit szeretsz, akkor semmit nem érzel tehernek, márpedig én roppantul élveztem a forgatás minden percét és azt, hogy bepillantást nyerhettem egy kicsit a filmkészítés kulisszáiba.

A Kölcsönlakás egy szórakoztató párkapcsolati komédia, de ha megkapargatjuk a felszínét, találunk mélyebb mondanivalót is?

A jó vígjátékokban mindig ott van egy csipetnyi dráma, és szerintem azok az igazán jó alkotások, amelyeken egyszerre lehet derülni és olykor megrendülni. A Kölcsönlakás ilyen. Ráadásul vígjátékot akkor lehet jól játszani, ha vérkomolyan veszed.

A filmbeli szálak egyik fő összekuszálója a csapodár Henrik (Klem Viktor), aki pásztoróráját egy escort lánnyal kívánja eltölteni, a légyottra pedig barátja és üzlettársa, Balázs otthonát szemeli ki. A hely azonban nemcsak neki jutott eszébe… Te nem látod úgy, hogy a szexualitás a való életet is egyre jobban átszövi?

Dehogynem, elég szétnézni a közösségi oldalakon, de a színházi darabok többsége is a szexualitás körül forog. Mostanság minden a szemünk előtt zajlik, kevesebb a magánéleti titok, talán ezért érezhetjük azt, hogy tobzódunk a szexuális ingerekben. Én igyekszem a közösségi médiát jóra használni – kizárólag szakmai dolgokat osztok meg az oldalaimon, már ha egyáltalán felmegyek. Nem vagyok lájkvadász, nem teregetem ki a magánéletem, és nem pózolok. A munkámmal szeretnék értéket közvetíteni.

Az egyik hazai televíziós kereskedelmi csatorna reggeli műsorában egy éven át dolgoztál műsorvezetőként. Így utólag hogy látod, jó döntésnek bizonyult magad mögött hagyni ezt a világot?

Életem egyik legjobb döntése volt. Azóta sokkal nyugodtabban élem az életem, beigazolódni látszik a döntésem helyessége. Megviselt a tévés időszak, ugyanis minden nap hajnalban keltem, mentem műsort vezetni, aztán a Nemzeti Színházba próbálni, a délutánt szinkronizálással töltöttem, ezt követte az esti előadás a színházban. Éjfél volt, mire hazaestem, aludni azonban a felfokozott állapot miatt alig tudtam. Kipróbáltam magam a műfajban, sokat tanultam és tapasztaltam, de rá kellett jönnöm, hogy nem az én világom ez a fajta műsorvezetés.

Ha már a Nemzeti Színházat említetted: nagy erőkkel próbálod a Robert Bolt művén alapuló, Egy ember az örökkévalóságnak című színdarabot. A Csiszár Imre rendezte produkcióban VIII. Henriket alakítod, aki Morus Tamással kerül konfliktusba.

Igazi jutalomjáték ez nekem, és roppant izgalmas is, hiszen hosszú ideig nem vagyok jelen a színpadon, csak beszélnek rólam a szereplők. A történet szerint Henrik érvényteleníttetni akarja Katalinnal való házasságát, aki nem tud fiú utódot szülni neki, s el akarja venni Boleyn Annát, erre azonban Morus nem akarja áldását adni. Csiszár Imre kitalálta, hogy mivel VIII. Henrik rajongott a spánielekért, legyen nekem is egy szép fekete spánielem. Igen ám, csakhogy ilyenkor fennáll a veszély, hogy mondhatok és csinálhatok én bármit az előadás során, a nézők az aranyos kutyusra fognak koncentrálni. Igyekszem felvenni vele a versenyt.

Májustól a Rocco és fivérei próbái kezdődnek meg. Az előadásra már egy hónapja elkezdett edzeni a szereplőgárda – bokszedzéseken vesztek részt.

Így van. Az előadást Vidnyánszky Attila rendezi, aki – mivel régebben bokszolt, és máig közel áll a szívéhez az ökölvívás világa – lehetséges, hogy erre helyezi az előadásban a hangsúlyokat. Bedák Pál vb-ezüst- és Eb-bronzérmes ökölvívó segíti a felkészülésünket, amelyek finoman szólva is kemények.

***

Kopek Janka 2014 óta erősíti a Vígszínház társulatát – játszik a Háború és békében, a Máglyában, a napokban pedig Brecht Baalját próbálja, mely márciustól Horváth Csaba rendezésében látható a Pesti Színházban. A Kölcsönlakás az első filmes munkája volt, melyet óriási lelkesedéssel csinált végig.

Az általad alakított Szilvi bohókás, csacsogó, roppant impulzív és lelkes. Hasonlít rád?

Én is többnyire vidám és lelkes vagyok, és nagyon tudok rajongani emberekért, dolgokért, helyzetekért. Szilvi a filmbeli három lánytestvér közül a legfiatalabb. Beleszeret Márióba (Szabó Simon), imponál neki a tehetsége, a kisugárzása, de csalódnia kell. Ennek ellenére erős marad és céltudatos, ügyesen megy tovább az útján, félreteszi a sérelmeket. Az, hogy ilyen fiatal karaktert kell játszanom, most fordul elő először, eddigi pályám során általában idősebb szerepeket osztottak rám.

A Kölcsönlakás az első nagyjátékfilm, amelyben szerepet kaptál.

Igen, és nagyon élveztem, pedig rendszeresen hajnali háromkor kellett kelnem. Hogy Dobó Katával nagyon jó dogozni, az már a csatingon is kiderült számomra. Felkészült volt, pontosan megfogalmazta, hogy mit szeretne tőlem látni, színész lévén képes volt az én fejemmel is gondolkodni. Teljes harmóniában dolgoztunk, senki nem görcsölt rá a jelenetekre. Örömmel bíztam magam rá és a stábra. A Kölcsönlakás nem elsősorban a megcsalásokról, a testiségről szól – a szerelmet, a bizalom fontosságát állítja fókuszba.

Mielőtt a Vígszínházhoz szerződtél volna, tettél egy izgalmas kitérőt a világhírű rendező, Robert Wilson világába, akinek neve összeforrt a kortárs vizuális kultúrával, a kísérleti színházzal.

Wilson egyik nyári programján vettem részt 2012-ben, és nem túlzok, ha azt mondom, ez volt életem egyik legmeghatározóbb élménye. Mindig törekszem arra, hogy a szakma legjobbjaitól tanuljak – Wilson pedig az egyik legjobb, igazi géniusz. Az egyetemen hallottam a munkásságáról, s a tanárunk hívta fel a figyelmet arra, hogy nyaranta workshopokat tart. Utánanéztem a honlapon, kitöltöttem a jelentkezési lapot, melyhez csatoltam videót, fotókat, önéletrajzot és motivációs levelet, aztán ahogy elküldtem mindezt, szépen el is felejtettem a dolgot. Pár hónap múlva megkaptam az értesítést, hogy beválogattak. Két hónapos intenzív munkafolyamatot képzelj el, angolul akkor dolgoztam először, és később a szakdolgozatomat a kurzuson szerzett tapasztalataimról írtam. Ha ez a program nincs, talán sosem kezdek el tudatosan külföldre kacsingatni. Azóta Armin Petras rendező-drámaíróval is dolgoztam: a drezdai színházban próbáltam vele a Máglyát, 2018 nyarán pedig meghívott a stuttgarti színház fesztiváljára, hogy csináljak egy szóló performanszt (Eszenyi Enikő rendezte Bartis Attila és Forgách András műveiből, az előadásban azóta is szerepelek külföldön).

A fiatalok rettentően meg szoktak döbbenni, ha az olvasmányélményeikkel nem egyeznek a színpadon látottak – gondolok itt arra, ha például realista helyett stilizált díszletekkel találkoznak, és ha a szavakat háttérbe szorítja a képiség és az összművészeti koncepció. Szerinted miért van a kísérleti színházakkal kapcsolatban még mindig egyfajta eltartás, idegenkedés?

Gyerekkoromban nagyon sokat olvastam, egy mesét szerettem több változatban is megnézni, elolvasni. Evidenssé vált, hogy nem csupán egyetlen értelmezése lehet a dolgoknak. Ha folyamatosan nyitottan és kíváncsian állunk a dolgokhoz, adott esetben az új aspektusokhoz és az olvasatokhoz, s erre neveljük a gyerekeinket is, akkor az általad említett eltartás kiiktatódhat az agyunkból.