Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista
  • „Isten mással lehetett elfoglalva”

    Apa lánya / Bábszínház vs. Nem vagyok Miriam / Vígszínház

    2019.03.21 — Szerző: Kis Petronella

    Az Apa lánya és a Nem vagyok Miriam két, egymással dialógusba lépő előadás: egyikük egy életét kockáztató megmentő, a másik pedig egy megmenekült cigánylány szemszögén keresztül láttatja a holokausztot.

  • „Isten mással lehetett elfoglalva”

    Közel azonos időben, két hónapos eltéréssel tűzött műsorára a Budapesti Bábszínház és a Vígszínház is egy olyan előadást, amely témájának főként az utóbbi években nemcsak a színházakban, hanem a könyvkiadás területén és a filmekben is számtalan feldolgozása született: a holokausztdrámát. A szimpla tematikai hasonlóságon túl azonban az Apa lánya és a Nem vagyok Miriam szorosabban is összeköthető, egymással dialógusba lépő előadásként is értelmezhető, egészen eltérő műfaji keretekkel. Ráadásul mindketten képesek újszerű perspektívából ábrázolni a második világháború eseményeit és következményeit.

    A Bábszínház évekig tartó kutatómunka után állította színpadra Háy János szövege alapján az Apa lányát, egy Schindler listájához hasonló, ám annál sokkal inkább elfeledett történetet. Főszereplője, Irena Sendler (aki az előadásban nincs nevesítve, így egy általánosabb érvényű történetet kapunk emberfeletti bátorságáról) 2500 zsidó gyereket mentett ki a gettókból, akiknek hamis papírokat gyártottak, és később keresztény családokhoz, kolostorokba, zárdákba vagy árvaházakba kerültek. A darabból azonban nem tudjuk meg, hogyan folytatják életüket – miután egy alak, akinek csak titokzatos árnyékát látjuk, felhúzza tehetetlen, alvó testüket egy lyukon a színpad tetejére –, ahogyan a kicsik számára is titok maradt, kik és miért bújtatták el és szöktették meg őket.

    A Nem vagyok Miriam éppen erre kínál válaszlehetőséget: az unokái körében 85. születésnapját ünneplő, cigány származású elbeszélő, aki – bár nem Irena Sendler által – gyerekként új névvel (és emiatt zsidóként) megmenekült a haláltáborból, és Svédországba került egy befogadó családhoz. Paradoxnak tűnhet az identitáscsere megtartása a háború után is, de korántsem alaptalan: cigányok – azaz „vándornépek” – törvényesen nem léphették át a ma már a toleranciájáról híres ország határát. A darab egyik központi jelenetében a zavargások, utcai verekedések a menekültek ellen irányulnak, és bőrszíne miatt Miriam is áldozatul esik. Így az évekig tartó megpróbáltatásai után is folytatódnak az őt érő atrocitások, az események folyton felidézik benne a koncentrációs táborokban átélt élethalálharcokat, korbácsolásokat és a rettegést. Kincses Réka dokumentumfilm-rendezőként ezúttal is egy megtörtént események alapján íródott előadást hozott létre.

    A történetmesélést a két előadás hasonlóképpen, lecsupaszítva viszi színre, legalábbis ami a szereplők és az eszközök csekély számát illeti, a helyszín azonban éles kontrasztot képez. Pallai Mara az Apa lányában egy személyben játssza az összes szerepet, amelyek közül a leghangsúlyosabb a szűk, sivár, koszos börtöncellában sínylődő Irenáé és az őt vallató Gestapo-tiszté. Előbbi a kegyetlen bánásmód és a kínzások hatására sem árul el részleteket a rendőrségnek „bűntársairól”, illetve arról, hogyan sikerült kicsempészniük a gyerekeket a szigorúan őrzött területről: csupán emlékeiben idézi fel, amint elaltatják és dobozokba, zsákokba, sőt koporsókba rejtik őket, vagy egyszerűen úgy indul el az ellenőrzésre, hogy rongyba csavar és kabátja mély zsebébe csúsztat egy kisbabát.

    Miriam (Igó Éva) viszont egy otthoni, meghitt családi esemény közben eleveníti és fedi fel emlékeit. Látszólag békére és megnyugvásra lelt, valójában viszont egész életében eltitkolta gyökereit, elfojtotta érzéseit, férjével (akit Zoltán Áron alakít a többi férfi karakterrel együtt) negyven év alatt egyetlenegyszer sem keveredett vitába. Svédországban nevelője azért vette magához, mert jó családból származónak hitte. Segített neki beilleszkedni a társadalomba, megtanította az elvárt viselkedésre, a bólogatásra, a mosolygásra, a mindenek felett álló udvariasságra. Miriam – eredetileg Malika – szorgalmasan tanulta a svéd történelmet, és még arra is különös figyelmet kellett fordítania, milyen sebességgel szabad sétálnia, hogy úrinőnek látsszon. A jelenetek felépítése az emlékezet és a gondolatok hézagosságát, az időben való ide-oda ugrálást tükrözi. A táborban történteket és Miriam beilleszkedési nehézségeit az új országban, amelyeket Antóci Dorottya játszik, Igó Éva kívülről szemléli, de a két színész szövegmondásának szinkronitása filmszerűen érzékelteti, hogy a fiatalkori én mennyire egybemosódik az időskorival.

    Az Apa lánya azzal vet számot Irena nézőpontján túl, hogy miként élték meg a szöktetést a gyerekek, akiknek fogalmuk sem volt arról, miért hullik darabokra körülöttük az addigi életük, és miért akarják még ebben a feje tetejére állt, fenyegető világban is elszakítani őket az egyetlen biztos pontot jelentő szüleiktől – s hogy hogyan értették meg a szülők, hogy gyerekeik szinte egyedüli esélye a túlélésre az, ha egy számukra ismeretlen nő puszta jó szándékból kicsempészi őket, és egy idegen családba, környezetbe kerülnek. A gettóbeli körülményeket remekül szemlélteti a bábok beesett, csontsoványra és hullasápadtra maszkírozott arca, kidülledt szemük és kopott, foszló ruházatuk. Eközben rendkívül eredeti kialakításúak a Pallai Mara térdére erősített, kötésből készült speciális bábok, melyeknek redői egy-egy szellemarcot formálnak meg, és életre keltésük az anyag hátsó, leheletfinom mozgatásával zajlik.

    Hoffer Károly szerint a történet azért kiáltott a bábos megvalósításért, mert Irena éppen azt tette, ami a bábművészet maga: neki kellett eldöntenie, hogy a gyerekek meddig legyenek tetszhalottak, majd újra élők. „[A]mikor elengedem, akkor pontosan úgy néz ki, mintha semmi élet nem lenne benne, de aztán csak rajtam áll, hogy mikor nyúlok hozzá, mikor mozdítom meg újra” – meséli a rendező, és a darab valóban remekül reprezentálja a bábokon keresztül az emberi kiszolgáltatottságot. Azonban érdemes lett volna még inkább kihasználni ennek a műfajnak a lehetőségeit, hiszen a bábok – a kötésbáboktól eltekintve – csak az előadás második felében kerülnek elő a színpadi térbe rejtett dobozokból. Addig főként Irena vallatásának vagyunk tanúi, ahol bár a két nő gesztusaiban, viselkedésmódjában és hangerejében egyértelműen kiütközik a markáns alá-fölérendeltségi viszony, Pallai Mara beszédstílusában, hangtorzításában, annak a megszólaló váltást jelző karakterességében lehetett volna erőteljesebb. A befejező jelenet, amelyben a színész a börtönből való szabadulását jelezve felmászik egy létrán a színpad tetejére, kissé direktre sikerült.

    A Nem vagyok Miriamban felmerül egyfelől, hogy a következő generáció életére milyen hatást gyakorolhat a múlt, az eltitkolt családi gyökerek – az, hogy ők maguk sincsenek tisztában származásukkal és hagyományaikkal (ahogy azzal sem, hogy a roma vagy a cigány szót szabad-e használniuk), mert azok tudatos felvállalása veszélyes lehet rájuk nézve. Másfelől a darab ütközteti egymással a két generáció gondolkodásmódját: a nagymama egy életre megtanulta azt, hová vezethet, ha nem mások elvárásai és parancsa szerint viselkedik, és a nyugalomnál nincs nagyobb ajándék számára – az unokáknak viszont érthetetlen, hogy valaki miért nem nyitja ki a száját, és lázad fel, ha igazságtalansággal szembesül, vagy miért nem lép ki egy kapcsolatból, ha az nem működik.

    Mindkét előadás egyik központi és legfontosabb gondolata az, ahogyan a vallató rendőrtiszt és a svédek megpróbálnak magyarázatot adni arra, miért „kell” a zsidókat, a cigányokat vagy bármilyen más népcsoportot „kiiktatni”, mielőtt szétbomlasztanák a jól működő társadalmat, közösséget – pusztán azért, mert annak születtek, akinek: mindenki érdekében meg kell akadályozni, hogy hibás génjeikkel tovább fertőzzék és züllesszék az emberiséget. Bár a Nem vagyok Miriam továbbfűzi az Apa lánya történetét egy túlélő útjának árnyalt ábrázolásával, felmerülő kérdéseire csak további kérdésekkel tud felelni. Hogyan, milyen eszközökkel lehet valakit annyira megfosztani a régi életétől, az emlékeitől, hogy ne emlékezzen se az édesapja nevére, se a községére, ahol a gyerekkorát töltötte? Érdemes-e azon az áron megmenteni valakit, hogy az egész további életét hazugságban kelljen leélnie? Nem jobb-e a halál is annál, ha többé sosem lehetünk önmagunk?

    Háy János: Apa lánya
    Budapest Bábszínház
    Dramaturg: Gimesi Dóra
    Kísérőzene: Presser Gábor
    Látványtervező, rendező: Hoffer Károly
    Szereplő: Pallai Mara
    Bemutató: 2018. december 13.
    Következő előadások: 2019. március 27., 28., április 8., 30.

    Majgull Axelsson: Nem vagyok Miriam
    Vígszínház
    Fordította: Rácz Judit
    Péterfy Gergely színházi adaptációja nyomán a vígszínházi változatot írta: Kincses Réka, Igó Éva, Vörös Róbert
    Szereplők: Igó Éva, Zoltán Áron, Antóci Dorottya
    Díszlet-jelmez: Esztán Mónika
    Dramaturg: Vörös Róbert
    Rendező: Kincses Réka
    Bemutató: 2019. február 27.
    Következő előadások: 2019. március 29., április 15., 26.

    Leadfotó: Éder Vera


  • További cikkek