Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista

Gyere Indiába, eskü, jó lesz!

Stas: Stanislife EP

2019.04.26 — Szerző: Buzás Lelle

Sivatagok, kalózok és apokalipszis után Indiába utaztat Stas legfrissebb lemeze, a Stanislife. A Babylon Records global bass nagykövete 2014-ben kezdte a zenélést. Kiadványai önreflektívek: saját érzelmeit és tapasztalatait építi bele munkájába.

Gyere Indiába, eskü, jó lesz!

Bevallom, nem sokat tudtam a global és a tropical bass világáról, míg bele nem kezdtem az írást megelőző kutatómunkába, úgyhogy most leírom az összes frissen szerzett ismeretem, hogy a laikusoknak és látens szakértőknek egyaránt betekintést nyújthassak ebbe a műfajba.

Alapvetően kétkedően állok a stíluskeveredésekhez, jobban szeretem a tisztább hangzásokat és az egyértelmű stílusjegyeket, mondhatni, minimalista vagyok. A tropical és a global bass a tradicionális, néhol „törzsies” elemeket keveri az elektronikus basszushangzással. Míg az előbbi általában ázsiai, afrikai, dél-amerikai és balkáni hagyományokból táplálkozik, amihez az elektromos alapot a UK grime-tól kezdve a cumbia, a moombahton és a trap szolgáltatják (ezek mind új műfajok, a kétezres évek hiphop, raggaeton és a house hullámai gerjesztették őket az Atlanti-óceán mindkét partján). Ezekből első blikkre lejön, hogy hangsúlyos tört ütemektől és kvázi népzenéktől lesz hangos a szubkultúra, amelynek megismerésére invitál az irányzat. Azonban ahelyett, hogy egy drum and bass buliba keveredett ibizai fiatalnak éreztem volna magam Stas albumának hallgatása közben, inkább beültem egy csónakba, és hagytam, hogy dallamai egészen Indiáig vigyenek.

Egyébként a magyarországon élő, fehérorosz származású Stas korábbi lemezein talán keményebben nyúlt a bordaszaggató dobokhoz és a dzsungelben újra önmagára találó drum and basshez, azonban a legújabb megjelenésén meghagyva a nyersséget sokkal kegyesebben bánt a dobhártyáimmal, mint akár korábbi anyagán, a Bluebird of Freedomon tette.

A Stanislife-ot két részre tudnám bontani. A nyolcszámos EP több hangszínt és történetet hordoz magában: az Ascent, a Metatonia, a Fugacious Nature és a Numinous Wind a megérkezős, felemelkedős fázisba tartozik, míg a Luminous, aDiffused Euphoria, a Firefly Serenade és a Volumen egy jóval texturáltabb, megfoghatóbb képet vetít elém. A két rész fésűszerűen illeszkedik, a nyugodtabb és a profánabb ritmusok kedvesen fonódnak egymásba az album egészén.

Az első rész a megérkezés és az atmoszférikus gondolatok. A kiadvány prológusaként szolgáló Ascent felemelkedést jelent, a háromperces vertikális mozgást kellemesen szegélyezik a chikarára hajazó hangszerek és a dayan-szerű dobok (félreértés ne essék, nem magamtól tudom ezeket, legalább húsz videót megnéztem a különböző indiai hangszerekről). Szinte pontosan a szám felénél erőteljesebb ritmusokra kaphatjuk fel a fejünket, amiket lágy szintetizátorok ellensúlyoznak, a dobok szólamai pedig tökéletesen átvezetnek a Metatoniába, ami bűnbánatot és egyfajta belső, lelki átalakulást sejtet. A vokálok egymásra építkezése után alig egy perc múlva bocsánatot nyernek bűneink, így légies könnyedséggel tudunk továbbemelkedni az elmúlás felé. Számomra az első részt egy vallási áthallásos magyarázattal a legkönnyebb megérteni, és mivel a lemez során Indiába utaztunk, a hivatkozás alapjául a hinduizmust veszem. Az emberi léten túlmutató történetek aoksája, azaz ciklikusságból felszabadulása a Fugacious Nature-nél következik be, szinte újjászületünk mi is, ahogyan a természet is a Numinous Windben. Itt aztán szabad értelmezést nyer az „isten”, lehet a szél is, de az is megeshet, hogy a szél a kommunikációs csatorna, míg rám abszolút a háttérben megbúvó tikfa volt a legnagyobb hatással.

A második rész a Luminousszel kezdődik, a lemez korai stádiumában ér el hozzánk. A szám texturált vokáljai elszórva köszönnek vissza a Diffused Euphoriában is (ahogy a cím is sugallja), magas fekvésükre kígyóbűvölőként invitálva a füleket. A ritmusos váltás az eddigi érzést felrázva teremt új egyensúlyt a „klasszikus keleti nyugalom” és a tánc közötti kettősségben. Számomra az album szíve a Firefly Serenade (Szentjánosbogarak szerenádja), amit egy képpel tudnék a legjobban leírni: ahogy az esti, szabad égbolt sötétségében apró fényforrásokként jelennek meg a kis világító bogarak, egyszerre törékeny és biztonságos közeget ébresztve. A mormoló ének egy intim szertartásra hív, ami pedig végképp kiemeli az album egészéről a számot, az az, hogy itt érik össze a projekten uralkodó kettősség: kisimulnak az extremitások, és a hangzások megérnek az együttlétre.

Ha a Firefly Serenade az este, akkor az azt követő Volumen a hajnal, ahol a szintetizátor az első napsugarakat utánozva mászik be a térbe, a jól ismert autotune-vokálok pedig az ébredezők jelenlétét sejtetik. Ahogy a tekintet a reggeli teret pásztázza, újabb arculatváltáson esik át a lemez, ismét egy friss látvány tárul a szemünk elé. A második részt lezárva a villogó húrok és a felcsillanó énekhangok aláfestésével a minimalizmus és a kalandos basszusok utolsó táncukat járják el.

Bár a lemez április 1-jén jelent meg, egyáltalán nem veszi poénnak magát. A felemelő melódiák mondanivalóját akár még érthetjük is, függetlenül a nyelvi különbségektől (fun fact: a Babylon Records alapgondolata a bábeli idők felidézése, amikor az emberek még egy nyelvet beszéltek – ma ez az univerzális nyelv a zene). Az egész album végtelenül érzékeny, kiemelt szerepek jutnak az énekes dallamoknak, amiket a tört ritmusok repesztenek meg, majd körvonalaznak újra. Ha kedvet kaptál, hallgasd meg az egész albumot BÁRHOL.


Következő cikk

További cikkek