×

„Nem vágyom a túlvilági életre”
Interjú Upor Andrással
Soós Tamás
2015 // 11. 20

Upor András is egy szál gitárral és egy őserejű hang­gal játssza elgon­dol­kodtató, de fülbe­mászó dalait, akár­csak barátja, Zanzinger, akivel idén egy kiadót is beüze­meltek. Októ­berben már a Lone Waltz Recordsnál jött ki András első lemeze, a delta blues és az ame­rikai folk­zene hatásait mutató Let the Song Work On You.
Upor András is egy szál gitárral és egy őserejű hanggal játssza elgondolkodtató, de fülbemászó dalait, akárcsak barátja, Zanzinger, akivel idén egy kiadót is beüzemeltek. Októberben már a Lone Waltz Recordsnál jött ki András első lemeze, a delta blues és az amerikai folkzene hatásait mutató Let the Song Work On You.



Mikor szerettél bele a bluesba?

Gyerekkorom óta hallottam otthon bluest, de alapvetően az USA-ban találtam rá egy ohiói könyvtárban. Az a fajta energia és nyers őszinteség fogott meg, ahogy az érzelmek előtörnek benne – és persze a valódi élet, ami mögötte van. Ezt leginkább a delta bluesban találtam meg, de ez nem jelenti azt, hogy bluesman vagyok. Engem nem érdekel a blues mint műfaj továbbéltetése. A jó zene nemcsak szórakoztat, hanem arról is szól, mi van velünk, de ez megvan a Woody Guthrie-féle folkzenében is, nem csak a bluesban. Amit én játszom, az inkább kortárs folk – nem népzene, hanem az a stílus, amit Bob Dylan vagy Loudon Wainwright is képvisel.

Aktuális problémákról énekelsz, amik téged is, a közönségedet is foglalkoztatják. De mi történik, ha nem alakul ki a zenéd körül közösség, mert távolinak vagy archaikusnak érzik a stílust, még akkor is, ha éppen a Skype-on keresztüli kapcsolattartásról énekelsz?

Minden zenének kell egy befogadó közeg, különben meghal. Én azt látom, hogy egyre több ember van a koncertjeimen, nemcsak ismerősök ismerősei, hanem olyanok is, akik olvastak rólam egy cikket a neten, és eljöttek meghallgatni. Bővül a kör, de ehhez idő kell, mert csak lassan lehet építkezni. Ha a stílust nézzük, elsőre úgy tűnhet, hogy jelenleg nincs divatban, de az utóbbi években világszerte előtérbe kerültek az énekes-dalszerzők. A kérdés másik oldala pedig az, hogy nem tudok máshogy zenélni, csak úgy, ahogy én azt relevánsnak érzem. Megvan a zenei nyelvem, amin keresztül kommunikálni tudok, és ha csak azért másfajta zenét írnék, hogy tízszer annyian jöjjenek a koncertjeimre, az nyilvánvalóan szar lenne. De széles a merítésem, a zeném nem csak a delta bluesra épül.

Milyen hatásaid vannak a delta blueson és a folkos énekes-dalszerző hagyományon kívül?

Nagy free jazz rajongó vagyok, gitározni pedig klasszikus gitárosként kezdtem, tizenegy évig tanultam. A komolyzene-hallgatás alapvető élmény számomra, mert másfajta hozzáállást igényel. A könnyűzenében is sok mindenhez úgy közelítek, mint a komoly- vagy a jazz-zenészek, és az instrumentális részeken is sokat dolgozom, hogy ezekhez a műfajokhoz hasonlóan hordozzanak magukban információt. A torzított slide gitáron is órákig szöszölök azon, hogyan építsek fel belülről egy hangot. Ez a fajta alaposság hallgatói részről is fontos. Ha például Jimi Hendrixet nézzük, neki a populárisabb, könnyedebb dalai ragadnak meg az emberekben, esetleg a technikai tudása vagy az olyan külsőségek, mint hogy felgyújtja a gitárt. De hogy észrevedd azt az elképesztő kreativitást és elmélyültséget abban, ahogyan megformál egy hangot, és közben mégis spontán marad, az kitartó, odafigyelő hallgatást igényel. A free jazzt és a komolyzenét is sokat kell hallgatni, hogy bizonyos szinten olvasni tudd ezeket a műfajokat. Nem véletlen, hogy az iskolai oktatásban bizonyos könyvek csak bizonyos osztályban kerülnek elő, és ez igaz a zenére is. Kár, hogy nálunk ennek a fajta zenei oktatásnak, amely során megtanulhatnánk olvasni a komplexebb zenéket, nincsen hagyománya.

Te a londoni Goldsmith egyetem zeneszakán tanultál. Hogyan oktatják ott a „popular music”-ot?

Egészen máshogy közelítenek hozzá, mint itthon. Magyarországon eleve nincs könnyűzenei egyetemi szak, a Zeneakadémián jazzt, komolyzenét és népzenét tanítanak. A konzervatóriumi oktatásra, az elmélyült technikai tudásra helyezik a hangsúlyt. A Goldsmithen viszont sokkal szélesebb volt a paletta. Lehet, hogy bizonyos órák nem nyújtanak olyan mély hangszeres tudást, mint itthon, viszont mindenki megtalálhatta azt, ami a legjobban érdekli, és amit később a legjobban tud használni. Heti egy magánórán volt hangszeres oktatás, én ott énekelni tanultam, mert úgy éreztem, arra van a legnagyobb szükségem. Korábban soha nem jártam énektanárhoz. Emellett stúdiótechnikát, hangszerelést, zeneelméletet, zenetörténetet és zeneszociológiát is tanultunk, ezt pedig maximálisan kamatoztatni is tudom: dolgozom hangmérnökként, csinálok stúdiómunkákat, valamint tanítok gitárt és dalszerzést is.



Te hogyan szoktál dalt szerezni?

Általában terv nélkül leülök egy gitárral zenélni. A kialakult akkordmenetet, riffet, dallamot aztán rögzítem, és egy idő után kiterítem a szobámban az ötleteimet, majd összerendezem azokat, amik kapcsolódnak egymáshoz. A legnehezebb leszűkíteni, hogy miről szóljon a dal, hiszen bár szeretném, nem lehet egy négy-öt perces dalban elmondani, milyen az élet és a világ. A One Bright Morning szövege például mindössze két sor, a dallamát pedig öt perc alatt írtam. Azt hittem, kevés lesz így a szöveg, de amikor kipróbáltam élőben is, rájöttem, hogy ez így kerek. Sokféleképpen lehet játszani, és a dalon belül is mindig változik a két sor értelme, mert másképp éneklem. A témája – a halálhoz való viszonyunk – van annyira képlékeny, hogy mindig attól függően alakul, éppen mit gondolok róla.

Milyen koncepcióra fűzted fel a lemezt?

A Let the Song Work On You egy tipikus első lemez, amire az elmúlt évek során született dalaim közül válogattam ki a legjobbakat. Ez nem egy konceptalbum, hanem egy karakterlemez, ami összefoglalja, ki vagyok én, és milyen zenét játszom. Igyekeztem bemutatni minden oldalamat, lefogni azt a széles érzelmi és hangszerelési skálát, amin mozgok. Van rajta elektromos, akusztikus, slide, rezonátor gitár és folkos dal, bluesos dal, instrumentális dal is. De nem az volt a cél, hogy sokszínű, hanem hogy koherens legyen az album. Van rajta egy A és egy B oldal is, mert szeretnék belőle vinylt csinálni. A koncepció pedig az volt, hogy minél élőbbek legyenek a dalok. Szerintem ennek a zenének az energiái leginkább koncertszituációban működnek. Amit a lemezen hallasz, az is teljesen élő. Egy badacsonyi, százhúsz éves parasztházban vettük fel a lemezt, aminek vastag fala, fapadlója és faplafonja van, úgyhogy nagyon jól szólt. Az utolsó dalnál, a You Know I Have A Love-nál például kiültem a lépcsőre, és ott rögzítettük. Eljátszottam élőben a dalt háromszor, aztán kiválasztottuk a legerősebb verziót. A háttérben hallani a tücsköket és azt is, ahogy az elején belerúgok a mikrofonállványba. Ez nem egy polírozott poplemez, ebben a zenében hallani kell, ahogy a zenész leveszi a slide gyűrűt, ahogy levegőt vesz, és zörög az erősítő vagy a táp.

Nekem a Weatherman a kedvencem az albumról. Erről mit kell tudni?

Az a legfrissebb dal, mert bár régen írtam, de félreraktam befejezetlenül. Sokáig a fiókban lapult, a nyáron vettem elő és dolgoztam át a szövegét. A stúdióban is sok munka volt vele, főleg az ének-performansszal, mert ebben a dalban más hangon szólalok meg, mint a többiben. Ritkán szoktam ilyet érezni a saját dalom kapcsán, de erről én is úgy gondoltam, hogy jól sikerült. Izgultam, hogyan fogják fogadni, mert erőteljes szövegek vannak a dalban, de sok embernek mégis ez a kedvence az albumról.

A dal szövegében egy időjóshoz hasonlítod Jézust.

Igen, és az elején is van egy erős mondat: „Tell Jesus he’s very kind, but I don’t want any kind of afterlife”. Én tényleg nem vágyom a túlvilági életre. Az ember rettenetesen fél a haláltól, de számomra megnyugtató a gondolat, hogy ha meghalok, onnantól kezdve nem létezem. Van valami fenyegető abban, hogy lesz egy utóéletünk, amiről nem tudjuk, pontosan micsoda, de hinnünk kell benne. A vallásban és a hétköznapi életben is sokat beszélünk a jövőről, de nem tudhatjuk, mi lesz velünk, és közben elszalasztjuk azokat a pillanatokat, amiket meg kellene élni. A vallásainkban és a kultúránkban lévő hazugságok is szóba kerülnek ebben a dalban, hogy mit fogadunk el erkölcsi normáknak, és azokból mi valósul meg társadalmi szinten. A szöveget egyébként akkor írtam, amikor Angliában éltem, és a BBC Weather soha nem tudta eltalálni, fog-e esni aznap vagy sem.

A dalszövegeidben az otthontalanság, a hétköznapi rutinból való kitörés is visszatérő téma.

Az USA-ban két, Londonban három, Magyarországon pedig jó pár évet éltem, de még sehol nem éreztem azt, hogy egy jól működő társadalomban lennék. Én nem panaszkodom, mert ahhoz képest, milyen nyomor van ebben az országban, nagyon jól élek. De ahhoz, hogy otthonosabban érezzem magam, elengedhetetlen, hogy az emberek jelentős része is jól érezze magát. Ha pedig most körülnézek Európában, nem érzem, hogy ez így lenne. Ez nagyon nyugtalanít.

Gondoltál már rá, hogy külföldre költözz zenészként?

Persze. De én nem azt keresem, hogy hol élnek azok az emberek, akiket érdekelhet ez a fajta zene. Hanem azt szeretném, hogy bárhol is vagyok, minél több embert érdekeljen a zeném, és azok a zenék, amiket fontosnak tartok. Én mindig azoknak játszom, akik meg szeretnének hallgatni. Lehet, hogy ez csak ötven-hatvan ember, ami nem nagy szám ahhoz képest, hogy tízmillióan élünk az országban, de én nekik játszom ezt a zenét. A Lone Waltz Recordsnál azon dolgozunk, hogy nemcsak Magyarországon, hanem Közép-Európában is minél több emberhez eljuttassuk a zenénket. Szerintünk ebben a régióban is nagy potenciál van, nem csak Nyugat-Európában. Jövőre szeretnénk minél több helyre eljutni a kontinensen.

Vágysz arra, hogy zenekarban játssz?

Szeretek zenekarban zenélni, és vágyom rá, hogy ne egy személyben vigyem el az egész produkciót. Így rajtam van az egész felelősség, ami nem megterhelő, de hiányzik, hogy én legyek például a szólógitáros, akinek megvan a területe, ahol kibontakozhat, és különben csak teszi a dolgát. Jelenleg viszont nincs erre kapacitásom. Az a fajta közös munka pedig, ami egy zenekarban folyik, megvan a Lone Waltz Recordsnál is. Producerként dolgozunk a kiadványokon, segítjük egymást a dalszerzésben is, ötletelünk a hangszerelésen és a többi. Szeretném, ha bizonyos koncertjeimen mások is játszanának velem, de ez majd a második vagy harmadik lemeznél valósulhat meg. Én alapvetően szeretek egyedül lenni a színpadon, és az is praktikus, hogy soha senki nem késik el a próbákról.

Az új Buddy Guy-lemezen, a Born to Play Guitaron van egy szám, a Wear You Out, amiben arról énekel, hogyan nyüstölte, használta el a szeretett gitárjait. Téged milyen érzelmi viszony fűz a gitárjaidhoz?

A lemezen több kölcsönkért gitár is hallható. A rezonátor gitár sem az enyém, amin az Angry Songban és a You Know I Have a Love-ban játszom, de nagyon hamar egymásba szerettünk, és tökéletesen működtek rajta a dalok. Az enyém egy középkategóriás Washburn D10SCE elektroakusztikus gitár, aminek már minden rezdülését ismerem. Az előző koncerten Micsoda Dani [Zanzinger] akusztikus gitárján játszottam, ami elvileg sokkal jobban szól az enyémnél, mégsem volt olyan jó élőben, mert többet számít az, hogy össze vagy-e nőve a hangszerrel. A lemezre kölcsönkaptam egy negyvenéves Guild akusztikus gitárt, arra például rögtön át tudtam fordítani, amit a sajátomon tudok. Februárban egyébként úgy döntöttem, hogy élőben a dalok jelentős részét elektromos gitáron játszom. Egészen pontosan egy Ibanez AS73-n, ami egy Gibson 335 másolat, és E-dúrra hangolva, slide gitárként használom Gregorius Absinthe Puppy csöves erősítővel. Az a gitárom nyolc éve megvan, és már épp azon gondolkoztam, hogy eladom, mert nekem korábban az elektromos gitár a Stratocastert jelentette, de idén egymásra találtunk.

Idén alapítottátok a kiadótokat, a Lone Waltz Recordsot Zanzingerrel és Duke Bluebearddel. Mennyire tudjátok megvalósítani az ötleteiteket és tudatosan építeni a karriereteket? Ha ambícióból nincs is hiány, Magyarországon azért elég korlátozottak a lehetőségek.

A munka, amit el kéne végezni, végtelen, a pénzünk és az erőforrásaink pedig nagyon végesek. Persze, rossz a gazdasági és kulturális helyzet, de nekünk a saját dolgunkkal kell foglalkozni. Fontos, hogy mi nem egy do-it-yourself, azaz „csináld magad” kiadó vagyunk. Ezek elterjedése sokat segített abban, hogy az alternatív zene előretört az elmúlt tíz-húsz évben. De most, amikor demokratizálódott a helyzet, és kevesebb pénzből is színvonalas zenét lehet rögzíteni, nem lehet DIY kiadót csinálni. Ma már mindent profin kell megoldani, professzionális arculat, grafika és kommunikáció kell. Ez az erőforrásainkhoz képest embertelen követelmény, de ennek a mércének kell megfelelni akkor is, ha emiatt csúszunk pár tervünkkel.

Jövőre tervezünk egy kiadói koncertsorozatot, amire elhívunk sok énekes-dalszerzőt és zenekart, hogy bemutassuk olyan zenészeket Európából és Amerikából is, akik szerintünk relevánsak, valamint úgy érezzük, vannak velük közös pontjaink. Ezáltal megmutathatjuk, hogy kontextusa van annak, amit csinálunk, és igény is van rá. Amióta létrejött a kiadó, folyamatosan bővül a közönségünk, a Lone Waltz Records mindannyiunkat felhelyezett a térképre. Egy éve nem voltam biztos benne, hogy a részese vagyok az úgynevezett zeneiparnak és ennek a kulturális közegnek, ma viszont – egy lemezzel, egy kiadóval és rengeteg ismerőssel a hátam mögött – úgy érzem, hogy ez működik, és együtt megyünk előre.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben