Tiszta zene

A személyes üggyel kezdem: amikor fiatal voltam, én is doboltam, s az akkori dobosok közül kiemelkedett Steve Gadd neve, aki inkább legenda volt, mint élő személy. Főleg itt, Kelet-Európában, ahonnan nem nagyon lehetett kijutni, s ezért csak a számtalan felvételen hallgathattuk, látni csak később lehetett, amikor az első videofelvételek megérkeztek hozzánk Nyugatról. Ő már akkor is a dobolni tudás maximumát jelentette, s ezért érezte mindenki úgy, hogy talán mégis inkább fogalom, mint élő személy. Amit ő nem tudott, azt már nem volt érdemes tudni – viszont ahogy ő dobolt, olyan jól meg nem tudott senki. Nem véletlen, hogy szinte majdnem mindenki meghívta zenekarába Chick Coreától Simon & Garfunkelig (ahogy mostani zenekarának többi tagja is szinte mindenkivel játszott Miles Davistől Pat Methenyig). Gadd dobolása nemcsak technikai tudása miatt különleges (hároméves kora óta dobol), hanem kiemelkedő muzikalitása miatt is. Mindig alkalmazkodik a zenéhez, az adott számhoz, de mégis olyan egyéni, hogy nem lehet utánozni, s rögtön felismerni, hogy ő játszik. Steve Gadd olyan élő zenészlegenda, akinek budapesti megtestesülése (immár második alkalommal, mert először tavaly novemberben járt nálunk) már önmagában megéri a koncertet.



[embed]https://www.youtube.com/watch?v=aZfgek9gsjY[/embed]

A zenekar Gadd régi ismerőseiből áll: mind kiváló stúdiózenészek, profi tudással, hangszerkezeléssel, és olyan sok évtizedes rutinnal, amely általában nem könnyen megszerezhető. Szinte mindent le tudnának játszani, még ha a közönség kérne is számokat helyben. Nem koncertzenészek (láttam olyan koncertfelvételt róluk, ahol kis asztalkák, koktélok, szendvicsek között egy klubban játszottak), tehát nem várhattunk fetrengős gitárszólót vagy az összes skálán végigbarangoló billentyűs improvizációt, de pontos, jól eljátszott, szép és hangulatos zenét kaptunk. Senki sem akar „önmegvalósítani” a másik kárára, az egész hangzás, játék egyenletesen harmonikus végig. Éppen ezért tiszta zene, s ezért különbözik az itthon hallható sok koncerttől, ahol mindenki meg akarja mutatni magát, „olyat ráz, hogy tátva marad a közönség szája”, miközben a kíséretben is mindenki alápakol, s ezért kétszer annyi hang szól, mint kellene. A Steve Gadd Bandben az összes zenész pontosan annyit játszik, amennyi kell, a szólót a megfelelő ütemnél befejezik, továbbadják, egy másodpercig sem feledkeznek meg a közönségről. Michel Landau gitárjátéka sem nevezhető virtuóznak, annak ellenére, hogy nagyon nehéz részeket is szépen játszik, s Larry Goldings ujjai alatt sem füstölnek el a billentyűs hangszerek, de minden szóló szépen szerkesztett, hangulatos. Walt Fowler trombitajátéka eléggé visszafogott most, néha inkább csak illusztrációs szerepű. A leginkább virtuóz módon Jimmy Johnson játszott öthúros hangszerén, igaz, ő meg annyira a háttérbe húzódva s a hangképben szépen elkeverve, hogy inkább láttam a játékát, mint hallottam.

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=XViKv0xT7ZM[/embed]

No és Steve Gadd, aki – hát, Steve Gadd, a maga egyedi, a zenéhez a legjobb formában illeszkedő játékával. Lehetne mondani, hogy összeakad a keze, hogy a nagyon sűrű figurákat már nem tudta kijátszani, de minek? Más ember hetvenévesen az ágyról alig bír felkelni, nemhogy világjáró turnéra induljon, s Gadd egész játéka annyira fantáziadús, lenyűgöző és utánozhatatlan, hogy lényegtelen dolog hibát keresni benne.

A közönség azt kapta, amit várhatott: egy kitűnő lemezbemutató koncertet, ahol öt perccel a meghirdetett kezdési idő után bejöttek a zenészek agyonmosott pólóikban, és kilencven perc alatt lejátszották a lemez anyagát közel stúdiószintű megszólalással. Úgy, ahogy ezt mások nem tudták volna lejátszani.

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=WTPKg3sGtJI[/embed]

Persze mondhatná valaki, hogy meglehetősen üzleti ízű a show, mert a lemezhez képest újdonságot, többletet nem hozó koncert után tizenöt perccel már elegánsan kiültek a zenészek, hogy dedikálják akár az ott árusított CD-t (8000 Ft), akár a pólót (szintén 8000 Ft) vagy bármi egyebet, s így a hosszú sorban állók hoztak dobokat s mindenféle más tárgyakat is. Steve Gadd számára az is természetes volt, hogy bárkivel, aki kérte, készített egy közös fotót – hiszen ez benne van a koncert árában.

Kétségtelen, hogy jóval közönségbarátabb (kereskedelmibb?) elgondolás, mint amit nálunk általában tapasztalni. Igaz, az ő zenészi múltjával ezt megengedheti magának, vagy mondhatjuk úgy is a koncert után: az ő zenészi múltjával és jelenével bármit megengedhet magának.