×

A történelem ismétli önmagát
Michel Hazanavicius: A keresés
Csiger Ádám
2015 // 11. 18

A némafilmes író-ren­dezője, Michel Haza­navi­cius új mozija csaló­dást okoz, de csak a nagy áttö­réshez képest. Épp­oly szer­zői és figye­lemre­méltó munka, mint az Oscar-díjas világ­siker.

A némafilmes író-rendezője, Michel Hazanavicius új mozija csalódást okoz, de csak a nagy áttöréshez képest. Éppoly szerzői és figyelemreméltó munka, mint az Oscar-díjas világsiker.



A keresés Fred Zinnemann 1948-as, azonos című Oscar-díjas filmdrámáján alapul, amiben anya és fia keresik egymást a holokauszt után. Hazanavicius a második csecsen háború kirobbanásának évébe, 1999-be helyezi a történetet. Orosz katonák megölnek egy csecsen házaspárt, három gyereket hagyva árván, akik elszakadnak egymástól. A legidősebb nővér hamar megtalálja karonülő öccsét, a középső fivér azonban elsodródik a menekültekkel. Nem beszél, mióta látta szüleit meghalni, az utcán él, de csak amíg be nem fogadja az Európai Unió egyik emberjogi delegáltja, a francia Carole (Bérénice Bejo).


A film az alapkoncepciójához képest meglepően kezdődik: a főcím előtti jelenet egy videokamera felvétele, ami a szülők agyonlövését mutatja meg. Egyetlen hosszú kézikamerás követőfelvétel, roncsolt álamatőr stílusban, 1:1-es képarányban. Mindez A némafilmest idézi, azaz személyességet sejtet: stimmel a képarány, az elavult minőség (ott fekete-fehér és néma, itt videó), a múlt hű rekonstrukciója és a „film a filmben” önreflexió. Ami pedig nincs benne ebben a szcénában A némafilmes stílusából, az ott van a mozi további játékidejében. Hazanavicius most is régisulis, ó-hollywoodi moziművészetet dolgozott fel, csak ezúttal nem egy némafilmsztár hanyatlását, hanem Zinnemann klasszikusát. Megint képekkel mesél: gyerekhőse nem szólal meg, és csak csecsenül ért, a többi karakter pedig oroszul, franciául és angolul beszél (hozzá is, másokhoz is). A közönség a jelenetezés és az alakítások alapján többet megért az elhangzottakból, mint maguk a karakterek.



A francia direktor mindkét filmje alkalmával egy mára elavult stílust porolt le: ha nem számítjuk a főcím előtti found footage (talált felvétel) jelenetet, akkor A keresés akár a színesfilm feltalálása idején, az ötvenes években is készülhetett volna, legfeljebb egy korábbi háborúról szólna. De akár Spielberg is rendezhette volna: nagyszabású háborúellenes eposz, minden képzeletet felülmúló látványvilággal – minden ízében profi, maximalista módon filmre véve. A retró stílusnak azonban hátrányai is vannak: ez a formanyelv nem véletlenül tűnt le.


Ha a film az ötvenes években készül, akkor is joggal mondhatták volna rá, hogy tarolni akartak vele az Oscar-gálán. Szentimentális háborús látványpornó, erődemonstráció, csak nem Hollywoodból, hanem Franciaországból. A dramaturgiája működik ugyan, de faék egyszerűségű, és nem véletlenül: 1948-ban még nem volt szakma a forgatókönyvírás, a hangosfilm hajnalán Hollywoodban regényeket és színdarabokat vittek filmre. Ez a film nagyjából annyira túlhaladott a médium mai fejlettségéhez viszonyítva, mint a Schindler listája a Saul fiához képest. Nemes Jeles nagy trükkje az volt, hogy nem kérkedett lélegzetelállító totálokkal és szuggesztív közelikkel, hanem a főhősre fókuszált a kamerájával, nézői azonosulást teremtve hatásvadászat helyett. Mintha még maga Hazanavicius is érezte volna, hogy e stílus felett eljárt az idő, különben miért a found footage nyitány? Az áldokumentumfilm ezen alműfaja nem létezett az 1980-as Cannibal Holocaust előtt.



A nyitójelenet viszont már annál inkább emlékeztet a Saul fiára. És jobb, mint minden együttvéve, ami utána következik. Ahhoz képest, hogy csak egy pár perces szcénáról van szó, a rendező nagy feneket kerít neki. A cselekmény ugyanis több szálon fut, amelyek közül az egyiknek kevés köze van a szétszakított családhoz, annál több a film elején látható felvételhez. Ez a szál az Acéllövedék előtti tisztelgésnek is beillik, Hazanavicius pedig mintha két háborúellenes filmtípust (túlélő- és kiképzésfilm) igyekezne egybegyúrni. E cselekményfonal ugyanis azt mutatja be, hogy az oroszok hogyan képeztek barbár gyilkológépeket pelyhedző állú tinikből. Ez a történetszál sikerült a leghatásosabbra, a felütés pedig az utóbbi évek egyik legjobbja, viszont a kettő kapcsolata sajnos inkább csak egyfajta alibi, Hazanavicius tehát nem is két, hanem három filmet próbált összefűzni (túlélőthriller, kiképzéstörténet, found footage).


Munkája közönségfilmként azért nem működik olajozottan, mert a publikum nem lelkesedik többé Ó-Hollywoodért. Ha ezt a retró stílust művészinek szánta, akkor sem egészen jött be a számítása: az artmozik közönsége nem azért vesz jegyet, mert szeretne nagyokat sírni. A film tehát döcögősen van elmesélve, üzenete viszont érvényes. Megmutat egy elfeledett humanitárius katasztrófát, ami a film tanúsága szerint már annak idején is keveseket érdekelt. Mintha maga a rendező is azt akarná üzenni ezzel a remake-kel, hogy a történelem ismétli önmagát. A hősnő bürokratikus jogvédő munkája mit sem ér ebben a filmben, az viszont igen, hogy befogad egy elárvult gyereket. Míg A némafilmes pusztán egy nosztalgikus szerelmeslevél volt Ó-Hollywoodnak címezve, Hazanavicius ezúttal egy fontos és alulreprezentált ügy szolgálatába állította lenyűgöző rendezői repertoárját.


Pont: 6/10


A keresés (The Search)
Színes, feliratos, francia filmdráma, 129 perc, 2014
Rendező, forgatókönyvíró, vágó: Michel Hazanavicius
Operatőr: Guillaume Schiffman
Producer: Michel Hazanavicius, Thomas Langmann
Szereplők: Bérénice Bejo, Annette Bening
Bemutató dátuma: 2015. november 12. (Forgalmazó: Vertigo Média Kft.)

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben