×

„Öltögetős” zene
Interjú a Képzelt város két tagjával
Theisz Gábor
2018 // 02. 22

Mozgolódás a Képzelt város körül: nemrég jelent meg két új daluk a neten. Győrffy Mátéval (basszusgitár) és Bos Michaela Lillával (cselló) egy közelgő új lemezről, posztrockról, koncertekről, dalírásról, elvonulásról, múltról és jövőről beszélgettünk.

Szivárogtatjátok az új számokat a koncerteken és online felületeken, mikorra várható az új lemez?

Győrffy Máté: Nem tűztünk ki dátumot, de idén azért végezni szeretnénk vele. Lassan egy éve jönnek az új ötletek, a Homing és a Lights out már nyáron nagyjából készen voltak, de igazán most januárban tisztult ki, hogy merre akarunk továbbmenni. Így lehet, hogy ez a két dal rajta sem lesz a lemezen, mert már kicsit más az irány, mint fél évvel ezelőtt. Talán furcsának tűnhet, hogy most télen kihozunk két dalt, de már azóta is máshol tartunk egy kicsit a zenében. Magyarázat lehet rá, hogy novemberre készült el az új próbatermünk, ami mellesleg hangstúdióként is működik. Most lett végre alkalmas a környezet, hogy igazán kreatívak tudjunk lenni. Az előző év sajnos elég átmeneti volt, keresgéltük a megfelelő helyszínt, aztán az építés is több hónapot csúszott. Most végre kész, így beindulhatott az ötletelés.

Miért szerettetek volna saját stúdiót?

Gy. M.: Marcival (Miskolczi Márton – gitár, billentyű) mindketten a zeneiparban dolgozunk: ő hangmérnök, én pedig zenekarokat menedzselek. Már egy ideje terveztük a saját stúdiót, a Képzelt város-lemezeknél is mindig a dalok felvétele volt a legizgalmasabb fázis. Ezt most már saját helyen tudjuk megcsinálni, sőt, stúdiókörülmények között tudunk próbálni is. Sokkal jobb egy akusztikailag végiggondolt teremben zenélni: végre mindenki hall mindenkit, és nem mellesleg ha akarjuk, akkor az egész próbát rögzíteni tudjuk, és egyből vissza lehet hallgatni, hogy mit jammeltünk.

Bos Michaela Lilla: Az nagyon nem mindegy, hogy mindenki hallatszik, az éneket pedig lehet érteni. Nekem külön öröm, hogy magamat is hallom – csellistaként ez elég ritka dolog.

Miért döntöttetek úgy, hogy angol nyelven folytatjátok?

B. M. L.: A zenénknek és Ákosnak (Kovács Ákos – ének, gitár, billentyű) is jól áll az angol. De tulajdonképpen ez is egy kísérlet: nem tudjuk, marad-e. Majd kialakul.

Gy. M.: A szövegek eddig is azután íródtak, hogy instrumentálisan már összeállt egy szám. Kísérletezünk, ahogy Mici is mondta, most inkább afelé hajlunk, hogy az ének egyenlő legyen a többi hangszerrel, ne kerekedjen föléjük. Erre az angol nyelv dallamossága és ritmusa sokkal megfelelőbbnek látszik.

Milyen a két új szám eddigi fogadtatása?

Gy. M.: A Hominggal egy kicsit megleptük a közönséget – ez jött ki először decemberben, másfél évvel a Köd után. Szerintem ez eleve egy nehezebb szám, kell idő ahhoz, hogy beérjen a befogadóban. És itt találkoztak először a hallgatók az angol szöveggel: sok rajongónak furcsa, mert szeretik Ákos magyar szövegeit, de biztos vagyok benne, hogy hozzá fognak szokni. A Lights outnál már sokkal kevesebben tették ezt szóvá, arra szinte csak pozitív visszajelzéseket kapunk.

Esetleg az angol szövegek mögött nincs olyan szándék, hogy nyitni szeretnétek külföld felé?

B. M. L.: Szerintem nem feltétlenül elvárás, hogy angol nyelven énekelj, ha külföldön szeretnél érvényesülni. Erről az jut most eszembe, hogy van például egy srác, aki Szlovákiából írt, hogy ugyan nem érti a magyar szövegeket, de nagyon szépnek találja.

Gy. M.: Ez mindig benne van. És ebben a stílusban valóban nem elvárás az angol szöveg. Például a legelső lemezünknél, a Mit nekemnél is ezt tapasztalhattuk. Akkoriban nagyon megnőtt a posztrock-szubkultúra népszerűsége a neten. Az ilyen fórumokra körbeküldtük a lemezt, és mindenhol lelkesen fogadták, sokszor éppen a nyelv szokatlansága miatt.

Lehet-e mondani, hogy ti vagytok a posztrock magyar zászlóvivői?

B. M. L.: Én a zenénket biztosan nem nevezném klasszikus posztrocknak, de az igaz, hogy az új albumunk sokkal instrumentálisabb, „öltögetősebb” – a témák szépen fonódnak egymásba.

Gy. M.: Arról mindig megy a gondolkodás, hogy szükséges-e ezt ilyen keretek közé szorítani. Meg ez inkább a közönségnek fontos, hogy valahova kötni tudja az adott zenekart.

Mire számítsunk, mennyiben lesz más a zenekar új szakasza?

Gy. M.: A Ködnél valamelyest koncepció volt a megszokott dalszerkezet és a több ének, de ezt most magunk mögött hagytuk, meglátjuk, mi lesz. A most készülő dalok általában hosszabbak, a számok felépítése és struktúrája is izgalmasabb talán.

Van a Képzelt városnak társzenekara?

Gy. M.: Állandó társzenekarunk biztosan nincs, mi mindig is egy kicsit kívülállók voltunk, és ez szerintem meg is marad így. A régebbi és az újabb zenekaroktól is van egy bizonyos távolságunk. De a zenénk, épp azért, mert nehezen beskatulyázható, sokféle stílussal tud jól működni: decemberben például a Trillionnal játszottunk, ami nagyon jól sikerült, szépen össze tudtuk hozni a két közeget.

Van-e olyan külföldi zenekar, akikkel szívesen fellépnétek?

Gy. M.: Végülis nagyon sok össze is jött már. Játszottunk a Russian Circles-szel, a Maybeshewill-lel, a svéd EF-fel, a spanyol Toundrával, az Iliketrains-szel, legutóbb pedig a lengyel Tides From Nebulával – ezek mind nagyon szép emlékek.

B. M. L.: Én azt sajnálom, hogy miattam meghiúsul a májusi közös Toundra-koncert, de reméljük, később bepótoljuk. Aztán a Mono még szerintem kimaradt az életünkből.

Gy. M.: Igen, Marcinak nagyon nagy álma volt régen a Mono. Arra eddig valahogy nem került sor. Sokszor voltunk már közösen Mono-koncerten, de nyolc éve azért sokkal erősebb volt az élmény. Úgy érzem, talán már kinőttünk abból, hogy egy példaképzenekar előtt játszunk. Teljesen más egy nagy név előtt fellépni, hisz bár egy másik, új közönséggel találkozhatunk, mégsem tudunk teljesen kibontakozni, aminek főként technikai nehézségei vannak. Nagy az egyenlőtlenség a színpadon: kisebb a hely, kevesebb idő van a beállásra. Mostanában meg inkább arra törekszünk, hogy ne legyenek ilyen kompromisszumok: inkább legyen kevesebb koncert, de nagyobb és jobb helyen.

Posztrockban utazó csellistát, úgy gondolom, nem könnyű találni. Gyöngyi, a zenekar korábbi csellistája távozása után mégis ragaszkodtatok a csellóhoz. Mit jelent a Képzelt város számára ez a hangszer?

Gy. M.: Annyira azért nem volt nehéz találni. Bár vicces szituáció volt: Mici rám írt, mert szerettek volna a zenekarával velünk játszani. Én meg mondtam, hogy sajnos ez nem fog menni, mert éppen nem volt basszusgitárosunk, se csellistánk, de valahonnan emlékeztem Micire, és tudtam, hogy csellózik, meg szereti is a zenénket, ezért elhívtam a zenekarba játszani. Szóval közös koncert nem lett, de majd valamikor pótoljuk.

B. M. L.: Igen, körülbelül így zajlott. Viszonylag könnyen ment az egész, és szerencsére nem kellett sokáig keresgélni azt sem, hogy hol a helyem a Képzelt város zenéjében.

Gy. M.: Visszatérve arra a kérdésedre, hogy mit jelent a Képzelt város számára a cselló, az biztos, hogy meghatározó a szerepe. Amikor elkezdtünk a posztrock felé húzni, akkor lépett be Gyöngyi a zenekarba, és éreztük, hogy nagyon jó irányba megy a zene, megtaláltuk azt, hogy mi hiányzott. Néha persze elég nehéz neki helyet csinálni a gitárok mellett – van, hogy egyszerűen nem fér bele a hangképbe. De a legtöbb esetben mégis megvan a maga szerepe, plusz mélységet ad az egésznek, még akkor is, ha éppen csak ugyanazt a hangot játssza, mint a basszusgitár.

Mennyire ügyeltek arra, mit vár el a zenekartól a közönség?

Gy. M.: Nem popzenét játszunk – mindig az a cél, hogy önazonosak maradjunk. A közönségünk meg olyan, hogy ha meg szeretné találni a zenénkben önmagát, akkor időt szán rá, hogy megértse azt, szóval ilyen szempontból azzal szolgáljuk őket ki, hogy ha olyasmit csinálunk, ami tényleg belőlünk fakad.

Van kedvenc Képzelt város-számotok?

B. M. L.: Nekem rengeteg van, de ha választani kell, akkor talán aVégtelen féltér. Azt nagyon-nagyon szeretem. És van még az Albi, az Albireo B.

Gy. M.: Nekem nincs. Vannak dalok, amelyek többet jelentenek a többinél, de általában mindig az éppen íródó számok állnak hozzám a legközelebb.

Klubos vagy szabadtéri koncert áll jól nektek?

Gy. M.: Egyértelműen a klubkoncertek. Ott sokkal jobban ránk tud figyelni a közönség. A zenénk befogadásához kell egyfajta hangulat, fél füllel nem nagyon lehet hallgatni. Egy fesztiválon sokkal több az inger meg általában a távolság is a zenész meg a hallgató között.

B. M. L.: Legutóbb egy ismerősöm mondta a koncertünk után, hogy nagyon megdöbbent azon, milyen bensőséges hangulatot tudunk teremteni – hogy sokan becsukják a szemüket, maguk felé fordulnak, és sokkal inkább megélik, átélik azt, ami a muzsikánkból kijön.

Hogyan íródnak nálatok a dalok? Mi az, ami a legelőször ad lendületet a banda kreativitásának?

Gy. M.: Arra törekszünk, hogy mindent közösen csináljunk. Addig dolgozunk egy dalon, amíg úgy össze nem áll, hogy mindenki megtalálja benne saját magát. Már másodszorra csináltunk zenekari elvonulást, júniusban egy vadászházba mentünk le egy hosszú hétvégére. Levittük az összes hangszert meg a fél stúdiót, hogy fel is vegyük, amit kitalálunk. Ott nagyon egymásra tudunk hangolódni mind zeneileg, mind pedig emberileg. Ez persze veszélyes is bizonyos szempontból, mert egy hétköznap este sokkal nehezebb egy ilyen hangulatot összehozni a próbateremben, és akkor meg azt érezheti valaki, hogy nem úgy jönnek az ötletek, nincs annyira együtt a zene, mint egy ilyen alkalommal.

B. M. L.: Amikor itt vagyunk a próbateremben, az ember érzi, hogy határideje van, hogy nem áll rendelkezésre a nyugalom – nem úgy, mint egy-egy ilyen elvonulásnál. Ha valaki dolgozna egy témán, ott van arra idő. Addig a többiek elszívnak egy cigit, vagy ilyesmi. Van idő és türelem.

Hogyan tudjátok összeegyeztetni a zenekari életet a civillel?

Gy. M.: Mindenkinek sok a dolga, de heti egyszer mindig tudunk próbálni. Ákosnak most született meg a kislánya, neki most még nehezebb időt szánnia a zenekarra, mégis megteszi.

B. M. L.: Le a kalappal, mert elég jól össze tudja egyeztetni.

Minek a hatására kezdtetek el zenélni?

B. M. L.: Az a durva, hogy én nem teljesen emlékszem. Arra igen, hogy amikor a nagymamám csellózott, én mindig elkezdtem sírni, mert olyan szomorú volt a hangja. Amikor meg zenesuliba – nálunk az, hogy oda, nem is volt kérdés – mentem, és kérdezték, milyen hangszeren szeretnék játszani, akkor teljesen természetes volt, hogy azt mondjam: csellón.

Gy. M.: Én hamarabb kezdtem zenét írni, mint hangszeren játszani. Azt hiszem, tizenkét éves voltam, az otthoni a számítógépen volt egy program, amin zenét lehetett szerezni, ezzel kezdtem el játszani. Aztán lett egy szintetizátorom is, hogy ne csak egérrel csináljak mindent. Gitározni tizenöt éves korom környékén kezdtem.

Mennyire egyezik a tagok zenei ízlése?

Gy. M.: Sokban hasonlóak vagyunk, de persze vannak azért különbségek is. Épp ezért izgalmas talán a zenénk. Marci sokkal inkább a dallamok és harmóniák felől közelíti meg, Ákos és én pedig inkább riffekre, ritmusokra megyünk rá, és ez nagyon jól egymásra tud épülni.

Milyen zenekarok vannak rátok hatással?

Gy. M.: Tíz évvel ezelőtt rengeteg friss posztrock zenekart követtem, ez most már sokkal kevésbé van így, sok hatás ért az évek során. Nehéz lenne kiemelni bármit is.

B. M. L.: Ha a zenekarra tett hatásokat nézzük, a zenéket inkább szakmai füllel hallgatjuk, a keverés oldaláról figyelve a dalokat. Ez akkor is áll, ha elmegyünk egy koncertre. Most például mindannyian nagyon várjuk az új A Perfect Circle-t.

Gy. M.: Igen, az egy teljesen közös pont, nyáron szerintem mindannyian ott leszünk a berlini koncertjükön.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben