×

Helyzetfelismerés
Interjú Papp Dénessel
Juhász Tibor
2018 // 02. 15

A közönség nagy része talán a KISAVAS zenekar frontemberekén ismeri Papp Dénest, akinek nemrég jelent meg második, Csóva című könyve – az először verseskötettel (Vedlés) jelentkező szerző ezúttal elbeszéléseit gyűjtötte össze. Eddigi irodalmi pályájáról, a kör és a körző viszonyáról, valamint a „borsodiságról” is beszélgettünk vele.

Prügyön születtél, Nyíregyházán, majd Miskolcon nőttél fel – a Borsod környéki, az ország többi részétől elmaradott területek sűrűn jelennek meg írásaidban. Azon túl, hogy ezek a helyszínek ihletforrások a számodra, hogyan viszonyulsz hozzájuk?

Egész egyszerűen itt élek, amióta megszülettem. Mondhatni, eleddig ez az én játszóterem, ezen a páston kellett újra és újra helyt állnom, ebben a ringben kellett mindannyiszor fölállnom. Mindemellett egyre inkább úgy érzem, hogy alig ismerem. Ha például egerészölyv lennék, azt mondanám, ez az én élőhelyem, de így, emberszerű lényként inkább szülőföldnek nevezném. A viszonyulás kérdésében elsősorban az önmagunkkal való viszony az, ami meghatározó lehet ebben az esetben, ahogy természetesen egyéb kapcsolatainkban is. Ebből már sejthető, hogy ez bizony eléggé változatos képet fest olykor az idő vásznán. Mindenesetre mostanában többször eszembe jut Marcus Aureliusnak az a gondolata, hogy ahol lehet élni, ott jól is lehet élni.

Ha inkább az önmagadhoz és nem egy adott városhoz való viszonyt tekinted meghatározónak, akkor eddigi életed állomásai közül azok bizonyulnak jelentősnek, ahol a legjobb korrelációban voltál magaddal? Ha igen, miben nyilvánul ez meg?

Az élet mozzanatait s az erre adott reakciókat egyformán fontosnak gondolom, jókat, rosszakat egyaránt, még ha jelentőségük nem is érzékelhető azonnal. Mert például egy jelentéktelennek tűnő pillanat is lehet sorsfordító, ha eljön az ideje, és persze fordítva: ami egykor határozottan jelentősnek látszott, később esetleg simán lecsúszik a feledés mohó torkán. Mindezzel csak annyit szeretnék mondani, hogy talán nem megalapozatlan az a gyanú, amely évezredek óta a létezés szövetének sokrétűségéről számol be. Egy erősen felhős megfogalmazásban azt is mondhatnám, hogy ha máskor és máshová születtem volna, talán akkor is ugyanígy járnék-kelnék a földi tereken. Romantikusan szólva mindez valahogy úgy hangzana, hogy szememben az átutazó tekintetével, szívemben a megérkezés vágyával.

Valamiért az jutott most eszembe, hogy első lakhelyemen, szülőfalum egyik szélső, Arany Jánosról elnevezett utcájában, amelytől kintebb már csak egy liget volt, hajdanán pedig kisvasút nyomvonala – szóval ebben az utcában volt egy bandánk. Óvodás, kisiskolás fiúk akciócsoportja, ahol én voltam a legfiatalabb. Egyik nyáron raktárrendezés volt a helyi termelőszövetkezetben, ahogy akkor mondták: téeszben. Nos, nem sokkal ezen esemény után az egyik felnőtt férfi – sajnos már nem emlékszem, hogy ki, de valószínűleg az ifjúság beépített mentora lehetett – leselejtezett gázálarcokat ajándékozott lelkes csapatunknak. Megannyi katonazöld gumilabda, amelyből a kilátást két kör alakú üveg biztosította, az orr-résznél le- és fölcsatolható harmonikaszerű vászonormány a hozzá tartozó, fémborítású szénszűrőkkel. Mondanom sem kell, hogy teljesen odáig voltunk. Gyönyörűen sütött a nap, fürdőgatyában virítottunk mindannyian, fejünkre húztuk hát a gázmaszkokat, aztán fölpattantunk pöttöm bringáinkra, és hatalmas csatakiáltással száguldozni kezdtünk a kánikulától elnéptelenedett utcácskában. A hangoskodás előcsalogatta az otthon lévő felnőtteket, világháborút megélt öregeket. Sok olyasmit láttam akkor a fölbukkanó arcokon, amit azelőtt soha. A kisbíró aznap nem állt ki a sarokra nyakában kis pergődobjával és mondókájával, amely valahogy úgy kezdődött, hogy közhírré tétetik, a Magyar Népköztársaság satöbbi, pedig kíváncsi lettem volna az ő tekintetére is. Egyszóval heroikus idők voltak, a szó legnemesebb értelmében. A gyermek Móricz Zsigmondban ez a falu a szenvedések földjeként élt tovább – számomra még mindig valamiféle aranykort jelképez. Sokszor merítek itteni élményeimből erőt egy következő lépéshez.

Első, Vedlés című versesköteted beszélője a 21. századi kallódó egzisztenciák egyikeként is pozícionálható, akivel az olvasó többek közt miskolci albérleteken, gyerek- és felnőttkori megpróbáltatások során vonul végig, ugyanakkor a „borsodiság” második, Csóva című novelláskönyvedben is markáns. „Borsodi” alkotónak tartod magad?

Nem is tudom. Ott van például az ábrázoló geometria, aztán ott van a kézben a körző. És hát igen, valahová le kell szúrni azt a tűt. Csak aztán jöhet a kör. Persze vigyázni kell, mert ha a kör sugarát végtelenre vesszük, abból egyenes lesz. Szóval nem gondolom, hogy lokálpatrióta lennék, inkább csak óvatos, legalábbis ami az egyetemesség ígéretével kecsegtető gondolatokat illeti. A két kötet esetében próbáltam abból főzni, ami van. Tehát először azt kellett megtudnom, hogy mi van. Mi van a közvetlen környezetemben, a fejemben, ilyesmik – ami a versek esetében nagyobb feladatnak tűnt, mint maga az írás. Talán ez is volt a szerepük az életemben. Az élet lehet szörnyű, de a létezés akkor is csoda. Ha valaki egyszer is belelátott ebbe, könnyen elszédülhet. Ezért van szükség kapaszkodókra, esetünkben szavakra: azokra a kedves, olykor borzalmas, ismerős vagy akár ismeretlen szavakra, amelyek segíthetnek abban, hogy emelt fővel lépdelhessünk félelmeink szakadéka fölött az úgynevezett csodálatos hétköznapokban. Egyszóval néha nem árt nevükön nevezni a dolgokat, legyen az földrajzi vagy lelki táj.

Mi változik, ha nevén nevezed a dolgokat? Az alkotás értelmezői mechanizmus a részedről, vagy inkább fájdalomcsillapító hatása van?

Ha valamit sikerül nevén neveznünk, mindig történik valami. Jó esetben kinyílik egy ajtó valahol, mondjuk a nyúltagynál, esetleg egy démon felsikít és messzire szalad, de az is előfordul, hogy egy időre szélcsönd lepi meg viharvert homlokunkat. Azonban minden esetben tapintatosan kell eljárnunk, mert a következmények felmérhetetlenek. Ezért nem tartom szerencsésnek azt, ha például valaki indulatból próbál teremteni, netán bosszúból kíván létrehozni valamit. Sajnos magam is estem már ebbe a hibába vers, dalszöveg, novella, sőt tanulmány kapcsán is. Ugyanakkor nem szeretném túlmisztifikálni az alkotói tevékenységet vagy a saját szerepem benne. Nem hinném, hogy különleges dolog, inkább természetesnek kéne lennie. Mint ahogyan egy lóca készítése is az lehet. Olykor elég egy gondolatnyi ülőalkalmatosság a diófa alá: ez néhány léc és pár szög. Nem kell rögtön gyárat alapítani és uralni a világ lócapiacát.

A KISAVAS zenekar dalszerző-énekese vagy, a jelenleg trióként működő formáció egy miskolci városrészről kapta a nevét.

Igen, ez valóban így van. Éppen emiatt nagyon sokáig nem is tartottam jó ötletnek ezt a nevet. Attól féltem, hogy megköt, bezár. Sokkal inkább el tudtam volna képzelni valamit, ami nem a földi dolgokat juttatja eszembe, mondjuk, egy csillagkép vagy ilyesmi. Most már nem igazán foglalkozat a név – egyrészt tudom, mi van mögötte, másrészt néha mintha látnám, hogy mi lehet még előtte.

A Csóva fülszövegében az áll, hogy a könyv „az elmúlt tizenöt év prózai munkáinak gyűjteménye”. Milyen út vezetett a novellák kötetbe rendezéséig?

Hasonló, mint a versek esetében. Tulajdonképpen egy olyasféle érzés volt, hogy „állj, ebből ennyi elég”. Csokorba fogtam az írásokat, néhány dolgot kivettem. Aztán elküldtem számos helyre, hátha kell valakinek, mert én nem tartok rá igényt. Valahogy így. Aztán az történt, hogy a Vedlés verseit Kabai Lóránt vette gondozásába, aki akkor a Műút folyóiratnál tevékenykedett, a Csóva prózáit pedig Kondor Péter János szerkesztette a Magyar Napló Kiadó égisze alatt. Mindkettőjüknek nehéz dolga volt, leginkább talán azzal, hogy egységessé tegyék a szöveganyagot. Habár a versek között vannak kisebb ciklusok, alapvetően igencsak különböző, egymástól elkülönülő kísérletezésekről van szó, ahogy a prózák esetében ez egyértelműen megfigyelhető.

Tehát a Csóva szövegeinek sokfélesége nem intenció a részedről, hanem inkább a több mint egy évtizednyi alkotópálya más-más tónusú időszakainak következménye?

Ezek egyszerűen más-más technikai repertoárral készült írásgyakorlatok. Persze ha nem társul hozzájuk kellőképpen érzékeny helyzetfelismerés, semmit sem ér az egész. Vegyünk például egy férfit, aki szokásos harcművészeti edzéséről kedvenc bárjába tér, hogy megigyon egy nagy pohár paradicsomlevet. Míg a pultnál az italára vár, valaki a vállára teszi a kezét. Dönthet úgy, hogy könyökkel visszacsap, vagy hogy hirtelen mozdulattal megfordul egyik kezét védekezésre, másikat támadásra használva, és így tovább. A pillanat töredéke áll rendelkezésére – ilyenkor jól jön a robbanó reflex. Azonban szabadságában áll megtenni azt is, hogy egy egészen picit kivár. Például csak annyit, hogy kiderüljön, nem egy kötekedő alak, hanem kedvese érintését tudhatja magáénak, aki szerette volna meglepni jelenlétével. Nos, ezek az írások a legtöbb esetben még igencsak reflexszerűek, és ez olykor igencsak mulatságos.

Jól érzem, hogy ironizálsz a könyveiden?

Igen, nagyon is jól érzed.

Miután megtudtad, mi van, gondolom, feltetted a következő kérdést: mi lesz?

Két dolog van terítéken. Az egyik egy ősrégi vágy és egy többéves terv násza: egy regény. Elkezdtem írni, egyszóval valami lesz, de egyelőre erről nem szeretnék többet mondani. A másik a könnyűzenéhez köthető, egészen pontosan a KISAVAS zenekarhoz. Ez a hajó közel tíz évvel, egy kislemezzel, egy dokumentumfilm zenéjével és egy nagylemezzel vitorlái mögött újra vízre szállt, fedélzetén most Czirják Tamás, Szilágyi Levente és jómagam. Csak remélni tudom, hogy lesz elég erőnk, kitartásunk ahhoz, hogy egy újabb zenei albumot kalózkodjunk össze. Viszont, ahogy mondani szokás, ez még a jövő zenéje. És hogy mi lesz ezután? Talán újra föl kell majd tenni azt a bizonyos kérdést.

Portréfotó: Pongrátz Tamás

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben