• Elveszett illúziók

    Werther-bemutató az Operaházban

    2015.11.25 — Szerző: Péter Zoltán

    A májusi Faust-bemutató után most a Werther opera­válto­zata is meg­érke­zett a Magyar Állami Opera­ház szín­padára. Massenet operá­jának dalla­mai negyed­száza­dos szünet után csen­dültek fel ismét Buda­pesten egy szép, szenti­mentális elő­adás keretei között.

  • Jules Massenet korának egyik legnépszerűbb és legtermékenyebb operakomponistája volt, aki sikereit elsősorban melódiagazdagságának és remek színházi érzékének köszönhette. Operáinak sokszor sziruposan érzelmes líraisága azonban hosszabb távon nem bizonyult a siker zálogának, hiszen a 20. század második felében szinte valamennyi Massenet-darab kikopott az operaházak repertoárjából. A szentimentális irodalom alapműve alapján komponált Werthert azonban az utóbbi években ismét műsorukra tűzik a világ operaházai. A címszerep a lírai tenorok álomszerepe lett, Charlotte szólama pedig a mezzoszopránok számára bizonyul hálás feladatnak. Kilencven évvel a bécsi ősbemutató után a Werther Budapesten is debütált, majd ezt követetően közel harminc éven át nem volt műsoron, hogy majd egy ígéretes premier keretei között, Szikora János rendezésében térjen vissza a Magyar Állami Operaház repertoárjába.



    Szikora rendezése korabeli jelmezekkel, a színpadképet keretező falakat barokkos ornamentikával körbe futtatva mutatja be a történéseket. Rendezői koncepciója Werthert festővé avanzsálta, aki öngyilkossága előtt a művészet segítségével felidézi reménytelen szerelmének emlékképeit. A nyitó jelentben elénk táruló üres, szétcsúszott falú szobabelsőben hatalmas paravánokon elevenednek meg a főhős idilli tájképei, belső tereket ábrázoló vásznai. A rendezés ezzel – talán kissé didaktikusan – éles kontrasztba állítja a szürke valóságot a romantikus fantázia teremtette színes álomvilággal. A valós történések helyett a művészet eszközeivel újrateremtett, önreflexív képeket láttatja, amelyek szükségszerűen töredékesek. Ezzel sikeresen erényt kovácsol a szövegkönyv azon gyengeségéből, hogy az az összefüggő drámai történetvezetés helyett zsánerképek sorozatában bontja ki a cselekményt. Az ábrándok világából a zárójelenet ránt vissza a rideg realitások közé: eltűnnek a napfényes tablók és melegséget árasztó szobabelsők, a festőállványon az utolsó vásznat vér borítja. A haldokló Werther számára Charlotte felébredt érzelmei hozzák el a megváltást: a ragyogó karácsonyi látomásban mintha az angyalok karát hallaná énekelni.



    A jól sikerült rendezés szerencsére színvonalas zenei kivitelezéssel párosult. A címszerepet éneklő Arturo Chacón-Cruz jelentős tenorhang birtokosa, jó színészi képességekkel rendelkezik, azonban túlságosan leköti szólama precíz technikai megvalósítása. Ennek következtében produkciója érzelmileg kidolgozatlan és nem magával ragadó, bár üzembiztos és színészileg hatásos. Sokkal hitelesebben fejezte ki figurája érzelmi vívódásait a Charlotte-ként színpadra lépő Schöck Atala, akinek az előadás legihletettebb perceit köszönhetjük. Aprólékosan kidolgozott vokális produkciójával a szólam ideális megszólaltatója. Albert lírai szerepe nagyon jól illett Haja Zsolt könnyedebb fajsúlyú baritonjához. Színpadi megjelenésében is ideálisnak bizonyult a szerepre, életszerűen formálta meg az önző és kisszerű férj alakját. Sophie-t Celleng Mária kellő pajkossággal, hajlékony szoprán hangon énekeli szépen megoldva a koloratúrás részeket is. A gyermekkart nehéz feladat elé állítja a karácsonyi dal, de a Gupcsó Gyöngyvér betanította kis kóristák sikeresen veszik az akadályt – lelkesen, nagy élvezettel szerepelnek az előadásban. Michel Plasson Massenet muzsikájának avatott szakértője, akinek kezei alatt a zenekar ihletetten és precízen játszik, szépen kidomborítva a drámai csúcspontokat.



    Szentimentális színpadképek, jól végiggondolt rendezés és szépen teljesítő énekesek – tömören így jellemezhető az Operaház októberi Werther-premierje. Megtekintése minden operarajongónak ajánlott, a francia operamuzsika szerelmeseinek pedig egyenesen kötelező!

  • További cikkek