Szimuláció a szimulációban – Videojáték-jellegzetességek a Mindannyian halottak vagyunk című sorozatban

A filmipar régóta és kétségtelenül nagy befolyással van a videojátékokra – gondoljuk a moziélménnyel felérő látványvilágokra, a filmes történetmesélésre, bizonyos zsánerek adaptálására. Viszont ritkábban fordítjuk meg a gondolatot, miszerint a videojátékok mediális sajátosságai ugyanúgy befolyásolhatják az audiovizuális alkotásokat, holott a kortárs populáris kultúrában ez is egyre megszokottabbá válik. Sokszor a téma felmerülését követően a párbeszéd kifullad a videojáték-adaptációk – sokszor teljesen jogos – lesajnálásával. Ebben a szerencsétlen helyzetben tehát ritkán jutunk el azokig a filmekig vagy sorozatokig, amelyek nem egy-egy konkrét videojáték filmes feldolgozásával foglalkoznak, hanem az azokból ismert jellegzetességeket és megoldásokat emelik át a filmekbe (ilyen például a 2014-ben megjelent John Wick vagy a 2018-as Ready Player One).

Pedig úgy tűnik, hogy ez az út nemcsak közönség-, hanem szakmai sikerrel is kecsegtet. Legalábbis a Netflix műsorán 2022 januárjában induló Mindannyian halottak vagyunk című sorozat példája ezt bizonyítja. Az eddig egy évadot és tizenkét epizódot megélt széria története egy koreai középiskolában játszódik, ahol zombivírus tör ki. A diákok megrémülve próbálják menteni az életüket, hiszen ha megfertőződnek, ők maguk is őrjöngő zombikká válnak. Már ez a rémálomszerű alapszituáció a túlélőhorror-videojátékok keretrendszerét idézi meg: mintha a szereplők egy másik világba, egy virtuális szabadulószobába csöppennének, a külvilággal teljesen megszűnik a kapcsolatuk, önmagukra és egymásra vannak utalva – a cél pedig a túlélés, bármi áron.

A videojáték-jellegzetességek megidézése terén a Mindannyian halottak vagyunk voltaképpen kettős kódrendszerrel dolgozik. 

Találkozhatunk nyílt utalásokkal a videojáték-kultúrára, valamint olyan megoldásokkal, amelyek rájátszanak a videojáték mint médium sajátosságaira.

Egyértelmű utalásnak tekinthető a boss-, a főgonosz-jelenség. Az egyik diák – mielőtt magára öltené ezt a szerepkört – nyíltan meg is fogalmazza az iskola vezetőjének: „Igazgató úr! Ha ez egy játék lenne, maga lenne a final boss.” De ugyanígy a videojáték-rajongók táborában jól ismert streamelés (egy játék élő közvetítése, kommentálása) is megjelenik a sorozatban: egy fiatal youtuber kizárólag azért látogat el a városba, hogy „végigvigye” a pályát, és élve kijusson a zombivárosból – természetesen mindezt élőben közvetítve.

A „rájátszásra” több izgalmas példát is találunk, ha egy kicsit belemászunk a sorozat világába: térhasználat, narratíva, karakterek, hiperrealizmus, lélektani hatás. A Mindannyian halottak vagyunk térhasználatát tekintve követi a videojátékokból ismert szűk határokat, végig a játék szabta kereteken belül mozog. A szűkítés a történetet egy kizárólagos helyszínre korlátozza, ami egy fiktív város, Hyosan. Bár a probléma globális veszéllyel fenyeget, a megoldást csak helyi szinten várhatjuk. Ugyanakkor a szűkebb értelemben vett térhasználatban a falak közötti átjárhatóság és a megjelölés (például zeneszoba, tornaterem, rádiószoba) is fontos szerepet játszik. Előbbi a videojátékok könnyed perspektívaváltását és a tér egyszerűbb megismerését idézi, utóbbinak a teljesítendő pályák esetében van funkciója.

A sorozat narratív felépítése is a videojátékok felé mutat: a cselekmény eltérő nehézségű szintek megugrására, akadályok leküzdésére épül. A gimnazista szereplők folyamatosan újabb és újabb kihívásokkal találják szemben magukat, amelyeket logikus stratégiák kiépítésével hidalhatnak át. A tervek kivitelezése szobánként eltérő, hiszen csak azokat az eszközöket tudják alkalmazni, amelyek a helyiségben a rendelkezésükre állnak. A diákoknak tehát a legtöbb videojátékban megjelenő háromszintű kihívásra kell reagálniuk: folyamatosan észlelniük kell a veszélyeket, elemezniük kell a helyzetet, és koordinációs készségüket használva meg kell oldaniuk az egyre nehezebb szituációkat. Ez a fajta kiszolgáltatottság a zombikkal szembenéző katonaságnál nem jelentkezik, ők ugyanis teljes felszereléssel, fegyverekkel indulnak bevetésre. A sorozatnak ezek a jelenetei a túlélőhorror műfajától a lövöldözős játékok felé fordulnak, az akciókat váll feletti nagytotált mutató kameraállásból követhetjük.

A diákoknak meg kell találniuk magukban az ősi, túlélésért küzdő ösztönöket, helyesen kell felmérniük és megítélniük képességeiket, és ami a legfontosabb, meg kell tanulniuk csapatban dolgozni.

Utóbbi egyértelműen a kooperatív videojátékok hagyományát idézi meg, hiszen a szereplőknek fel kell ismerniük, hogy csak együttműködve tudnak a következő „szintre” jutni.

Abban viszont már az elmúlt évek komplex narratívájú játékaira (Life is Strange, Until Dawn, Red Dead Redemption stb.) ismerhetünk, hogy a szereplők képességeik mellett jellemükben is fejlődnek: nemcsak üres, háttértörténet és identitás nélküli bábokkal, hanem összetett és változó karakterekkel találkozunk.

A sorozat hatásának fokozásához, a szimulációs benyomáshoz erősen hozzájárul a hiperrealista látványélmény, amelyet az audiovizuális megoldások is erősítenek. A zombik ábrázolása brutális, mozgásuk gépies. Kinézetük és hangjuk erős impulzusokat vált(hat) ki a befogadóból. Bizonyos élőhalottak, akikre máshogy hatott a vírus – a sorozatban félbik (félig zombik) –, kifinomult zajérzékeléssel rendelkeznek. A hanghatások, amelyeket az „ő füleikkel hallunk” is rémisztően túlmutatnak a valóságérzékelésünkön. A hiperrealisztikussághoz és a mélyebb benyomáskeltéshez hozzájárul az is, hogy a zombitámadásokat sokszor közeli, premier vagy akár szuper plánokon keresztül nézhetjük végig, olykor döntött kameraállással. Ha ez nem lenne elég, az alkotók egyes pontokon lassítva mutatják az eseménysorokat.

A széria nem szépíti a vészhelyzetet sem – az emberek egymásnak feszülnek, a környezet és a racionalitás megbomlik, a félelem eluralkodik a teljes lakosságon. Számtalan morális kérdés vetődik fel: Apaként vagy tűzoltóként kell helytállni a vészhelyzetben? Az idősebbeket (bölcseket) mentsék meg, vagy a fiatalokat (a reményt)? Bombázzák-e le a várost, hogy megmentsék az országot? E kérdések az összetett történetmeséléssel rendelkező videojátékok játszása közben is felmerülő bizonytalanságot tükrözik: Vajon ha így lépünk, túléljük a pályát, megmentjük a várost? Ezek a gondolatok magukba foglalják a közvetett lélektani hatást is, hiszen akarva-akaratlanul mi is választunk a felsorolt alternatívák közül – még ha egy videojátékkal ellentétben a közvetített ideológiát nem is tudjuk befolyásolni.