Rém hangosan, de nem túl közel – Kritika az Eufória 2. évadáról

Kevés széria képes az Eufóriáéhoz hasonló lázat ébreszteni a nézőiben, különösen egy második évaddal. A folytatás mindig kockázatos, mert az eredeti, előtte akár évekig csiszolgatott ötletet, ami egy első évadot képes naggyá tenni, később gyakran a bevétel ígérete és a berendeltség nyomása erodálja. Az Eufória új évadának azonban sikerült: heteken, hónapokon át aggodalommal vegyes izgalomban tartotta a nézőit, akik a járvány óta türelmetlenül vártak rá, miközben forgatásról lelépő színészek, meztelenség miatt szégyenkező szereplők, gyerekeik miatt aggódó szülők és vad konteók zajától volt hangos az internet az HBO történelmének második legnézettebb sorozata miatt. Nem is csoda, hiszen aligha láthattuk ezelőtt a fiatalkori szerfogyasztás, az identitáskeresés és a szexualitás témáját ilyen extrém formában visszaköszönni a képernyőről. Ám az érzékorgia gyakran ellopja a figyelmet magukról az érintettekről: azokról a neonfény árnyékában bujkáló, szeretethiányos, tévelygésre ítélt fiatalokról, akikről a széria valójában szól.

A történetben újabb tanév kezdődött, így Rue (Zendaya) és Jules (Hunter Schafer) nem tudja tovább kerülni egymást: a köztük tátongó szakadék szinte észrevétlenül tűnik el, pontosabban kitöltődik egy harmadik fél, Elliot (Dominic Fike) társaságával. De Maddy (Alexa Demie) és Nate (Jacob Elordi) párosába is beékelődik valaki, ami végleg felborítja a nem létező nyugalmat. Különösen amikor az eddig csendben vegetáló Lexi (Maude Apatow) egy színdarab rendezésével megtalálja a módját, hogy saját élete főszereplőjévé váljon, mindenki mást egyszerű mellékszereplővé redukálva ezzel. Az East Highland gimnázium diákjai, úgy tűnik, osztálykirándulásuk helyszínéül idén (is) a lelki mélypontot választották.

Mozgókép formanyelvét annak tartalmához igazítani nagyon keveseknek sikerül olyan jól, mint a Sam Levinson–Rév Marcell párosnak, akik mintha egyazon fantázián osztoznának, amit előbbi az írásban-rendezésben, utóbbi a kameramunkában él ki. Ebből a gyümölcsöző közreműködésből olyan anyag született, amely nemcsak beszél a drogfogyasztásról, de megnézése is gyakorlatilag felér egy trippel. Érzelmi és érzéki csalódások sora ég a retinánkba, a fény és árnyék mint az érzelmi spektrum két végének leképeződése váltakozik, a befogadó pedig azon kapja magát, hogy amilyen izgalommal ült neki az epizódnak, olyan fáradt és kimerült a végére, mert egyes események – a szereplőkhöz hasonlóan – az ő traumáinak felszínét is megkapargatták.

A sorozat nem véletlenül ragadta meg annyi ember figyelmét már az első részekkel is. Egy jól működő struktúrával epizódról epizódra felkarolta azokat a közösségeket – és hangot adott nekik –, amelyek tagjai az életben is gyakran bujkálni, önmaguk egy részét rejtegetni kényszerülnek. Így esett szó az LMBTQ-témáról, a testpozitivitásról, az instabil családi háttérről és a (jellemzően ezekre is visszavezethető) függőségekről. Bár sokan már ekkor a fiatalokra ártalmas, kártékony sorozatnak kiáltották ki Levinson alkotását, valójában nagyon is fontos üzenetet hordoz, és az oly’ vágyott elfogadás érzetét is sikerrel generálja.

Sajnos azonban a cél és a szentesített eszköz viszonya megváltozni látszik az új évadban. Bár talán a legnagyobb kockázat egy sorozat folytatásában, ha nem ugyanazt a hatást nyújtja, amibe a néző az elején beleszeretett, ostobaság lenne pont azt elvárni egy második évadtól, mint az elsőtől. Amennyiben az alkotó úgy döntene, hogy a közönséget kiszolgálandó az állandóságra törekszik, azzal nemcsak az önismétlést kockáztatja, de az esetleges progresszió lehetőségét is leszűkíti – az eddigiek alapján bátran állítható, hogy ez nem vallana Levinsonra. Így például az, hogy az „egy epizód-egy karakter” struktúrát felszámolta, teljesen érthető (akkor is, ha ezzel bizonyos szereplőktől meg kellett vonnia a képernyőidőt), ahogy az is, hogy még inkább elengedte a gyeplőt a forgatókönyv megírásánál. A baráti csoportosulásokat újraformálta, a meglévőket felbontotta, ami alapvetően egy természetes folyamat lenne az életben is – bár a valósághűséggel ritkán vádolható a sorozat. Ám az említett tripjelleg miatt ez nem is igen kérhető számon rajta, hiszen a belső folyamatokat ábrázoló képsorok nem szoríthatóak a realitás keretei közé, a végletes túlzások pedig éppen így reprezentálják hitelesen a határaikat feszegető fiatalok életérzését. Sőt pont ez a bátor, szélsőséges megközelítés (úgy tartalomban, mint ábrázolásban) emeli ki az Eufóriát a coming-of-age sorozatok fullasztó áradatából. Túlzás nélkül korszakalkotó szériáról van szó, amely jócskán megemeli a lécet az utána érkezők számára (tekintve, hogy ez a zsáner a streamingfelületek egyik legtúltenyésztettebbje, ennek már épp itt volt az ideje), és mivel pont az extremitás az erénye, ésszerűtlennek tűnhet épp ezt számon kérni rajta.

De amikor a történet már egy Nancy ül a fűben vagy Narcos sorozatra emlékeztet, mint például Rue dílerkedési ambíció esetében, az már probléma (amit az alkotó hamar fel is ismert, és sietve visszakozott is belőle). És itt érdemes megemlíteni a színdarabszálat is, ami működőképes bármely random tinisorozat fináléjaként, nagyon is működőképes, mint látványelem, de tágabb értelemben még a derealizáció jeleként is értelmezhető, ami a mélydepresszióban szenvedő Rue állapotában logikus lenne – különösen ha eljátszadozunk azzal a gondolattal, hogy mindez csak az ő képzeletében történik. Ugyanakkor nem kevésbé működőképes bizonyítékként sem arra, hogyan rendelte alá az idei Eufóriában Levinson a tartalmat a formának. Miközben az évad első felében mintha egyetlen célkitűzése az lett volna, hogy minden részben emelni tudja az önmaga által felrakott lécet a szenvedés és az extremitás tekintetében, ezzel a színházas húzással indokolatlanul lekerekítette, távol vitte az addig ijesztően közeli történetet.

Viszont nem ezekre fogunk emlékezni, amikor másnap felkelünk az Eufória okozta lázálomból. Sokkal inkább az üdítő popkulturális utalások maradnak meg, az ikonikus zenék, Cassie kétségbeesett próbálkozásai, hogy megkapja végre azt a kitüntetett figyelmet egy férfitól, amit apjától sosem tapasztalt, az első alkalom, amikor Maddyt sebezhetőnek láttuk, és amikor Cal háttértörténetétől minden megkérdőjeleződött, amit eddig a bántalmazó férfi archetípusáról gondoltunk. Leginkább pedig talán az, hogy az alkotó az egész őrült évadot Rue gyásza köré építette, akinek egyetlen módja a halott apjához való kapcsolódáshoz, hogy a módosult tudatállapotban mint egy valóság és képzelet – vagy akár élet és halál – közti váróteremben újra látja őt.

Ezúttal is sikerült tehát megcsinálnia Levinsonnak: újabb csendben bujkáló és szenvedő közösségeket karol fel virtuóz módszereivel, ez nem vitás. Épp ezért tud annyira zavaró lenni, mikor az önmagára licitáló cselekmény (vagy a saját remek ötleteiben tobzódó alkotó) elveszi róluk a régóta várt figyelmet. Végítélet azonban még semmiképp sem várhat a sorozatra, látványosan befejezetlenül hagyták, épp csak annyi morzsát elszórva, hogy elvonási tünetek alakuljanak ki bennünk a következő évad megérkezéséig.

A sorozat adatlapja a MAFAB-on