Kincsek a lakásban – Interjú Vojnics-Rogics Rékával, a Janikovszky Éva-életmű gondozójával

A Janikovszky Éva-emlékkönyv eddig nem látható fotókkal, személyes dokumentumokkal enged betekintést az alkotó mindennapjaiba és magánéletébe. Egyik forrása az író Utazás az íróasztalom körül című kézirata (melynek egyes részletei nyomtatásban is megjelentek korábban). Te magad mikor és hogyan kezdtél ismerkedni Janikovszky íróasztalával?

Az „utazás” 2022 táján kezdődött, de magával az íróasztallal csak a kutatás későbbi pontján kezdtem el foglalkozni. A Janikovszky-lakásban lévő anyagokat egy meghatározott koncepció alapján térképeztem fel. Tulajdonképpen szobáról szobára, szekrényről szekrényre haladtam, mert már a kezdeti vizsgálódás után látszott, hogy a „kincsek” a lakásban szétszórtan, és nem feltétlenül a legevidensebb helyeken, például az íróasztal fiókjában rejtőznek. Hogy csak egy példát említsek, Janikovszky Éva leveleinek egy kötegnyi gépiratmásolatára (körülbelül ezer levélre) egy ruhásfiók mélyén találtam rá. A kutatás első két évében a Bajza utcai lakásban dolgoztam, ahol kategóriák szerint válogattam szét és szelektáltam a hagyatéki anyagot. Az íróasztalt a hagyatékfeldolgozás végső fázisában néztem át, de ott csak néhány levelet, különben a kutatás szempontjából „kevésbé fontos” dolgokat találtam: post-it tömböket, irodaszereket, szépirodalmi köteteket.

A válogatás vezérfonalát egyébként a dokumentumok funkcionalitása adta.

Az irodalomtörténetileg vagy a Janikovszky Éva-életmű szempontjából értékesnek, használhatónak vélt írásos, vizuális, auditív és tárgyi dokumentumokat bedobozoltam, és átszállítottuk a Móra Ferenc Könyvkiadó épületébe, ahol Janikovszky János egy külön helyiséget biztosított a hagyatéki anyag tárolására és kutatására. Ezt követően indult meg az a dokumentumfeltáró munka, amelynek keretében minden szöveget külön dobozokba és mappákba rendeztem kategória szerint (például önéletrajzi esszék, interjúbeszélgetések, publikált szövegek kéziratai, IBBY-anyagok, Móra Kiadó dokumentumai stb.). Talán egyedül az emlékkönyv címét adó Utazás az íróasztalom körül című gépiratnál jártam úgy, hogy a „talált kincs” izgalma miatt nem tudtam tartani magam ahhoz a munkamódszerhez, hogy a forrást nem olvasom végig alaposan, hanem egy gyors és felületes átnézés után elhelyezem az előzetesen kialakított dokumentumcsoportba. Ehelyett azonnal, egy ültő helyemben végigolvastam a gépelt kéziratot, és már az első oldalak után el is kezdett körvonalazódni bennem a kötetterv. Mellesleg azt, ahogyan Janikovszky Éva jellemezte az íróasztalát (ez a kötet előszavaként olvasható), alá tudom támasztani: tényleg pontosan olyan színes és kaotikus volt a munkakörnyezete!

Magad is Szegeden végeztél, Janikovszky szülővárosában. Tudsz-e arról, hogy a város lakóinak emlékezetében hogyan él Kucses Éva Etelka Nanetta, hallottál-e róla személyes történeteket, anekdotákat a munka során?

Szeged városának emlékezetében az írónő alakja ma is élénken él. Itt született Kucses Éva Etelka Nanetta néven, a belvárosi iskolában, majd az Árpádházi Szent Erzsébet Leánygimnáziumban (mai nevén: Tömörkény István Gimnáziumban) tanult. Itt szerzett barátokat, itt élte át az első szerelmet, és itt élt 18 éves koráig. Sokszor látogatott vissza szülővárosába, Szegeden élő távolabbi rokonaival és gyerekkori ismerőseivel is tartotta a kapcsolatot.

Én is, mint minden szegedi, büszke vagyok arra, hogy Janikovszky Éva a mi városunk szülötte.

Mára több közintézményt és közterületet is neveztek el róla, s az emlékév alkalmából több programot, műsort (például vetélkedőt, megemlékezést, tévés összeállítást) is szenteltek Janikovszky Évának.

A kötet erénye, hogy nemcsak a szerző mesél magáról, hanem róla is mesélnek: pályatársak, mint például Szabó Magda, Vázsonyi Endre vagy Lukáts Kató levelein keresztül kapunk még teljesebb képet Janikovszky munkáiról és életéről. Milyen elvek szerint választottad ki a hozzá írt, mintegy féltucatnyi levelet?

A hagyatékfeldolgozás során első körben Janikovszky Éva levelezését néztem át, és kezdetben a kiadóval egy levelezéskötet megjelentetésében gondolkodtunk. Utána találtam meg az Utazás az íróasztalom körül kéziratát, és akkor jött csak az emlékalbum gondolata. Mielőtt részletesebben belemennék a válaszba, szeretnék tisztázni egy fontos kérdést: a könyvet Janikovszky Éva örökösének, Janikovszky Jánosnak a felkérésére írtam, aki a Móra vezérigazgatója, és a kötet is a kiadó felnőtt olvasókat célzó leányvállalatánál jelent meg. Janikovszky Éva centenáriuma alkalmából kaptam tehát a megbízást egy olyan kötet megírására, amely emléket állít a 100 éve született írónőnek.

Megmondom őszintén, kényelmetlen volt szembesülni azzal az igencsak prózai helyzettel, hogy irodalomtörténészként kompromisszumot kellett kötnöm az örökössel/kiadóval a tekintetben, hogy pontosan mi is jelenhet meg a kötetben.

Ennek függvényében dolgoztam a kutatásetika íratlan kódexe és a saját normáim alapján. Mindvégig törekedtem arra, hogy átfogó képet alkossak Janikovszky Éváról, és az alakját se nem piedesztálra emelve, se nem a „sárba tiporva” mutassam be. Éppen ezért bulvár jellegű magánéleti információkat a kötet nem tartalmaz (a megrendelő kérésére), de különösebben az írónő kultuszát sem építem az emlékkönyvben.

Visszatérve a kérdésre: az egy dolog, hogy Janikovszky Éva kinek, mit és hogyan ír (ezt a kötetben igyekszem alaposan bemutatni), de az, hogy neki kicsoda és hogyan ír levelet, legalább annyira érdekes tud lenni. A kötetbe olyan leveleket válogattam, amelyeket reprezentatívnak találtam, vagyis megragadják azokat a levéltémákat, a szocializmus időszakában lehetséges megszólalási módokat, szerkesztői-szerzői-baráti viszonyokat (a magánéleti és szakmai téren is összefonódó kapcsolati hálót), amelyek a Janikovszky-levelezésben rendre visszaköszönnek. Ezenkívül természetesen az is válogatási szempontként szolgált, hogy az általad is felsorolt személyekkel rendszeresen váltott levelet, Szabó Magdával és Vázsonyi Endrével szoros baráti viszonyt is ápolt.

Jellemzően dicsérő, elismerő hangú leveleket és visszajelzéseket olvasunk az emlékkönyvben. Találtál-e olyan szövegekre is a kutatás során, amelyek inkább bírálták, kritizálták Janikovszky írásait?

Nem, de nehezen is tudnám elképzelni, hogy az írónő megtartotta volna azt a levelet.

Janikovszky Éva rendkívül érzékeny és szeszélyes volt az írásaival kapcsolatban, eleve lassan és nehézkesen alkotott, és nehezen viselte a kritikát is.

Itt lebeg a lelki szemeim előtt, hogy kézhez kap egy bíráló hangú olvasói levelet vagy egy negatív kritikát, és egy hétre ágynak esik. Majd riadóztatja legalább három barátját, akik biztosítják arról, hogy a kritikának nincs igaza, és hogy különben se érzékenykedjen, s ezután újult erővel megírja a hányatott sorsú, megkritizált író sztoriját csak olyan önironikus „Janikovszky Évá-s” módra a Nők Lapjába. Komolyra fordítva a szót, nem találkoztam ilyen elítélő stílusú dokumentummal se a hagyatékban, se azon kívül, de ebben – amellett, hogy az írónő művei a hazai és a nemzetközi könyvpiacon is nagy elismertségnek örvendtek – még az is közrejátszhatott, hogy Janikovszky Éva szakmai pozíciójánál fogva (mint a Móra Kiadó főszerkesztője) voltaképpen „érinthetetlen” irodalmi szereplő volt.

Az emlékkönyvből az derül ki, hogy Janikovszky nemcsak a gyerekirodalom területén volt rendkívül termékeny, hanem alighanem a magyar irodalom egyik legszorgalmasabb levelezője is: barátai, munkatársai mellett gyerek és felnőtt olvasóival is levelezett, s ahogy utalsz is rá, egy üzenetet sem hagyott megválaszolatlanul. A kötetbe hozzávetőleg húsz levelet válogattál be, a dokumentumok a gyerekkortól egészen az utolsó évekig kísérik végig az életpályát, így annak minden szakaszát megvilágítják. Segíts nekünk elképzelni: milyen terjedelmű ez az írásos anyag a nyomtatásban megjelent szépirodalmi munkáihoz képest?

Ha megőrződött volna minden egyes általa írt levél, akkor elképesztően terjedelmes lenne, de most nagyjából ezer Janikovszky-levél található a hagyatékban. Ezeket három forrásból sikerült beszerezni. A legtöbb levél a családtagok közti kommunikáció eredménye – Bartos Lilinek (anyjának), Janikovszky Jánosnak (fiának), Janikovszky Bélának (férjének) és egyéb közeli rokonnak írta őket. Ezenkívül a hagyaték részét képezik most már Éva azon levelei is, amelyeket Deutsch Verának, Amerikában élő legjobb barátnőjének küldött, s amelyeket Vera családja a Janikovszky Éva-hagyatéknak ajánlott fel. A levelek egy másik csoportjára pedig a Bajza utcai lakásban, egy kötegben, egy műanyag iratgyűjtőben elhelyezve találtam rá. Ezek főként szakmai, jogi, gazdasági ügyletek kapcsán írt levelek, pontosabban az eredeti levelek fénymásolatai. De mint jeleztem korábban, a Bajza utcai lakásra, illetve a munkahelyeire érkező levelek teszik ki a levelezésanyag nagy részét. Barátoktól, például Kardos Gábortól, Deutsch Verától, Vázsonyi Endrétől, Szabó Magdától vagy akár Ortutay Gyulától összesen több doboznyi levél maradt fenn. Az olvasói levelekről nem is beszélve! Ezekből is válogattam az emlékalbumba, hogy megmutassam az írónő felé áradó közvetlen szeretetet és elismerést.

Janikovszkyt főként gyerekirodalmi szerzőként ismerjük, a kötet azonban ráirányítja a figyelmet a felnőtteknek szóló írásaira, valamint szerkesztői munkásságára is. A fennmaradt dokumentumok alapján hogyan látod, milyen szerkesztő lehetett Janikovszky Éva? Támogató, bátorító, esetleg szigorú? Ugyanaz a finom szarkazmus hatotta át a szerkesztői visszajelzéseit is, mint a gyerekkönyvei nagy részét?

Mielőtt beleástam volna magam a hagyatéki anyagba, Janikovszky Éva számomra is elsősorban mint író volt ismeretes. Persze lehetett tudni, hogy a Móra Kiadó szerkesztőjeként dolgozott, vagy hogy az IBBY [International Board on Books for Young People – a szerk.] elnökeként is tevékenykedett, de ezekről és más szakmai és társadalmi szerepvállalásairól kevés konkrét információ állt rendelkezésre. Komáromi Gabriella Janikovszky-monográfiája is inkább a szépírói munkásságára koncentrál, és maga Janikovszky Éva is főként saját írói brandjét építette a vele készült interjúkban.

Az emlékkönyv ezzel szemben vállaltan törekszik arra, hogy Janikovszky Éva alakját annak komplexitásában mutassa be.

Álláspontom szerint ugyanis a keretként szolgáló biográfiának (mely voltaképpen Janikovszky Éva saját szövegeiből rajzolódik ki) nemcsak a szerzői hivatás, hanem az ahhoz laza szállal kapcsolódó, más-más szakmai identitások is legalább annyira szerves részét képezik.

Ilyen például a lektori, majd későbbi szerkesztői munkássága. A lektori beszámolók, szerkesztői jelentések (melyeket az elemzendő könyvekről készített) egyértelműen tükrözik, hogy Janikovszky Éva szívvel-lélekkel végezte a munkáját, és legtöbbször belevitte az érzelmeit is a bírálatokba. Ezek a jelentések belső használatra készültek, a kéziratot beküldő szerzők nem kapták kézhez őket, ezért a lektornak nem is kellett annyira visszafognia magát. De azért félreértés ne essék, csak néhány olyan dokumentumot láttam, amikor szabad folyást engedett az indulatainak (ezekből egyébként a kötetbe is válogattam), általában tárgyilagosan veszi számba a kézirat erős és gyenge pontjait.

Szigorú szerkesztő hírében állt, kevés olyan lektori jelentést találtam a hagyatékban, amelyben ne tett volna javaslatot a kortárs szövegek legalább kis mértékű átírására.

Ennek az alapos szerkesztői hozzáállásnak lehetett a hozadéka, hogy a saját írásait is számtalanszor dolgozta át mondatról mondatra, mire egy-egy szöveg elnyerte a végső alakját. Mindemellett (nyilván, ha tetszett neki a kézirat) támogató hangvételben írta meg a lektori beszámolót, és a tehetséges szerzőket – mint Szabó Magdát, Fekete Istvánt, Békés Pált vagy Lázár Ervint – pártfogásába vette, újabb és újabb munkák megírására buzdította. Például a Tüskevár is úgy született meg, hogy Éva egyszer rákérdezett Fekete Istvánnál: nem tudna-e végre egy olyan regényt írni, amelyben nem csak állatok szerepelnek.

Érdekes könyv(sorozat)terve, a Nyöszöge és Vihoga nem jelent meg, holott a különös, abszurdba hajló karakterek (talán nem túlzás őket a Godot-ra várva Estragonjához és Vladimirjéhez hasonlítani) alighanem megelőzték a korukat abban a tekintetben, hogy a 80-as évek magyar gyerekirodalma kevéssé szerepeltetett ilyen típusú figurákat. Lehet-e tudni, miért nem publikálták ezt a kötetsorozatot? 

Jó kérdés, valóban korát megelőző könyvecske lehetett volna belőle. A hagyatékból egyébként több olyan szinopszis került elő, amelyekből ismeretlen oknál fogva könyvet végül nem készített – dacára az ötletek modernségének. Sajnos a Nyöszöge és Vihogáról sincs információm, mindössze egy szinopszist és néhány szövegtöredéket találtam a kötethez készült Réber-próbaillusztrációkkal együtt egy mappában.

Azért is furcsa, hogy nem készült el a képeskönyv, mert egy 1987-es, Magyar Nemzetben megjelent interjúban is megerősíti a kötettel kapcsolatos terveit, és azt sugallja, hogy azért vonult nyugdíjba, hogy több időt tudjon a Nyöszöge és Vihoga megírására fordítani.

Feltételezésem szerint ez idő tájt kaphatott megbízást a rádiónál is, és ott „lőtte el” ezeket a karaktereket, bár a rádiójáték Nyöszögéje és Vihogája inkább a vásári mulatság, a cirkuszi attrakció archetipikus alakjára, a bohócfigurára emlékeztet. Egyébként ekkortájt, 1986–87 folyamán írta meg az Utazás az íróasztalom körül című önéletajzi kötetét is, amelyet azért nem jelentetett meg, mert nem érezte elég jónak a kéziratot. Mondhatni, Janikovszky Éva a nyolcvanas évek végétől kisebb alkotói válságba került, nagyon nehezen tudott írni, egészen 1997-ig nem is adott ki könyvet, amikor is a felnőtt közönség felé fordult a Felnőtteknek írtam című tárcagyűjteményével.

A válság alatt hogyan tartotta a kapcsolatot az olvasóival?

Ez az írói válság leginkább a könyvírásra értendő, de levelek garmadája került ki a keze alól ebben az időszakban is. 1989-ben a Kincskereső folyóiratban indult egy rovat Ami a szívedet nyomja címmel, amelyben a lap kamasz olvasói tanácsokat kérhettek „Éva nénitől” az őket érintő problémákról. Janikovszky Éva ennek a feladatnak maximálisan meg akart felelni, és annyira komolyan vette ezt az újdonsült „lelki coach” szerepet, hogy már jóval a cikk folyóiratbeli megjelenése előtt megkapták válaszát magánlevélként is a segítséget kérő gyerekek. A levelezés mellett személyesen is könnyen lehetett találkozni vele, ugyanis rengeteg író-olvasó találkozón, könyves eseményen vett részt – kifejezetten azért, hogy beszélgessen a közönségével, népszerűsítse az irodalmat, az olvasást (és természetesen saját könyveit).

Számára ezek a találkozók inspirációs forrásként működtek, a gyerekekkel folytatott kérdezz-felelek ihlette számos könyvötletét.

Legelső képeskönyve, a Te is tudod például abból a rádöbbenésből indult ki, hogy amikor egy író-olvasó találkozón sorban megkérdezte a gyerekeket, hogy tudják-e, mit dolgoznak a szüleik, a gyerekek hibátlanul elsorolták a foglalkozások hivatalos megnevezéseit, de Janikovszky Éva nagy derültségére arról már sejtelmük se volt, hogy a szülők konkrétan mit is csinálnak egy munkanapjukon.

Tolmács gyerekek és felnőttek között – így szól egy 2002-es cikk címe Janikovszky Éváról. Szerinted hogyan közvetítene ma a két korosztály közt a szerző, milyen témákkal, kérdésekkel foglalkozna? 

Ez a cím maximálisan illik Janikovszky Évához, hiszen művei azért is népszerűek a mai napig, mert közvetített a generációk között. Nem kioktatni akarta a gyerekeket és a felnőtteket, hanem perspektívaváltásokra késztette az olvasóit. Nehéz, és nagyon izgalmas kérdés, hogy ma mit írna, írna-e egyáltalán. Anyagot bőven találna, kritizálnivalót meg pláne! Szerintem a témái és a kérdései alapvetően nem sokat változnának.

Ma is arra keresné a választ, hogy miért gondolják a felnőttek, hogy mindig mindent jobban tudnak; és miért hiszik azt a gyerekek, hogy a felnőttek nem érthetik meg őket.

Valószínűleg most is olyan témákkal foglalkozna, amelyekben a generációk gyakran félreértik egymást. Ilyen humoros kiindulópontot biztosíthatna a családi és férfi-női szerepek átalakulása, a digitális világ technikai vívmányainak (mint az internet, okoseszközök, mesterséges intelligencia) előretörése, a multinacionális vállalatok (például gyorséttermek) térnyerése, a környezettudatos szemlélet növekvő jelentősége. Utóbbi esetében könnyen el tudok képzelni egy olyan tárcát, amelyben Janikovszky ironikusan veszi számba a fiataloknak a környezetvédelem érdekében végrehajtott „túlkapásait”, majd a tárca végén beláttatná az olvasóközönségével, hogy azért valahol mégiscsak nekik van igazuk. Én mindenesetre nem aggódnék azon, hogy a mai világ ne nyújtana elég alapanyagot a helyzetkomikumhoz.