Mesés emlékezet a generált valóság korában – Lázár Ervin: Csillagmajor

Ma már nem kapjuk fel a fejünket a rendkívülire, mert szinte bármi előállítható egyetlen kattintással. A csoda kivételes eseményből mára korlátlanul reprodukálható látvánnyá vált. És mit jelent a mese egy olyan világban, amely maga is egyre inkább szerkesztett valóságként működik?

A mai olvasó más helyzetből érkezik Lázár Ervinhez, mint a korábbi nemzedékek. Miközben még soha nem volt így körülvéve fikcióval, ritkán vágyott ennyire a valódiságra. A Csillagmajor újraolvasásának tétje épp ebben rejlik. Már nem az a kérdés, hogy lehet-e csodát létrehozni, hanem hogy képesek vagyunk-e még rácsodálkozni valamire.

A generatív kép- és szövegalkotás korában új fénytörésbe kerül a mese. Nem feltétlenül azért, mert a mese lenne más, inkább a befogadó változott meg. Lázárnál a csodás elem a világ természetes működésének része. A falu népe láthatatlanná válik, az angyali hinta kötelei az égből erednek, a menekülő lelencet egy mennyei hintó szökteti meg – és a szereplők ezt nem problematizálják. Elmosódik a határ valóság és fantasztikum között, világa egyszerre tárgyi és szellemi természetű.

A mai ember viszont egy olyan kultúrában él, ahol a képalkotás és történetalkotás technikai kérdéssé vált. Az egykori olvasónak egy kiflivé görbedő öregasszony vagy a kecskelábú ördög még a képzelet határvidékét jelenthette. Ma másodpercek alatt előállítható tízezer hasonló kép. Paradox módon emiatt talán még fontosabbá válik az, amit Lázár csinál, mert nála a csoda soha nem önmagáért van jelen, az „igazat mondja, nem csak a valódit”.

Valóságból emlékezet

A mesterséges intelligencia könnyedén generálhat egy égből alászálló akrobatát vagy egy önmagát elásó manót. Sokkal ritkábbak azok a történetek, amelyekben ezek a képek valódi jelentést kapnak. Lázár világában egy tragédia hatása a természeti környezetre is kiterjedhet, és a gyász idején három napig nem kel fel a nap. A Csillagmajor elbeszélései mögött mindig ott érezni a beszélő hangját és azt a közeget, amelyben még természetes volt, hogy az emberek egymásnak mesélnek. Lázárnál a csodás elem mindig egy közösség világképéből nő ki, a pusztai emberek félelmeiből és várakozásaiból fakad.

Itt húzódik a különbség mese és generatív fantázia között: az egyik jelentést őriz, a másik mintázatokat követ.

Mire a Csillagmajor 1996-ban megjelenik, a tolna megyei Alsó-Rácegrespuszta – az író gyermekkorának színtere – már eltűnőben van. A 20. század végére a puszta világa társadalmi valóságból emlékezetté válik. Lázár mintha az utolsó pillanatban mentené át ezt a világot a történetek birodalmába. Ahogyan az antik mítoszok megőrizték a régi görög világ nyomait, úgy őrzi meg a Csillagmajor a puszták népének nyelvét, hiedelmeit, gondolkodásmódját. Emiatt a kötetet akár személyes eredetmítoszként is lehetne olvasni, annak a világnak a teremtéstörténeteként, amelyből az író maga származik, a nagyszederfa menedékéből. Minden történetben ott van egy konkrét táj, a sajátos nyelvezet, az újra meg újra felbukkanó falubéliekből épülő közösség és az ő közös emlékeik. Ez adja a súlyukat.

A novellaciklus nyitódarabja, Az óriás rögtön kijelöli az elbeszélői helyzetet: „Úgy érzem, itt az ideje, hogy elmondjam az óriást.” A mondat egyszerre jelöli meg a történet tárgyát és a mesélői pozíciót. Az elbeszélő nem írni vagy magyarázni készül, hanem mesélni. És ahogy a mesemondás aktusakor lényeges a mesélő személye, úgy annak hallgatósága is. Lázár olyasvalakinek mesél, aki maga is ismeri Rácpácegres világát, tudja, hol volt az egykori csikókarám vagy a lórédomb, bevonva ezzel minket, olvasókat a megelevenedő emlékezetbe.

Kettős perspektíva

Ahogy az emlékezetben a múlt gyakran különös fényt kap, úgy dolgozik itt is ez az érzékcsalódás, az emlékezés optikája. A gyerekkori varázslatos világot nem nagyítja fel, csak számára nem zsugorodik össze a felnőtt tekintet távolságával arányosan. Lázár világszemléletének kulcsa ez az aránytalanság. A történetek a valóság pontos leképezése helyett annak felidézésére törekednek, úgy, ahogy egykor megtapasztaltuk azt. Ez a nézőpont azonban nem teszi gyerekkönyvvé a Csillagmajort. A kötet különös helyet foglal el Lázár életművében: ugyanabból a képzeleti forrásból táplálkozik, mint a gyermekirodalmi művek, de elsősorban a felnőtt olvasó emlékezetével lép párbeszédbe.

A történetek végig megőrzik a kettős perspektívát. A narrátor felnőttként idézi fel a gyermekkori élményeket, miközben a gyermek valóságérzékelése sértetlen marad. Az óriás megjelenése nem billenti ki a történetet a realista keretek közül. Éppen ellenkezőleg, az elbeszélő újra és újra megerősíti a világ földrajzi és tárgyi konkrétságát. Az óriás heverő testének „egyik vége valahol Miszla, Nagyszékely tájékán, a másik talán Németkérig vagy Dunaföldvárig is elér”. A pontos helymegjelölések nem a fantasztikum ellenpontjai, hanem annak koordinátái, amelyek a természetfelettit a valóság terébe rögzítik. A mesebeli lény ugyanabban a valóságban létezik, mint a csiraistálló, az iskola és a Sió-híd.

Ha megnézzük Lázár Ervin gyerekeknek szóló meséit, legyen az A Hétfejű Tündér vagy A Négyszögletű Kerek Erdő, ezek történeteiben kukorékolnak a szeplők, két reggel találkozik a Tejúton, a zokni és a rajta tátongó lyuk pedig addig verseng egymással, míg mindketten túlnőnek saját létük határain.

Ezek első pillantásra játékos fantáziáknak tűnhetnek, de valójában sokkal többről van szó: a mese nem gyermeki szórakoztatás, hanem a világ értelmezésének egy formája.

A puszta emberei történetekben gondolkodnak, babonák közt élnek: „Akinek elfolyik a vére, sohasem támad föl.” A templomban hallott történetek és a közös munka során továbbadott mesék egyaránt beépülnek a kollektív tudatba. Lázár ebből a közegből építkezik, belülről szólaltatja meg. Ezért történhet meg, hogy A kujtorgó című történetben a kiontott vér keresi a gyilkost, vagy hogy a föld alól muzsika szól.

A puszta helyszínként és nyelvi közegként egyaránt jelen van: „Maga meg miért sír? – kérdezte bosszúsan Csurmándi. Az asszony nem szólt, csak a sírást halkította hüppögősre. – Mér rín, Juliska néném? – ismételte meg a kérdést Balog Junci, mintha rácpácegresire akarna fordítani egy idegen nyelven föltett kérdést.”

A helyi szóhasználat, a dialektus, a földművelő életforma részletei folyamatosan lehorgonyozzák a történeteket egy konkrét kulturális valóságba. Lázár világa egyszerre rendkívül játékos és mélyen melankolikus. Műveiben a humor gyakran a túlélés eszközeként működik, míg a csoda nyelvén válik elmondhatóvá a gyermekhalál, a szegénység, üldöztetés, a remény és a megmenekülés története. Az olvasó egy idő után maga is elengedi a valószerűség mércéjét, és belép a mese logikája szerint működő világba.

A természetfeletti jelenségeknek fontos aspektusa az ahhoz való hozzáállás.

A Csillagmajor történetei pontosan megmutatják a transzcendensben való hit természetét.

A porcelánbaba című elbeszélésben a rég elhunyt gyermekek csak addig viselik magukon a csodás életre kelés tulajdonságait, amíg a szüleik, és az őket körülvevő puszta népe, a közösség hisz a feltámadás csodájában – amint meginog a hitük, a megelevenedett gyermekek megrepednek, mint a porcelánbaba, és elporladnak. A lelenc című elbeszélésben a csodálatos gyógyulásnak örvendő szereplők csak addig élvezhetik a bénultságból, halálos kórból, sántaságból való felépülésüket, míg maga a gyógyulásukat okozó, csodatévő lelenc hisz a saját képességében. A kötet záródarabja, A kút ad a transzcendens hitnek egy újabb vetületet: már mindenki elköltözött a hajdan népes pusztáról, ifjabb Bődör vegyes érzelmekkel autózik haza Wartburgjával, hogy rávegye idős anyját, költözzön ő is a városba hozzájuk. „Szotyori szólt először. »Látogasd meg anyádat. Azt mondják, nagyon belegabalyodott a múltba. Homályosakat mond.« …[…] „Apánk miatt? Azt beszélik, hogy maga azért nem költözik el erről a rohadt pusztáról, mert visszavárja apánkat. Mindenki tudja, hogy apánk meghalt. Tudhatja maga is nagyon jól.”

De az öregasszony ellenáll, végül az éjjelig tartó vita lezárásaként kimennek meggyőződni az apára szakadt kút hantjához, meghallgatni a citeraszót, és a föld alól harsogó muzsikát, amelynek észlelését a fiú ijedten eltagadja: „Nem hallok semmit – még jobban emelte a hangját, hogy túl tudja kiabálni a dübörgő zenét. – Csönd van itt, anyám, néma csönd.” Így távolodunk el az élő csoda közelségéből, és költözünk a városba, a múltból a jelenbe.

Történetekben lakni be a világot

Lázár különösen jól játszik a perspektívákkal. Hol felnagyít egy jelentéktelennek tűnő mozzanatot, hol egyetlen képpé sűrít egész élethelyzeteket. Jelenetei filmszerűek, fókuszváltásai gyorsak és pontosak, képei plasztikusak. Történeteinek tömörsége a mai olvasó figyelmi ritmusához is közel áll: néhány oldal alatt képes teljes világokat teremteni. Talán ez is magyarázza, hogy a kötet harminc év elteltével sem hat idegennek. Bár egy eltűnt társadalmi világot idéz fel, ritmusa és képisége ma is könnyen magával ragadja az olvasót.

A kötet szereplői zárt közösségben élnek, a puszta saját törvényei szerint működő világ, amelyet sokáig alig érintenek a külső változások. Ebbe a zárt világba tör be fokozatosan a modernitás. A láda című történetben a televízió megjelenése már egy új korszak előjele. A tömegkultúra eléri azt a közeget is, amely addig saját történeteiből és saját képzeletéből táplálkozott. A változás tematikusan és nyelvileg egyaránt érzékelhető. A novellafüzér a múltból indul, annak gazdag, képszerű nyelvezetével és sajátos szóhasználatával. A történetek előrehaladtával azonban fokozatosan egyszerűsödik a nyelv. Ahogy az író távolodik gyermekkorától, úgy válik egyre letisztultabbá a megszólalás. A motívumokkal teli gyermeki világon, a kamaszévek útvesztőin és a felnőttkor állomásain át jutunk el a hatvanéves, összegző alkotóig, aki az új évezred küszöbén áll. Visszahúzza a szíve a gyermekkor világába, mégis előretekint. Meséit továbbviszi azoknak, akik már egy másik korszakban nőnek fel.

Lázárnál a csoda nem objektív tény, hanem közösségi viszony.

A Csillagmajor történetei ugyanabból a kulturális képzeletből táplálkoznak, amelyben a természetfeletti a hétköznapok részét képezheti. A mozsártolvaj angyal, a bibliai vérfolyam vagy az ördög lovát patkoló kovács alakja egyszerre kötődik a puszta mindennapjaihoz és a generációkon át öröklődő hiedelmekhez. A csodás események népballadai hangulatot kölcsönöznek a történeteknek, alakjai pedig egyszerre konkrét személyek és szimbolikus figurák. A kötet egy eltűnőfélben lévő világ látásmódját őrzi meg, miközben azt is megmutatja, hogyan válik az egyéni élmény közösségi történetté. A kötet poétikája nem a valóság és a mese szembeállítására épül, hanem annak megmutatására, hogy az ember történetekben lakja be a világot.

A 21. század embere talán nem kevésbé meseéhes, mint a puszta népe volt. A történetek bőségének korában élünk, miközben azok egyre kevésbé képesek nyomot hagyni bennünk. Éppen ezért a Csillagmajor ma nem pusztán irodalomtörténeti érdekességként olvasható. Olyan világot őriz, amelyben a történetek még emberek között vándoroltak, volt hangjuk, volt arcuk, és mögöttük mindig ott állt valaki, aki elmesélte őket. Talán ez az, ami harminc év után is érvényessé és szerethetővé teszi a Csillagmajor történeteit.