Profán mitológia – Kritika az Odüsszeia című filmről

Odüsszeusz (Matt Damon) leleményességének köszönhetően a görög seregeknek tíz év háborúskodás után végül csellel sikerül bevenniük Trója városát. Az istenekkel dacoló harcos valódi kálváriája azonban a hazaúttal veszi csak kezdetét, ami egy újabb évtizedre elszakítja őt a családjától. Ráadásul, míg az Odüsszeusz vezette seregek különböző veszélyekkel teli kalandokba keverednek a hosszú hajóút során – hol egy küklopsz markában, hol pedig egy boszorkány karmai között találják magukat, de az óriások földjét és az alvilágot is megjárják –, addig a hős feleségét, Pénelopét (Anne Hathaway) erőszakos kérők ostromolják élükön Antinoosszal (Robert Pattinson), aki cselszövések árán próbál Ithaka trónjára kerülni a király távollétében. Az évek múltával már csak fia, Télemakhosz (Tom Holland) bízik Odüsszeusz hazatérésében, és kutatni kezdi apja nyomait. Így a hős legendája két párhuzamos síkon, a kalandok személyes benyomásai nyomán és a megénekelt hőstettek közvetett tapasztalatai alapján kezd kibontakozni. Ezáltal Odüsszeusz emberi énje és mitikus alakja egyre inkább eltávolodik egymástól.

„Odüsszeia” – magyar nyelvű előzetes 

Eposzi kellékek

Az Odüsszeiához hasonló peplumok, azaz ókori témájú „szandálos-kardos” kalandfilmek jellemzően a mozi különböző válságperiódusaiban válnak népszerűvé. A nagyszabású látványvilágot ígérő epikus narratívák – mint Homérosz műveinek legjelentősebb filmfeldolgozásai – ugyanis képesek kihangsúlyozni a nagyvászon előnyeit és visszacsalogatni a közönséget a filmszínházakba. Az 1950-es években Kirk Douglas főszereplésével készült Odüsszeusz és a háborút a trójaiak szemszögéből bemutató Szép Heléna próbálták felvenni a versenyt az akkoriban elterjedő televízióval, az Iliászt az új évezredben adaptáló Trója megszületését pedig a számítógépes animáció elérhetővé válása segítette a korábbiaknál még nagyszabásúbb filmeposszá válásban és az internetkor nézőinek meghódításában. Az antik kalandfilmek kibontakozóban lévő kortárs hulláma ugyanakkor az ismert történetek örökségének kérdése köré szerveződve, önreflexív módon eleveníti fel a korábbi narratívákat. A zsáner mai darabjai a közönség lenyűgözésén túl elsősorban az alapjukul szolgáló mítoszok kulturális működésére világítanak rá.

A Gladiátor II. a műfajtrendet korábban újraindító első rész hagyatékát vizsgálja, a jelenleg is előkészítés alatt álló Kleopátra remake eleve újrafeldolgozásnak készül, az aktuális Odüsszeia-adaptáció pedig úgy viszonyul az előzményének tekinthető Trójához, ahogy Homérosz Odüsszeiája az Iliászhoz: a mítoszalkotás istenközpontúságával szemben emberi perspektívából vizsgálja a hagyományokat alakító legendák működését. Hiszen a mai streamingközönség számára már szinte minden alkotás könnyen elérhető, ahogy a látványvilág fokozása sem képes lényegi újdonsággal szolgálni.

Így a valódi innovációt a mindenkori történetmesélési stratégiák felfejtésének, a narratív mechanizmusok megértésének az igénye jelenti, hogy a nézők minél határozottabban igazodhassanak ki a sokadszor látott sémák, a rájuk zúduló tartalommennyiség és a valóságot imitáló fikciók labirintusában.

Az Odüsszeia készítői a legendák kulturális funkcióira és civilizációformáló hatásaira kérdeznek rá a (többnyire) szöveghű adaptáció eseményeinek újrakontextualizálásán és kortárs kihívásokra vonatkoztatásán keresztül. Ahogy a mindenkori mítoszok varázslatos történetei a körülöttünk lévő világ megértését segítik és morális iránymutatást nyújtanak, úgy a film is aktuális társadalmi problémákra világít rá a cselekmény során felvázolt szimbolikus összefüggéseknek köszönhetően. Ennek érdekében Christopher Nolan adaptációs gyakorlata során folyamatosan megkérdőjelezi a klasszikus filmeposzok bevett ábrázolási stratégiáit a karakterek bemutatásától a látványelemek dekonstruálásáig. Noha főhőse ambivalens jellemrajzában ez nem mindig érvényesül, az Odüsszeia közel sem fest hősies képet legendás szereplőiről: a vitéz harcosok vérengző gyilkosokká züllenek, akik bárkin átgázolnak az isteni útmutatás nevében, a hűségesnek hitt alattvalók uruk ellen lázadnak, míg találékony vezetőjük sorra küldi a halálba az embereit meggondolatlan cselekedeteivel.

A film kalandtörténetekhez viszonyítva sötét realizmusa nem a fantasztikum, hanem a hollywoodi glamour hiányából fakad. Hiszen a mágiával átszőtt történet valóságon túli elemei könnyen értelmezhetők allegóriákként, a színtelen, ködös-szürkés árnyalatokba boruló képi világ és a ritmikus zajok hanghatásaira épülő, dallamtalan kísérőzene viszont a nagyszabású szórakoztató peplumok stílusától eltérő, borongós hangulatot teremtenek. Ahogy az epikus összecsapásokkal szemben is felülreprezentáltak a főképp közelképekre hagyatkozó, némileg statikus dialógusjelenetek. A kalandok egy részére ráadásul rendszerint a képmezőn kívül kerül sor, míg egyes akciók mindössze a hangsávban érvényesülnek, mások pedig alig kivehetők a harctéri káoszt érzékeltető szubjektív felvételeken.

Így a film parabolikus történetében a valóságközeli emberi tapasztalat perspektívája írja felül a megjelenő fantasztikumra való rácsodálkozás élményét.

Hiszen az Odüsszeia világának stilárisan kifejezett kulturális haldoklása elsősorban belülről, a felvázolt civilizációs működésből fakad. Különösen látványos, hogy a főszereplő hősök a hollywoodi mintákkal ellentétben fekete páncélzatot viselnek, míg legyőzendő ellenfeleik fényes világos vértekben jelennek meg. Mintha a jó és a rossz oldalak teljesen felcserélődnének, az erkölcsi pólusok kifordulnának önmagukból. Még az emberi leleményt jelképező trójai faló is a morális romlás szimbólumává válik. Az építmény úgy hozza el a tisztességtelen győzelmet, hogy közben a benne rejtőző katonák ürülékétől bűzlik, akik a hosszú bezártság után közel sem dicsőségesen jutnak Trója bevehetetlen falai mögé. Az isteni ajándéknak álcázott csapda valójában a kollektív emberi találékonyság egy olyan emblematikus vívmánya, amely éppen az őt létrehozó civilizáció elpusztítására hivatott. A hadicselt kieszelő Odüsszeusz ráadásul hasonlóan önsorsrontó alakként tűnik fel, miközben a mindenkori emberi természetet képviselve szándékosan dacol az istenekkel, és rajtuk keresztül az általános erkölcsi iránymutatással.

Istenek és emberek

Mivel a mítoszok a hatalmi struktúrák működését rögzítik a kollektív emlékezetben, ezért a film éppen a műfaji dekonstrukcióban megnyilvánuló lebontásukon keresztül képes kritikát megfogalmazni a fennálló társadalmi rend működéséről, a háború természetéről, a valódi vezetői képességek mibenlétéről vagy az univerzális erkölcsi irányelvek intézményes kiforgatásáról. A politikai populizmus és a folyamatos háborús konfliktusok korában különösen tanulságos, hogy az erőskezű uralkodók hiába szerzik meg a győzelmet gátlástalan hódításaikkal, olyan árat fizetnek érte, ami végül saját vesztüket okozza. Így Christopher Nolan Odüsszeiája nagyívű kalandtörténet helyett sokkal inkább a rendező előző művéhez, az Oppenheimerhez hasonló lelkiismereti utazást kínál. Hiszen mindkét film főhőse a globálissá váló egyéni felelősség elől próbál menekülni, amelyet az ő közreműködésüknek köszönhetően kioltott életek miatt éreznek. Csakhogy a fizikusról szóló életrajzi film sokkal fókuszáltabban járja körül címszereplője morális kihívásait, míg az Odüsszeiában elsősorban univerzális tanmeseként szálazódik szét a vissza-visszatérő dilemma a különböző történetsíkok között.

Odüsszeusz hiába hasonul meg már a trójai mészárlást látva, kalandjai során újra és újra ellenszegül az isteni szándéknak: nemcsak feláldozni hajlandó embereit a nagyobb cél érdekében, de még a végtisztességet sem adja meg nekik, ha érdekei úgy kívánják. Az emberi közösséget felemésztő önzőség egyfajta gyarmatosító attitűdben csúcsosodik ki, amikor a hősök az egyes megállók során Zeusz törvényének nevében egyszerűen kifosztják az útjukba kerülőket. Pedig az isteni jelenlétre visszavezetett morális útmutatás – hogy jól bánj embertársaiddal, mert álruhába bújt istenek is lehetnek – valójában a közös társadalmi együttélés erkölcsi alapja, a civilizáció építésének kulcsa, amelyet a mitológia segít meghonosítani a köztudatban.

Odüsszeusz szándékos mítoszrombolása ugyanakkor új, elrettentő legendákat szül, tetteinek híre pedig saját hazaútján túl az általános társadalmi fejlődést is gátolja.

Ebben a kortárs állapotokra rímelő, fenntarthatatlan kizsákmányolásra épülő antik világban egyedül Odüsszeusz fia, Télemakhosz jelenti a jövőt, aki apjával és az életére törő kérőkkel teljesen ellentétes férfiképet testesít meg: erőskezű vezető helyett empatikus stratégaként próbál megoldást találni a királyságot sújtó állapotokra. A történetben betöltött szerepét ugyanakkor ellentmondásossá teszi, hogy kizárólag apja hazatérése után, annak segítségével képes boldogulni a gyakorlati nehézségekkel. Christopher Nolan értelmezése ráadásul szemet huny Odüsszeusz emberi gyarlóságai felett, és kizárólag hősi mivoltában kérdőjelezi meg a címszereplő jellemét, aki ezúttal hűséges marad feleségéhez útja során, és a harcot önként feladó kérőket sem mészárolja le bosszúból. Így az erkölcsileg feddhetetlen főhős valójában felelősségre sem vonható döntései miatt, melyeket háborús körülmények között hozott meg.

Az Odüsszeusz lelki vívódásában megjelenő általános morális dilemmák ezáltal túlságosan leegyszerűsítőnek hatnak a férfi felelősségvállalás alóli felmentésének tükrében. Az erkölcsi probléma kibontását ráadásul a narratíva időkezelési megoldásai is gyengítik, a cselekmény eltérő síkjai közötti ugrások a további ambivalenciákra hívják fel a figyelmet. Hiszen míg a Nolan filmjeiben gyakran alkalmazott időfelbontásos történetmesélés rendszerint újabb értelmezési rétegekkel gazdagítja a narratívát, addig az Odüsszeia esetében ez a többszörösen összetett cselekményvezetés pusztán dramaturgiai funkciójában idézi Homérosz alapművének hasonló szerkezetét. Így Odüsszeusz hiába néz szembe végül a trójai háború miatti bűntudatával, ezek a film vége felé bemutatott események az időrend szerint valójában a kaland elején zajlottak. A hős jellemfejlődésére tehát már az előtt sor kellett kerüljön, hogy kalandjai közben ismételten dacolt az isteni akaratnak álcázott morális elvekkel, mintha elfelejtette volna a korábban átélt tapasztalatokat. Ráadásul számos olyan töltelékepizód duzzasztja feleslegesen a háromórásra nyújtott játékidőt, melyek kevés befolyással bírnak a cselekmény menetére.

Az Odüsszeia bonyolult cselekményszerkesztése miatt Christopher Nolan kortárs társadalmi állapotokra vonatkoztatott műértelmezési kísérlete összetettebbnek és nehezebben befogadhatónak érződik, mint amit az alapjául szolgáló kalandnarratíva ígér. Az elidegenítő stiláris megoldások és az ellentmondásos hősábrázolás ráadásul távolságtartóvá teszik a főképp morális kihívásokkal szolgáló lelkiismereti utazást. Hiszen a film éppen az alapjául szolgáló mítosz dekonstruálásán keresztül világít rá annak működésére, egyes elemeinek funkcióira. Így a mindenkori mesélés gyakorlatának kultúraépítő szerepe válik a film valódi témájává, miközben a jelenkor kihívásai az antik történetekre vetülnek, a hétköznapi világ megértését pedig a mitikus tapasztalatok segítik. Nolan adaptációjának stiláris és dramaturgiai megoldásai azonban nem mindig bírják el a forgatókönyvíró-rendező eredeti értelmezési kísérletének súlyát.