• Föl akartam mutatni a történet univerzális karakterét – Beszélgetés Visky Andrással

    2022.11.12 — Szerző: Nagygéci Kovács József

    1956 után apját huszonkét év börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélték, anyját pedig hét gyerekével együtt kitelepítették. Visky Andrással az erről szóló, Kitelepítés címmel frissen megjelent regényének megrendítő és felemelő történetéről, családról és bibliai párhuzamokról beszélgetettünk.

  • Visky András  Fotó: Kiss Gábor
    Visky András
    Fotó: Kiss Gábor

    Kibírhatatlan boldog munka” – mondtad az akkor még/már formálódó új könyvedről évekkel ezelőtt egy interjúban, amiből akkor és azóta, szintén a te szavaiddal, kis „szövegfelületeket, nekifutásokat, változatokat, ügyetlenségeket” publikáltál. Minek kellett megérnie ahhoz, hogy elkészülj a Kitelepítés szövegével?

    Nekem. Meg kellett születnie bennem a regény nyelvének, amely hiteles és lehetőleg precíz mondatokban tudja megérinteni az elmondhatatlant. A regényhez több bukásláncolat vezetett el, az utamat szép kudarcok jelölték ki, amelyeket a nyilvánosság elé is tártam. El kellett jutnom a hangtól a mondatokig, az érzületektől az artikulált beszédig. A versek és a színházi szövegek segítettek a legtöbbet: ők tanítottak meg arra a szigorúságra, amely ennek a történetnek az elmondásához elengedhetetlennek bizonyult. A munkafolyamat azért volt felszabadító számomra, mert egyre erősebbé vált bennem az a felismerés, hogy ha ebből a két évtizedből nem is lesz észrevehető könyv, sőt egyenesen regény, én magam mindenképpen jól jövök ki belőle, mert a regényírás végleges kudarca átváltható lesz majd a lélekben felhalmozódó sötétség, görcs és kisszerűség boldog elengedéséhez. Nem törekedtem a kudarcra, legalábbis úgy, ahogyan ezt Beckett, Thomas Bernhard és Kertész Imre meghagyják, nekem ugyanis a kudarc létezésem alapértelmezett állapota, mindig kéznél levő és persze formálható anyag.

    Visky András  Fotó: Kiss Gábor
    Visky András
    Fotó: Kiss Gábor

    Ez a kibírhatatlan és egyben boldog munka nem csak a tiéd: magad is emlegeted a veled együtt elítélt és kitelepített testvéreidet és az ő visszaemlékezésüket. Mit szólnak a végleges változathoz?

    Az elsőszülött bátyám olvasta el elsőként – a regénybeli Ferenc testvér –, és azt mondta: „nagy könyvet alkottál”. Majdnem kiejtettem a telefont a kezemből. A beszélgetésünk előtt sokat szorongtam, de azért bíztam benne, hogy a regényhőst nem fogja összekeverni önmagával, illetve felismeri mégis önmagát a regényhősben. Nagy kő esett le a szívemről, beismerem, hiszen

    rettentően érzékeny dolog élő embereket szereplőkké formálni és egyetlen nézőpontból ábrázolni őket.

    Mármint a legkisebb testvér homályos, bizonytalan, a valót a képzelettel, sőt az álmokkal összekeverő, térdig érő kilátótornyából nézni rájuk. Ferenc testvér olvasata nagy öröm, jönnek a többiek, mindenkit szépen végigkérdezek. Kéziratban senkinek nem adtam oda, a feleségemnek sem, egy visszavonhatatlan tettel akartam szembesíteni magunkat. Egyetlen kivételt mégis tettem, fontos volt nekem valakinek az olvasata, akiben igazán megbízom – de ez maradjon titok.

    A Visky család újra együtt 1964-ben  Kép forrása
    A Visky család újra együtt 1964-ben
    Kép forrása

    Családregény ez a könyv, de mint minden „rendes” 20. századi nagyregény, apa- és anyaregény is. Miközben megírtad már őket többször többféleképpen, elnyerték a szüleid most végleges helyüket a fiuk szavainak világában? Felnövesztett a Kitelepítés, az, hogy elkészült?

    Mindenképpen határhíd, amelyen átkeltem, és érzem is, hogy valahol máshol vagyok ez után a könyv után. Hogy felnőtté váltam volna-e hatvanöt évesen, nos, ezt nem tudom megítélni. Eszembe jut olykor, amikor a könyvről olvasok különböző felületeken, hogy milyen jó lett volna, ha apám és anyám elolvashatták volna, de hát ők már nem olvasnak, hanem csak énekelnek. És hát ez nem „csak”, hanem az, amire vágyunk, tudniillik zenévé válni. Időközben, a könyv megjelenése óta olykor gyáván gondolok arra, hogy nem kellett volna egy tervezett trilógiát emlegetnem a nyilvánosság előtt, de már késő. Önmagamat kényszerítettem a folytatás szituációjába, van is leadási határidő már, ami, ha jól meggondolom, szükséges kényszerítés.

    Az 1956-os forradalom után a romániai magyar református lelkészt, Visky Ferencet, Visky András költő édesapját huszonkét év börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélték, a feleségét pedig hét gyermekükkel együtt kitelepítették a Duna-deltával határos Bărăgan sztyeppe egyik lágerébe. A Kitelepítés című regényben az olvasó egy szovjet mintára létrehozott és fenntartott romániai munkatábor hétköznapjait, a soknemzetiségű foglyok furcsa történeteit ismeri meg a legkisebb gyermek nézőpontjából.

    Minden borzalom elsőrendűen az ember létezésére kérdeztet rá bennünket, és a Megváltás lehetségességét és szükségességét visszhangoztatja bennünk” – ez is a te meghatározásod, és nagyon igaz a kötet cselekményére, a történetre. A gyerekeikkel egyedül maradó két kiszolgáltatott nő, az elbeszélő (akiről megtudjuk, hogy Visky Andrásnak hívják) édesanyja és segítője sokféle borzalmat él át, de folyton közelükben van a menekülés is valamiféle zaklatott dinamikával, ahol hiába iszonytató és mély a sötét, valahogy egyértelmű, hogy a világosság és a szabadulás győz. Mint az evangéliumban. (Visky) András evangéliuma?

    A könyvben játékos iróniával esik szó erről, beszólnak András testvérnek a testvérek, mert nagyon hamar írni kezdtem, és ez meg is történt sokszor, mármint a froclizás, ahogy illik is a nagy családokban. Kovács András Ferenc nekem dedikálta az András mártíriuma című, hexameterekben írt haikuláncolatát, amelyet az egyik legerősebb, Sötét tus, néma tinta című kötetébe helyezett. Sokszor eszembe jutott ez a vers, főként, mert az andráskereszt néma X-ére fut ki, és mert tizenhét ritmizált haikuból áll. Szerettem volna, ha prímszámra végződik a regény, sőt ikerprímekre, de hát szabadon kellett engednem minden külsődleges elvárást, és hagynom kellett, hogy evangélium, azaz a megbékélés jó híre legyen a maga törvénye szerint.

    könyv

    A szöveg maga líra – egy folyóiratban megjelent részletről konkrétan tudom, hogy a versszerkesztő kapta meg szerkesztésre, nem a prózás. Ahogy Jánossy Lajos írta nemrég a Literán megjelent laudációjában, a szerkezetében is a Bibliát imitálja, gyakran kifejezetten a Zsoltárok könyvéhez hasonlítható témáiban és formáiban, valamint eszközeit tekintve is. A nyelvedet formáló napi olvasmányok hatása ez, ami kézenfekvő volt a megíráskor, vagy ellenkezőleg: a téma hívta elő ezt a fajta nyelvet?

    Már nagyon hamar megjelent előttem ez a forma. Kezdetben azt hittem, minden fejezet számozását újrakezdem, mint ahogy a Bibliában van, de később, amikor a könyv teste egyre érzékelhetőbbé vált, arra gondoltam, hogy a folyamatos számozás az idővonal funkcióját is betölti, tehát nyugodtan ugrálhatok fel és alá az időben, a folyamatos számozás összefogja majd a kötetet. Kifejezetten olvasóbarát, sőt hangzókönyvet szerettem volna írni, kordában tartva magamban az esszé- vagy elméletíró dühöt. A Biblia-könyv későbbi fejlemény, kezdetben homília- és bibliaóra-gyűjteményt szerettem volna írni, beszédek és magyarázatok összeszerkesztett korpuszát, ami mintegy véletlenül, észrevétlenül kiadja majd a kitelepítésregényt. A bibliaforma tulajdonképpen kései ajándék volt, de ajándék. Azt fedeztem fel ugyanis, hogy a Biblia a legjobb formája az aluljáró- és metróirodalomnak – bárhol ki lehet nyitni, és nagy eséllyel megszólít, sőt némi angyali besegítéssel elvezet a könyvegészhez, a nagy elbeszéléshez.

    A zsoltárok kapcsán visszatérnék még egy kérdés erejéig édesanyádra és édesapádra, mert az „Anyánk” és az „Apánk” kifejezés a két legerősebb gondolatritmus a szövegben: előbbi oldalanként kétszer, utóbbi oldalanként egyszer és ebben a formában szerepel. Úgy is érthetem, hogy a testvérek nevében beszél a narrátor, de úgy is, mintha ezzel odaajándékozná nemcsak a történetet, hanem személyes, legszorosabb közelijeit is az olvasónak, befogadónak. Családtag lehet az olvasó?

    Nos, valóban nem a testvérek nevében szeretne szólni a könyv, sokkal inkább azon anyák és apák arcát, lélegzetét, szenvedését és örömét szeretné elénk állítani, akik hasonló tapasztalatokon mentek át. Az „Anyánk” és „Apánk” szóalakok a rituális visszhangokon túl tiszteletem kifejezései azok iránt, akik hasonló sorsban részesültek, és hasonló módon vették magukra sorstalanságuk súlyos bélyegeit.

    Előrehaladva a regényben egyre inkább el akartam távolodni a Visky családtól, még akkor is, ha ennek a családnak a sokféle kitelepítéseit mesélem el, és föl akartam mutatni a történet univerzális karakterét.

    Nem lett volna semmiképpen etikus, és persze hazug is lett volna egyetlen család szenvedéstörténetét érzékeltetni az elbeszélésben. A kitelepítés univerzális séma, ma is folyik a szemünk előtt, sőt velünk is. Miközben éppen északi szomszédaink menekültjeivel, anyákkal és apátlan gyermekekkel találkozunk a vonatokon, az állomásokon, sőt a városunk utcáin és remélhetőleg a gyülekezeteinkben, mi magunk is átéljük a kitelepítés olyannyira új formáit, például az intimitásainktól való erőszakos megfosztottságot.

    Kitelepítettek Baraganban  Kép forrása
    Kitelepítettek Baraganban
    Kép forrása

    A Biblia és benne a már említett zsoltárok az Istennel és a saját magához hasonló másik személlyel ugyancsak szoros kapcsolatban létező ember örök dolgairól (is) szól: a szenvedésről, az üldöztetésről, a halálról és persze az örömről, a háláról – megfér benne a dicséret és a bűnbánat, a hálaadás és a könyörgés. Legutóbbi köteted, a Nevezd csak szeretetnek kapcsán írtad: „szilánkos töredékek és nagy ívű elbeszélések, istentelen családtörténetek és sötét szerelmek: egy cenzúrázatlan, véres és boldog megváltástörténet dokumentuma, aminek már a gyermekkoromban saját jogú szereplőjévé lettem”. Továbbírtad megint ezt a bizonyos „egy könyvet”?

    A legutóbbi verseskönyv valóban bejelenti ezt az „egyetlen könyvet”, akkor ugyanis már dolgoztunk a kiadóval ezen a munkán. Nagy Boglárka, a kiadó angyali szerkesztője elolvasta a publikált részleteket, és élénken leveleztünk a több határidőt sem teljesítő kéziratról. Az „egyetlen könyv” végtelen könyv is egyszersmind, és abban bízom, hogy nem én írom őt, hanem ő ír engem.

    bb


  • További cikkek